Hogyan lehet feldolgozni egy testvér halálát, aki már jóval születésünk előtt eltávozott? Egyáltalán milyen jelentősége van, ha az élet úgyis megy tovább? A másik lány egyike azoknak az irodalmi leveleknek, amit a szerzők általában apjuknak írnak, egy dühös, számonkérő vagy éppen bocsánatkérő számvetés az élettel, a tettekkel, a következményekkel. Akárcsak Franz Kafka Levél apámhoz című írása, úgy Annie Ernaux is egy intim levelet ad a kezünkbe, ahol az elbeszélő egykori, általa nem ismert testvérét szólítja meg (részlet itt).
Ernaux a kortárs francia irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotója, 2022-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, a díjat megelőző évben pedig megjelent az Évek című regénye (kritika itt, beleolvasó itt), amit az életmű egyik csúcspontjának is nevezhetünk. A másik lány bár rövid, ott hordozza magában azokat a jegyeket, amiért Ernaux-t annyira szeretni lehet: a történelmi tudat, az őszinteség, a letisztult, dinamikus nyelvezet és a fanyar szembenézés a múlttal, ami után megtisztul az ember.
A pillanat, ami átírta a múltat és a jövőt
A másik lányban egy nagyon rövid és töredezett betekintést kapunk egy család történetébe, ahol az elbeszélő hat évvel korábban született nővére egy betegség miatt elhunyt, utána pedig az elbeszélő egykeként, a másik lány árnyékában nőtt fel. A mű lényegében egy központi esemény körül forog: az elbeszélő 10 éves korában véletlenül meghallja, ahogy a szülei a konyhában a rég elhunyt testvéréről beszélnek. Ez pedig mindent átír előzőleg és ezt követően is. Ugyanis az elbeszélő azzal nő fel, hogy valakinek a pótléka, mintegy a második esély arra, hogy szülei családot alapítsanak:
Nem a fájdalmukban éltem, hanem a hiányodban”
A regény szinte egésze ezt az egy pillanatot próbálja tisztára mosni azzal, hogy minden félelmét, haragját, kétségét és vágyát megvallja a testvérének egy hozzá címzett levél formájában. Töredékes jeleneteken keresztül ismerhetjük meg, hogy az elbeszélő hogyan küzdött egész életében a másik (negatív) jelenlétével. Így például eleinte tinédzserkorban a testvér hiánya inkább haragot és szégyent generált azzal, hogy az elbeszélő próbált megfelelni egy elképzelt mércének, majd idővel ez átalakult és idősebb korára inkább a tehetetlenség és a közöny dominált.
„Nevezhetném ezt a viszonyt érzelmi vakfoltnak. Vagy érdektelenségnek, amit a legrosszabb esetben is csak beárnyékolt, ha elhallgatott jelenléted megsejtettem a szülők beszélgetéseiben »a sírról«. Talán volt bennem egy homályos félelem. Hogy bosszút állsz rajtam.”
Viszont azt se lehet mondani, hogy ez ilyen egyszerű.
A másik lány pont arra mutat rá, hogy a halál nem elbeszélhető, inkább csak körbe- és félrebeszélhető.
Nincs megérkezés, csak folyamatos újra- és újragondolás, a sok „mi lett volna, ha”, és a megannyi „már úgy is mindegy”.
Én életben maradtam, hogy ő halott lehessen
A másik lány nem is a gyászról, hanem a halál abszurditásáról szól. Halottnak lenni (a hétköznapi felfogás szerint) egyet jelent a semmivel, esetenként a hiánnyal, de mindenképp valami olyannal, ami a megnevezhetőn és felfoghatón kívül esik. Pedig ez az egyetlen dolog, ami lényegében határozza meg az emberi létezést. Mondhatnám úgy is, hogy minden nap a halál tudatával élünk, de ennél egyszerűbb, ha csak arról beszélek, hogy a halál mindent megszépít. Ha egy családtagunk meghal, aki előtte bántalmazott, legyen bármennyire is rossz a kapcsolatunk, az mindig megszépül utólag, hiszen így működünk.
„Halottról jót vagy semmit” tartja a mondás, de miért akarunk etikusak lenni a halottakkal?
Erre Ernaux nagyon érzékenyen rá is mutat: „Lehet, hogy nem is voltál boldog? Fel sem merült bennem a kérdés, mintha botrányosan abszurd lenne ilyet feltételezni egy halott kislánnyal kapcsolatban. Mintha a szeretetük megannyi jele, az elvesztésed miatt érzett fájdalmuk, ahogy sajnáltak, milyen jó gyerek voltál, garantálta volna a boldogságod.”
