Az új kötete több rövidebb és hosszabb, valamint egy nagyon hosszú elbeszélést tartalmaz, összesen 15 szöveget, amelyek mindegyikére jellemző, hogy nagyon itt és most történnek, a karakterek megjelenhetnek New Yorkban, a kurdoknál, Sopronban vagy a szerb-magyar határnál, mindig a leghétköznapibb, és pont ezért a legfontosabb kérdések érdeklik. Hiába a sötétség, a fekete szín, a varjú, az ördög, az erőszak, a halál jelenléte, Jászberényi által felépített világ jellemzői, a szereplők mindig a jót keresik, és a szerző soha nem csinál ezért viccet belőlük. Mert ebben a prózavilágban minden megtört és esendő szereplő motivációja egy pillanatra érthetővé válik.
Ez a fajta, a moralitást a középpontba helyező próza számomra teljesen szokatlan, és talán pont ezért szeretem.
Értem Esterházy iróniáját, Houellebecq cinizmusát, Bret Easton Ellis gátlástalanságát, viszont újra és újra meglepődöm Jászberényin, aki történeteiben a morált keresi, és amikor nem találja, és ilyen sokszor előfordul, szövegei bizony társadalomkritikussá válnak. Történeteinek hiába vázol fel konkrét társadalmi vagy közéleti háttereket, ő az egyénnél messzebb nem megy, mert ott bőven elég megoldandó kérdés akad: minden kérdést az egyénnek kell feltennie, hogy egyáltalán válaszolni tudjon rá.
Maros visszatér
A kötet első novellája megnyugtatja az olvasót: kurdok, konfliktuszóna, Maros Dániel. Egy elszúrt videointerjú után a legmélyén vagyunk annak az egzotikumnak, amivel az első két kötete (plusz a riportkötete) alapján azonosítani lehet Jászberényit. Európa és az Iszlám Állam, az egyéni és a média felelőssége is felmerül. Viszont Jászberényi prózájának soha nem az egzotikum volt a lényege, ahogy például a James Bond-filmeknek, a Mission Impossible- vagy a Bourne-sorozatoknak: ezekben a filmekben a helyszín teszi különlegessé az akciójelenetek köré írt történeteket.
Az újságíróként konfliktuszónákból tudósító Jászberényinek a Közel-Kelet a saját játéktere, központi figurájának, Marosnak meg nagyon jót tesz, hogy szinte mondatról mondatra omlik le a megkérdőjelezhetetlen nyugati, európai, fehér, heteroszexuális férfi önbizalma. Lehet, hogy Szíriába vagy Egyiptomba kell menni ahhoz, hogy az ember annyira idegen legyen, hogy a saját magába vetett hitét is megkérdőjelezze. A Maros-rajongókat megnyugtatom, hogy nemcsak jópárszor felbukkan a kötetben a karakter, de a korábbiakhoz képest többször háborús zónán kívül, civilként, bár azt hozzá kell tenni, hogy Maros körül mindig forr a levegő.
Egy családregény novellái
A kötet fókuszában mintha a családi történetek állnának, hangsúlyosak és magával ragadóak: megismerjük egy unoka nézőpontjából a nagyszülők titkát, egy apa-fiú vadászat eseményeit, az anya-fiú és a plüssmackók történetét, egy pár meg nem született gyerekének történetét, az apa-fiú biciklizés és az Isten-kérdés viszonyát, a fiát vesztett, kokaintól égő gyomrú apa New York-i esetét.
Vadállatnak születtem
- ez az első mondata a Nyugati történet című novellának. Erős, váratlan, szélsőséges, de ez Jászberényinél átlagos. Csodák történnek, derül ki a novellából, ami egy születés vagy szülés története. A kettő nyilván elválaszthatatlan egymástól, de ha a három király Betlehem felé eltévedne, ne csodálkozzunk, ha Magyarországon kötnének ki. Amikor a novellabeli anya azt mondja, hogy "az én pinám nem a nagycirkusz", akkor nemcsak dramaturgiailag van jó helyen ez az erős mondat, de a szereplő is életre kel: az anyának nem lehet gyereke, megmondták az orvosok, és akkor annak úgy kell lennie. A rendszer és az egyén találkozása mindig érdekes Jászberényinél, itt most a mindentudó és mindenható orvosok találkoznak egy anyával, aki terhes. A Szerelem egyszerre beszéli el a nagyszülők titkát, és mutat rá a második világháború kegyetlen és értelmezhetetlen tetteire, mindez abból az ártalmatlan jelenetből indul ki, hogy az unoka talál egy fényképet, amin egy férfi eltakar valamit egy lány mellkasán.
