Berg Judit legújabb két kis dínós kötete igazi özépkori kalandokat ígér a kisiskolásoknak. Trikó és Nyamm, azaz két kiéhezett időutazó már 11 éve, és már hét kötetben utazik a történelem különböző korszakaiba utazik, és kalandjaik során rengeteg izgalmas ismeretre tesznek szert, és találkoznak ismerős történelmi személyiséggel. Kedvenc dínóink most egyenesen Artúr király udvarába csöppennek, ahol anúi lehetünk egy igazi lovagi tornának, megismerjük az Excalibur legendáját, találkozunk Merlinnel, a kerekasztal lovagjaival és a Tó Asszonyával – no és nem utolsósorban egy titokzatos, rózsaszín dínóval is!
Berg Judit: Két kis dínó Artúr király udvarában (részlet)
Bevezető
Üdvözlet néked, nagyra becsült Olvasó! Hegyezd a dárdád, akarom mondani, a füled, és élesítsd a szablyád, mármint az elméd! Mert igencsak kalandos eseményeket fogok neked elregélni, melyeket az Úr négyszázvalahányadik esztendejében vetettem papírra!
Na, mit szólsz? Egész jól eltanultam a lovagi beszédmódot, ugye? És nem csak azt! Tudom a fő lovagi erényeket és az udvari etikettet is. Az erények és az etikett nem olyanok, mint az e-könyv meg az e-mail, ugyanis semmi közük a technikához, csak véletlenül e-vel kezdődnek! Az erények a lovagok jó tulajdonságai, aki pedig ismeri az udvari etikettet, az tudja, hogyan illik a királyi udvarban viselkedni. Márpedig ezeket egy igazi lovagnak muszáj tudnia.
Fogadjunk, hogy most arra gondolsz: nem is vagyok igazi lovag! Hát, tévedsz! A nevem Sir Trikó, a Mesemondó, legjobb barátom pedig a rettenthetetlen Sir Nyamm. Ezt a „sir”-t „szőr”-nek kell mondani. Szőr Trikó és Szőr Nyamm. De nem lettünk szőrösek, ne aggódj! Éppen olyan szép pikkelyesek-bőrösek maradtunk, mint eddig, csak mostantól sisakot és kardot hordunk, védelmezzük a hölgyeket és a nálunk gyengébbeket, és megküzdünk minden utunkba kerülő ellenséges lovaggal!
Ha már régi barátunk vagy, biztosan nem csodálkozol. Ismersz minket annyira, hogy tudd: mindig belekeveredünk valamilyen kalamajkába, miközben keresztülkasul utazgatunk térben és időben. Igen, az időben is! Hatvanötmillió évvel ezelőtt indultunk a zsírkréta korból, hogy keressünk egy olyan csodabogyót, amitől nagyra növünk. Mert ugyan a bátorságunk hatalmas, de a testünk pici. Akkorák vagyunk, mint egy mobiltelefon. Vagyis mint két mobiltelefon, mert Nyamm és én is nagyjából tíz centi magasságot értünk el. De ne merészelj kinevetni minket!
Ilyen piciként persze nehéz szembeszállni az ellenséges lovagokkal, akik hatalmas lovon ülnek és üres konzervdobozt hordanak a testükön, amit páncélnak hívnak. De a harcokról majd később mesélek! Hidd el, ennyi összecsapásban még soha nem volt részünk!
Ha olyan vagy, mint Nyamm, és örülsz, ha egy történetben friss vért szimatolsz, akkor ez a kaland nagyon fog neked tetszeni. Ha olvastad az előző krónikámat, azt is tudod, miként kerültünk a lovagok korába. Éppen a honfoglaló magyarokkal kalandoztunk, de már átértünk a Kárpátok hágóján, és a magyarok le akartak telepedni az új hazában. Ekkor éreztük, hogy ideje útra kelnünk. Már csak az volt a kérdés, hová menjünk. Az időutazáshoz vulkánra van szükségünk, anélkül nem megy. Márpedig ott, ahol éppen táboroztunk, nem volt vulkán.
Szerencsére kaptunk Aportól, a hétmagyarok táltosától egy varázserejű medvefogat, ami mégiscsak segített.
Emlékszel, mi volt az úti célunk?