A halál úgy megvilágításba kerül ebben a kötetben, egy olyan töréspont, ami egyfelől természetesen (a halott gyerek után újat nemzenek), másrészt teljes abszurditással (hogyan lehet pótolni valakit egy másik emberrel?) vágja ketté a család, és főleg az elbeszélő életét. Ennek legszebb példája, hogy az elbeszélő saját halálközeli élményét a másik lányhoz köti.
„Eltűnik majd az összes kép” – ezzel a mondattal nyit Annie Ernaux Évek című könyve, amely akár egy régi fényképalbum, úgy tárja elénk egy élet szakaszainak változásait és az elmúlt évtizedek nagy korszakváltó pillanatait. A kortárs francia irodalom egyik legjelentősebb írójának rendhagyó önéletírása a hét könyve. 
Az elbeszélő kiskorában tetanuszfertőzés miatt szinte majdnem meghal, mivel ez még az általános tetanusz-oltás előtti időszakban, 1945 előtt történt. Ez az eset pedig évekkel később újra előjön, amikor 10 évesként tudomást szerez a másik haláláról. Az elbeszélő pedig úgy gondolja, a másik lány halála biztosította, hogy ő túlélhette a fertőzést:
„A te és én történetem sorrendisége megfordul, és az idő kereke visszafele forog. Ebben a sorrendben én majdnem meghaltam, mielőtt te meghaltál. Egészen biztos: 1950 nyarán azon a vasárnapon, amikor először hallok a halálodról, nem elképzelem, hanem emlékszem rá.
Te fekszel a helyemen, és én halok meg”.
Itt egy egészen furcsa dolog történik: a halál miatt a két testvér felcserélhetővé válik. Az egyetlen közös bennük, hogy mindketten megtapasztalták, így abban a pillanatban egy és ugyanazon ember voltak, nem volt másik lány. Mégis az elbeszélő ezt felbontja a tanúság, mártíromság tudatában, aki életben maradt, az emlékezik:
„Tehát hatéves korodban meg kellett halnod ahhoz, hogy én megszülessek, és aztán megmeneküljek a haláltól (…). Nem azért írok, mert meghaltál. Hanem azért haltál meg, hogy én írjak – nagy különbség”.
Én vagyok én, te vagy te, de ki a másik?
Az elbeszélő bármennyire is egykeként nő fel, a másik mindig ott van mellette. Nem mint támogatás, hanem mint viszonyítási pont, egy elvesztegetett lehetőség a szülők részéről, valaki, aki biztosan jobb, szebb, okosabb lett volna, ha máshogy alakul:
„Nem is nagyon akartam, hogy beszéljenek rólad. Talán abban reménykedtem, hogy ha nem kerülsz szóba, idővel elfelejtenek. Ezt a feltevésemet látszik igazolni, hogy még felnőttként is megmagyarázhatatlan, mély szorongás vett rajtam erőt, ha be kellett látnom a nyilvánvalót: elpusztíthatatlanul éltél bennük tovább”.
Mégis: a kettő sosem élhetett volna egyszerre.
A szembenézés a másikkal valójában az önmagával való szembenézést jelenti, egy lehetőséget, ami lehetett volna, amit a szülők akartak volna, és a valóságot, ami végül lett.
„De mindkettőnket egynek szánta sors. (…) ha te most élnél, akkor én nem, testvérek soha nem lehettünk volna”. Vagyis nincs kiút, sem megoldás, elfogadni és megtagadni a másikat ugyanazt jelenti, tudomásul venni, hogy az elbeszélő csak másolat, utód, pótlék.
Ernaux végül az elfogadás és a tagadás helyett egészen mást választ. A kötet legvégén feje tetejére fordítja a kiindulópontot: a másik lány végig az elbeszélő volt, az, akit mindig a másikhoz hasonlítottak, az utánzat, és nem az etalon. Mert nem az a lényeg, hogy a halott másikról mit tudunk, hanem hogy ennek az árnyékában mit jelent felnőni. Így lesz végül halottból élő, a másikból önmaga, a kettőből egy:
Egy testből születtünk. (…) Van a halál, és van az élet. Te vagy én”.
Fotó: Magvető / © Catherine Hélie, Editions Gallimard