Felkészülés A varjúkirályra
A kötet címadó szövege, A varjúkirály egy százoldalas elbeszélés, ami önálló és fajsúlyos, de nem önmagában álló, valójában néhány motívum már felvezeti. Az egyik ilyen szöveg a Hosszú hétvége: a házaspár Ausztriába megy, a rádióban hallgatják az éppen zajló migránsválság híreit. A férj szexre vágyik, a nő együttlétre, de ahogy az irodalomtól függetlenül már megszoktuk, a háttérben állandóan szól a harcias kormánypropaganda. A feszültséggel teli úton kiderül, hogy nemcsak társadalmi, hanem házastársi szinten is megosztottak vagyunk. A látszólagos ideológiai vitát a nő döntése oldja fel, miután felvesznek egy menekült arab családot. Nem spoilerezem el, de zavarba ejtő szinte minden eleme a novellának: az őrületspirál, amiben élünk, ahogy a félelemmel szemben kijátszhatóvá válik az emberség, és ahogy kiderül, soha senkinek nem lehet igaza, mert egy összetett és bonyolult történetet látunk, amiben egy ponton minden fél motivációja érthetővé válik.
A varjúkirály felől is lehet olvasni a kötet számomra legerősebb és legmegrázóbb novelláját is: a Pehelysúly című novella a barátság története, amiben szintén felbukkannak a varjak. Maros meglátogatja a kórházban gyerekkori barátját, a rákkal küzdő Bálintot, aki pehelysúlyúra fogyott. Beszívnak, felelevenítenek egy iskolai sztorit abból az időből, amikor még bokszolni jártak, és a pehelysúlyú Bálintnak egy sokkal nagyobb fiúval kellett megverekednie.
Jászberényi apróságokkal mutatja meg, hogy a karakterei nem a novellákban kapnak történeteket, hanem mindig is rengeteg történetük volt, csak novellányit beszél el belőlük.
A déli végek láthatatlansága
A fenti két novella felvezeti mindazt, amiről A varjúkirály című kisregény szól. Ott tartunk, hogy Magyarországot már egy-egy kormányhoz köthető óriásplakát mindennél jobban leírja, nem kell vesződni a magyarázatokkal vagy a tájleírásokkal. Varjak, Csontos Tamás és Csabi a főszereplői a kisregénynek, amely a migránsválság első szakaszában játszódik, hiszen a menekültek illegálisan lépik át a szerb-magyar határt, még nem épült meg a kerítés. Cormac McCarthy az amerikai határvidéket írta meg, bemutatva a romantikus westernsztorik díszletében megbúvó erőszakot, magányt és kiszolgáltatottságot.
Jászberényi a déli határnál, a lehetőségek és jövőképektől mentes kietlenségben két, a nevelőintézet óta barátságban lévő srácot hoz össze, akik a köztük lévő mindenféle távolság ellenére is felelősséget éreznek egymás iránt.
Csabi fél a varjúkirálytól, aki elviszi a bűnösöket. A tradicionális hiedelemvilága miatt az ajtajára varjakat szögel.
Magyarországot a kormány által zombihordának lefestett menekülttömeg naponta támadja, kiszolgáltatva az országot és lakóit az erőszaknak, a terrornak - ismerős lehet ez. A világ végén, a szerb-magyar határnál a férfiak összefognak, hogy megvédjék az országot. Még nácinak sem mondanám őket, pedig gyűlölnek mindenkit, aki kicsit más, de mi mást tehetnének, ha ez marad az egyetlen eszközük az önmeghatározásra? A kiszolgáltatottságukból és tehetetlenségükből következő szorongást és dühöt erőszakkal vezetnék le. Önkéntes határvédőkként éjszaka portyázni kezdenek, beveszik Csontost, valamint cigány származása ellenére barátját, Csabit is. Az éjszakai akciók nemcsak az identitásukat erősítik meg, hanem valamennyi pénzt és értéket is szereznek velük. A kormánypropaganda névtelen és arctalan hőseiként tartóztatják fel a menekülteket, akiket nem vesznek emberszámba.
Csontos és Csabi úgy élnek a tanyáikon, hogy már ők sem tudják elképzelni, van onnan kiút, azt hiszik, mert ez a tapasztalatuk, hogy mindent a pénz vagy az erőszak működtet. A szerelmet is, amit az út szélén találnak meg. A varjúkirály nem parabola, hanem móriczi értelemben a barbárok története (saját, ismeretlen világ, előítéletek, a civilizáció szélén, ősi ösztönök és megoldások), azoké a barbároké, akik mi magunk vagyunk, és nemcsak Csontos vagy Csabi, hanem akik hagyták, hogy az ország jelentős része a kilátástalanságban múljon ki. A kisregényben megjelenő drogozások és dugások sem sokat segítenek, ahogy az erőszak is csak pillanatokig, mert a nap végén jönnek az álmok, amik a legmagányosabb órákban csapnak le. Jászberényi egy pillanatnyi nyugtot se hagy szereplőinek és olvasóinak, mert az álmok is jönnek és kizsigerelnek.
A tizenöt nyugtalanító történet borzasztó képet fest világunkról, de az író mindegyikben megadja a lehetőséget, hogy lássunk valami szépet. Jászberényi tovább tudott lépni prózájában, a kétkedőknek megmutatta, hogy Magyarország pont annyira egzotikus hely, mint a Közel-Kelet, és mindegy, mi a díszlet, az embertelenség és kiszolgáltatottság felismerhető, a jó és a rossz szétválasztható. A világ kurva magányos hely, Jászberényi mégis megpróbálja a lehetetlent, elmesélni a cseppet sem szórakoztató, ám a helyzethez képest sokszor felemelő történeteit.