Honfoglaló barátnőnktől, Boldától hallottunk egy érdekes történetet, ami a hunok királyáról, Attiláról szólt. Attila bátor és félelmetes hírű király volt, akinek legfőbb ereje egy csodakardban rejlett. Ezt a kardot egy szántóföldön találta egy pásztorfiú, és mivel lángok csapkodtak körülötte, gyorsan el is vitte a királynak. Hát mi éppen ezt a földből kinőtt kardot akartuk látni, és meg akartuk ismerni Attila királyt, akit az ellenségei Isten ostoraként emlegettek, mert úgy féltek tőle, mint az isteni büntetéstől. Mivel a medvefog süket, hiába magyaráztuk neki a kívánságunkat. Végül lerajzoltuk a földből kiálló kardot, és ráböktünk a foggal, hátha úgy megérti. Megértette! Vagyis valamit érthetett belőle, mert rögtön elrepített minket valahová, ahol tényleg kiállt a földből egy kard. Vagyis nem a földből, hanem sziklából. És nem a szántóföldön állt, hanem egy városban, egy katedrális előtt. És nem voltak körülötte lángok, bár az éle kéken villogott. Szóval majdnem olyan volt, mintha Attila kardja lenne, de mégsem az volt. Hamarosan azt is megtudtuk, miféle csodakard, és hogy került a kőbe.
A felirat
Ahogy közelebb furakodtunk – mert furakodnunk kellett, akkora tömeg gyűlt a kard köré – láttuk, hogy a kard kéken villogó élén felirat áll. Nagy betűkkel bele volt vésve: EXCALIBUR.
– Hű, ez egy film címe!– kapott észbe Nyamm. – Akkor most egy forgatáson vagyunk?
– Nem tudom – hümmögtem. – Gyanúsan középkori itt minden. Ha találunk kamerát, operatőrt, rendezőt, világosítót, mikrofont és büfékocsit, akkor forgatás. Ha nem, akkor bánhatjuk, hogy nem láttuk a filmet, mert úgy legalább tudnánk, hová keveredtünk.
– Büfékocsit akarok! – horkant nagyot Nyamm, mert utazás közben mindig meg szoktunk éhezni. Mondjuk, Nyamm anélkül is éhes, ilyenkor viszont különösképpen. Ha pedig éhes, nem árt gyorsan megetetni, különben képes, és megharap valakit.
– Édesapám, olvassa fel, mi van a kardra írva! – mondta mellettünk egy kisgyerek. Édesapja, egy sisakos, konzervdobozos csupaszlábú, akinek a lába olyan volt, mint az ereszcsatorna, felolvasta a feliratot:
„EXCALIBUR – Az a személy, aki ezt a kardot a kőből kihúzza, arra hivatott, hogy egész Anglia jog szerinti királya legyen.”
– Ez mit jelent? – ámult a kisgyerek.
– Azt, hogy mindjárt én leszek a király! – rikkantott egy kövér lovag a kőre ugorva, azzal rángatni kezdte akardot. De az meg se mozdult.
– Gyere ki, hé! – ordított vörös fejjel a lovag, de a kard nem engedelmeskedett.
Aztán jöttek újabb lovagok, némelyik izmos és félelmetes volt, mások gőgösek és kemények, de akadt köztük ábrándos, pocakos, sánta, szakállas, jóságos képű és undok is. Voltak vékonyak és húsosak, fiatalok és öregek, széles vállúak és kajlák. Egyetlen dologban hasonlítottak: akárhogy rángatták is a kardot, képtelenek voltak megmozdítani.
– Ez elég uncsi – jegyezte meg Nyamm, miután végignéztünk vagy huszonöt próbálkozást. – Keressük meg inkább a büfékocsit!
– Menjünk! – hagytam rá, bár egyre biztosabb voltam benne, hogy büfékocsi helyett inkább rúdon sült ökröt fogunk találni, mert ez egyre kevésbé hasonlított forgatásra.
De nem mertem az ökröt mondani, nehogy a barátom követelőzni kezdjen. Ezért csak mentünk, amerre a tömeg sodort minket. Az elmúlt kalandjaink során megtanultunk ügyesen sodródni a lábak között, nem féltünk már a csizmáktól és cipősarkaktól, egyedül a sarkantyúkat kerültük nagy ívben. De most mégis kapóra jött, hogy sarkantyúsok is jártak a köves úton, mert találtunk egy kövér lovagot, aki olyan komótosan cammogott, hogy fel tudtunk ugrani a sarkantyújára. Kicsit nyomta ugyan a hátsóm, de úgy feszítettem rajta, mintha jet skin ülnék.
