Jászberényi Sándor: Budapest-Kairó - Egy haditudósító naplója
Libri, Budapest, 2012, 192 oldal, 2797 Ft
„Az első fél tégla a fejem mellett repül el, érzem a szelét a fülemben. A második valamivel jobbra tőlem betöri a bolt kirakatüvegét, nekicsapódik a magányosan álló, kínai sportruhába öltöztetett próbababának és ledönti. Nincsenek illúzióim, mindkettőt nekem címezték. Erről a meginduló tízfős csoport „Ott a kém! Ott a kém!” kiáltásai győznek meg. Hogy nyomatékosítsák, amit rólam gondolnak, lengetik a kezükben a vascsöveket, késeket. Nem várom meg, hogy elbeszélgessünk az élet nagy dolgairól. Futok az életemért.” (71.)
Jászberényi Sándor Budapest-Kairó című könyve, ahogyan azt az alcím is ígéri, haditudósítás a szó szoros értelmében. A költőként és novellistaként megismert Jászberényi érdeklődése 2007-től fordult a Közel-Kelet felé, ahol többször járt/ élt ő maga is, ahogyan ennek lenyomatát Lepkevadászat című egykori blogja is tükrözte. Ám amíg az ottani írások, novellák erős lelki közösséget mutatnak a mágikus realizmus műfajával, a Budapest-Kairó közelebb viszi olvasóját a földhöz, ahhoz a porhoz, ahova a nagy istenek szobrait döntik. A műfajiság így már az elején sem kérdés (naplóról beszélünk), mert a narrátor azonosítja magát az íróval. Azt is kijelenti, hogy nem célja a vegytiszta igazság közlése, hiszen saját tapasztalatforgácsait gyúrta egybe ahhoz, hogy a kötet megszülethessen.
Egy haditudósító naplója
„Van egy fekete és egy vörös noteszem, tele jegyzetekkel, miről kellene beszélnem, mi az, amit fontosnak láttam az elmúlt másfél évben. (…) Ezeket fogom publikálni, ezeket a feljegyzéseket. Korántsem visznek majd közelebb az igazsághoz.” (15.)
A könyv két részre tagolódik, a fekete és vörös noteszre, füzetenként 9-9 elbeszélésre, melyeket kiegészít az előszóként is olvasható bevezető (Előjáték a Janbóá utcából – melyben a Lepkevadászat narrátora leköltözik az újságíróknak fenntartott hotelekből az események sűrűjébe), és a keserédes végjáték („Allahu Akbár!”). A fekete notesz elején idővonal segíti közel olvasóját az eseményekhez, mely a 2011. január 25-i kezdettől (a tömeg és a rendőrség összecsapásához vezető, kezdetben békés tüntetések kezdete) a 2012. június 24-i elnökválasztásig kalauzol bennünket.
Mindezt egyébként kiegészíti a gazdag, szívbemarkolóan sokkoló fényképanyag (a szerző felvételei), melyek közül nehéz lenne „kedvencet” választani, ám ha mégis muszáj, a 109. oldalon szereplőt emelném ki, melyen egy fiatal tüntető mutatja vértől szennyezett tenyerét nem sokkal az után, hogy mellette álló barátját agyonlőtték a belügyminisztérium tetejéről tüzelő katonák. Jászberényit a forradalom vizuális világa is éppannyira érdekli, mint az elbeszélt és elbeszélhetetlen történetek. A Lepkevadászat egyik bejegyzésében veti össze saját képét (ami a könyv 177. oldalon található) Delacroix A szabadság vezeti a népet című festményével.
„Érdekes, hogy a jelek szerint a forradalom nem sokat változott az elmúlt években, hogy vizuális szinten nem sok különbség van a francia és az egyiptomi forradalom között. És persze az élet másolja a művészetet.” (lepkevadaszat.blog.hu – 2012. március 3-i bejegyzés)
Istenek és emberek forradalma, avagy a kritikus tömeg nem fél semmitől
Élet és művészet kapcsolata azért is érdekes a Budapest-Kairóban, mert a többször is emlegetett Istenek-emberek analógia értelmezése után tekintetünk úgy is a könyvre, mint egy epikus ciklus lezárásának, mitológiai paradigmaváltásnak rögzítésére.
„ (…) jelenleg leginkább azt akartam látni, hogyan buknak el az istenek. Márpedig nagyon úgy festett a helyzet Egyiptomban, hogy hamarosan a földre hull egy isten.” (44.)
„Azt gondolom, ez a pillanat volt az, ami végérvényesen átrajzolta a Közel-Keletet. A félistenek, emberöltőkig uralkodó elnökök kora végleg véget ért.” (160.)
A tudósítás testközelisége több kérdést is fölvet. Az újságíró szükségszerű(nek gondolt) objektivitása ütközik össze a mártírszerepet vállaló tömegben való elvegyüléssel, a testi-lelki sérülésekben való osztozással. Az igazság nem kerülhet bemutatásra, s nemcsak az esetleges elfogultság okán.