Ültél már jet skin? Én még soha. De úgy gondolom, ilyesmi élmény lehet. Hullámzik, kényelmetlen, és kicsit imbolyogsz rajta, de közben gyorsabban haladsz, mintha úsznál vagy eveznél, ráadásul nagyon menőnek érzed magad! A többi ember és a sarkantyú gazdája egy lelátó felé igyekezett, ahonnét trombitaszó harsant.
– Kezdődik a lovagi torna London város dicsőségére!
A lovagi torna
Mivel művelt kis triceratopsz vagyok, rögtön tudtam, hogy ha London, akkor csakis Angliában lehetünk. Más ötletem viszont nem volt, így igyekeztem az előttünk magasodó tribünre koncentrálni. A sarkantyús lovag szuszogva kaptatott fel az ötödik sorba, aztán lehuppant egy székre. Nyamm és én rögtön leugrottunk a sarkantyújáról, és megpróbáltunk lekukucskálni a porondra. Nem volt könnyű, mert a lelátón hemzsegtek a csupaszlábúak, vidáman integettek, kendőket lobogtattak és izgatottan kiáltoztak.
Hamarosan újra megszólaltak a trombiták, harsonák és kürtök, egy kikiáltó pedig jó hangosan elordította a tornán részt vevő lovagok nevét. Jó erős hangja volt, egész jól lehetett hallani ahhoz képest, hogy nem használt mikrofont. Minden lovagnak „sir”-rel kezdődött a neve.
Amikor kihirdették, hogy a lovagok karddal, szablyával és kopjákkal fognak küzdeni, Nyamm izgalomba jött.
– Trikó, ha szerencsénk van, ez a sok szőrös felaprítja itt egymást, és rengeteg fincsi húscafatkát találunk majd!
Még mielőtt felelhettem volna, már meg is történt az első összecsapás. Négy-négy lovag sorakozott fel egymással szemben, aztán vágtázva összecsaptak. Szikráztak a kardok, dübörögtek a paták, aztán ahogy továbbvágtattak, láttuk, hogy két lovag elnyúlva hever a porban. A szolgák rögtön odarohantak, hogy kitámogassák a küzdőtérről a nyeregből kiütött veszteseket.
– Gyerünk le, Trikó, az első sorba – izgult az én haspók barátom –, nehogy valaki más előbb érjen oda a husihoz!
– Nyamm, szerintem ezeket a lovagokat akkor sem kellene megenned, ha esetleg agyoncsapják egymást! – mondtam, de Nyamm oda se figyelt, csak nyomult lefelé az első sorba.
Szerencsénk volt. Nekünk is és a következő ütközetek sérültjeinek is. Mert az első sorban rögtön észrevettünk egy legénykét, aki a korlátnak dőlve egy sült csirkecombot majszolt. Nyammnak csurogni kezdett a nyála, és ilyenkor már képtelen gondolkozni. Odarohant a fiúhoz, és megrángatta nadrágját.
– Hé, honnan szerezted azt a húst?
A fiú nem lehetett több, mint tizenhat éves, a te világodban talán tizedikes lett volna. Lenézett Nyammra, elmosolyodott, és rögtön odaguggolt mellénk.
– Mi van, kiskomám, megéheztél? – kérdezte barátságosan, és letépett a csirkecombból egy darabot. Nyamm azonnal lenyelte. A fiú nevetett, és újabb falatot adott Nyammnak. Aztán kérdőn rám nézett.
– Én alapvetően vega vagyok, de azért szívesen megkóstolnám – ismertem be.
A fiú nekem is adott egy ízletes falatot, Nyamm számára pedig lekanyarította a porcogót némi sült bőrrel. A barátom hálásan szuszogott. A kikiáltó ekkor újabb lovagok nevét sorolta. A fiú izgatottan felegyenesedett, és a nyakát nyújtogatva nézte a készülődőket.
– Nézzétek azt a vörös köpenyes lovagot! Ő Sir Kay, a testvérbátyám!
– Te miért nem vagy szőr? – érdeklődött Nyamm.
A fiú nem értette, de aztán elnevette magát.
– Azt kérdezed, miért nem vagyok lovag? Azért, mert mindig az elsőszülöttet avatják fel. De atyánk, Sir Ector megengedte, hogy én legyek Kay bátyám fegyverhordozója. Na, figyeljünk! Remélem, Kay kiüti az ellenfelét a nyeregből!
A törött és az ép kard
Új barátunk megengedte, hogy a vállán ülve nézzük az összecsapást. Sokkal jobban láttunk, mint a sarkantyús lovag mellől a lelátón! A páncélos lovagok megint nekirontottak egymásnak. Újra volt nagy szikrázás, nyerítés és csörömpölés, és most senki sem maradt a földön, de a vörös köpenyes Sir Kay az összecsapás után mégis úgy ordított, mintha megsérült volna. Új barátunk átvetette magát a korláton, és már rohant is a bátyjához. Teljesen megfeledkezett arról, hogy eközben Nyamm és én a vállán ülünk.
– Mi történt? – kérdezte rémülten, amint odaért a lihegő lovasokhoz.
– Artúr, nagy a baj! Az összecsapás közben eltört a kardom! – kiáltott kétségbeesetten Sir Kay.
– Legközelebb tizenöt perc múlva kerülök sorra. Addig szerezz nekem egy új kardot!
– Rendben! – bólintott a barátunk, akiről megtudtuk, hogy Artúrnak hívják.
– Menj vissza a szállásra, ott találod a tartalék fegyvereket! – rendelkezett Sir Kay.
Artúr már futott is. Nyamm és én meg csak szorítottuk a gallérját, nehogy lesodorjon minket a menetszél.
Artúr igazán gyorsan futott, de hiába sietett, mert a szállást zárva találta. Mindenki a lelátón ült és a lovagi tornát figyelte, még a fogadós is ott volt, így aztán hiába rikoltoztunk meg dörömböltünk meg hahóztunk, nem sikerült bejutnunk a kapun. Artúr kétségbeesett.
– Honnan szerezzek fegyvert a bátyámnak? Nem hagyhatom, hogy kard nélkül maradjon. Minden lovag rajta nevetne! –
Van egy kard a katedrális előtt – szólalt meg Nyamm. – Igaz, hogy kicsit beszorult egy kőbe, de megpróbálhatod kihúzni!
Artúr már száguldott is, mi pedig újra csak kapaszkodtunk, hogy le ne pottyanjunk a válláról.
A katedrális előtt éppen teremtett lélek sem volt – úgy látszik, ebben az időben a lovagi torna legalább olyan jó szórakozás volt, mint a te idődben a focivébédöntő, egy új Star Wars film bemutatója és a vándorcirkusz fellépése együttvéve. Mindenki ott nyüzsgött a porond körül, senkit sem érdekelt a kőbe foglalt Excalibur, amit amúgy sem tudtak megmozdítani.
Artúr odarohant, és mivel tudta, hogy hamarosan eltelik a tizenöt perc, és a testvérének szüksége lesz a kardjára, megragadta a markolatot, kirántotta az Excaliburt a kőből, és már futott is vissza Sir Kayhez.
– Tessék! – adta át a kéken villogó kardot lihegve.
Sir Kay elsápadt. Úgy tűnt, Artúrnak fogalma sem volt arról, miféle csodakardot hozott magával, de a testvére pontosan tudta, mit jelent mindez.
– Te, Artúr – kérdezte remegő hangon –, honnan szerezted ezt a kardot?
– A fogadó be volt zárva, de szerencsére ezt a kardot valaki odatette a templom elé. Gyorsan kihúztam a kőből, és már hoztam is. Bocs, lehet, hogy nem a legjobb.
Sir Kay tátott szájjal meredt az öccsére, a hírtől megszólalni sem tudott. Szerencsére ebben a pillanatban feltűnt a hátuk mögött egy nagy bajszú, barátságos képű, idősebb lovag, aki nagyon ismerősnek tűnt. Hát persze! Azért, mert pont úgy nézett ki, ahogy Sir Kay fog harminc év múlva! Ő volt Sir Ector, Artúr és Kay papája.