„A magam részéről nem tudtam sokat gondolkozni a forradalom okain és lehetséges forgatókönyveken. Azzal voltam elfogalva, hogyan fogok bejutni a lángoló országba, éjjel, a kijárási tilalom idején.” (40.)
„Így működnek a dolgok a forradalomban. Minden és mindennek az ellenkezője is elképzelhető, minden megtörténhet. Megjósolni a várható eseményeket teljes ostobaság.” (13.)
Épp ezért Jászberényi az aktuális eseményekre koncentrál, azok brutalitását és kiszámíthatatlanságát mérlegeli úgy, hogy nem rugaszkodik el a hétköznapi élet talajától. A tudósítás egyedüli (lelki) távolságtartása ezekben a részletekben keresendő.
„A háborúk, katonai hadműveletek nagy részét ugyanis a várakozás tölti ki. Várunk arra, hogy történjen valami, kapcsolatokat, forrásokat keresünk, hogy elmondják, mi történik. Várunk és várunk és várunk. Amikor pedig végre történik valami, túl gyorsan történik, hogy felfogjuk ésszel.” (147.)
„A rettegés nem menekülés közben kezdődik el. Az ember nem fél az utcai harc közepén, mert nem ér rá félni, ez ilyen egyszerű. El van foglalva egy csomó dologgal: például megtervezi, merre menekül, ha megindul a tömeg, fotókat készít, filmez.” (83.)
A fiatalabb rendőr egy fekete csuklyát vett elő, majd a fejemre húzta
Nem megszokott gonzóval van dolgunk, ahol nem engedhetjük, hogy az igazság felülírja a sikerült történetet, hanem valami másról. Ugyan van itt is követelő kiadó az elmaradó újságíróval szemben, szétszórt papírok, teli hamutál és üres whiskysüveg az írói szobában, miközben a bazsalikomillatú éjszakában hasispipáját szívogatja az elbeszélő. Jászberényi gonzója három alapattitűdből áll össze. A bátor tudósító, az illegalitásban élvezkedő én (drogok, alkohol, tiltott helyek, kém-szerep) és az első kettőre ijedten ráébredő harmadik. E hármasság kellemesen keveredik a Budapest-Kairóban, ami végeredményben egy jó riportkönyv lett.
„ (…) mindig úgy szálltunk le, hogy most fognak kémkedésért letartóztatni, de végül semmi ilyesmi nem történt.” (145.)
„Két whisky után jobban bírod. A test lassabban reagál a kémiai ágensekre.” (170.)
„Nem az jár az agyamban, hogy megölhetnek, rosszabb esetben megnyomoríthatnak, hanem az, hogy a rohadékok nyilván elvennék a memóriakártyámat és a kamerát.” (79.)
„Benne volt a szemekben a bizonytalanság, hogy kijutunk-e élve, mikor induljunk el, mi az istent keresünk mi itt. Hajnalra már senki sem gondolja magát bátornak, csak szeretne kijutni egészben, hogy aludhasson, fürödhessen, ihasson egy sört.” (85.)
„A brutalitás megdöbbentő volt. Éppen a mobiltelefonommal vettem fel egy tüntető beszámolóját, amikor lőni kezdtek, sörétesekkel és pisztolyokkal, könnygázvetőkkel.” (168.)
A könyv végén sem kapunk választ minden kérdésre, de ez nem is cél egy olyan helyzetben, ahol mindenki tanácstalanul széttárja a kezét. Ugyan formálisan lezajlott az elnökválasztás Egyiptomban, a demokrácia eszméje messzi léggömbnek tűnik egyelőre, és nem csak a diktatórikus erők, hanem a testileg megroppantak nihilje miatt. Jászberényi Sándor Budapest-Kairója lelki rokonságot vállal az elnyomottakkal, dokumentálja a szenvedést és az eufóriát egy olyan népcsoport szemüvegén keresztül, akiket – ha lehet ilyet mondani – kevesen ismernek igazán, sokan viszont mélyen megvetnek.
„Sokat tűnődtem azon, hogy mi lenne a helyes: megőrizni kívülálló pozíciómat és nem segíteni a civileken, vagy közbeavatkozni. Mi a fontosabb? Minél inkább arra törekedni, hogy a munkát objektívan végezzük, vagy megőrizni emberi mivoltunkat és nem elutasítani a segítségnyújtást. Ha az ember a civilek oldaláról fotóz, önkéntelenül is azonosulni kezd velük. Nem ideológiai szinten. Egyszerűen, mivel bent áll a tüntetők között ugyanazt a könnygázt szívja, ugyanazok lőnek rá. Kevés szimpátiát érzel az iránt, akinek a célpontja vagy.” (178.)
