Jesús Martín-Fernández spanyol idegsebész és kognitív idegtudós igazi „rocksztár” a tudomány világában: alig múlt harmincéves, amikor orvostörténelmet írt azzal, hogy éber pácienseken végzett agyműtétei során egy speciális, MI-alapú tesztet alkalmazott, hogy megőrizze betegei érzelmeit. A kötet egy egyedülálló sebésznapló, ahol végigkövethetjük, ahogy Martín-Fernández végigműti a világot, és elmagyarázza előadásaiban, miért nem a tumort kell operálni, hanem az agyat. Szemléletformáló gondolataival és ötdimenziós modelljével pedig nemcsak az orvostudományt forradalmasítja, hanem új fényben láttatja az emberi test legrejtélyesebb szervét, az agyat is. Olvass bele!
Dr. Jesús Martín-Fernández: Mondd, mit érzel - Egy idegsebész naplója (részlet)
- FEJEZET
Az érzelmek online megőrzése
Minden két hónappal korábban kezdődött. Észrevétlenül.
- december 8. Hospital del Mar, Barcelona. 11:15
– Azt hiszem, az egész tumort eltávolítottuk, a piramispálya hat milliméterre van, hátul – mondta kollégám, Gloria Villalba, miközben Claudiót operáltuk.
– Egy kicsit mélyebbre mehetünk, előre, a felső hosszanti idegkötegig. Ha stimuláljuk, Claudio akaratlanul nyelvet vált – feleltem, és ettől az összhangtól minden egyszerűbb-nek tűnt. Biztos voltam abban, amit mondok.
Elkértem és bal kezembe fogtam az elektromos stimulátort, miközben jobb kezemben a sebészeti szívót tartottam. Ha meg akarjuk tartani az agy konnektivitását, a legfontosabb, hogy megőrizzük a mélyben húzódó pályákat, amelyek a kapcsolatot biztosítják; e pályákon túl a piramispályának és a felső hosszanti idegkötegnek is épp ez a feladata; és csak úgy őrizhetjük meg őket műtét közben, ha azonosítjuk őket: ha tudjuk, pontosan hol vannak.
Amikor kétnyelvű emberek felső hosszanti idegkötegét stimuláljuk, akaratlan nyelvváltás (switching) következhet be; ez azt jelenti, hogy néhány másodpercre képtelenek lesznek ugyanazon a nyelven beszélni, és a beszélt nyelv interferál a többivel.
- Labda.
- Óra.
Megint elkértem a stimulátort, hogy ezúttal az agy m lyét stimuláljam, és igazoljam, hogy ott, a mélyben rejtőzik a kérdéses terület.
- Ball. – Egy teniszlabda képét mutattuk Claudiónak, és akaratlanul nyelvet váltott.
Megismételtem a stimulációt, hogy megbizonyosodjam róla: elértem ott a mélyben a határt, és abba kell hagyni a beavatkozást.
- Table. – Újabb nyelvváltás.
- Rendben. Már készen is vagyunk. Elértük a határt – mondtam Gloriának.
Az idegsebészet egyik legnagyobb kihívása mindig is az volt, hogy
eltaláljuk, hol hagyjuk abba a tumor eltávolítását annak érdekében, hogy tökéletes egyensúlyban legyen az eltávolított daganat aránya a páciens életminőségének megőrzésével.
Éreztem, hogy lassan válaszokat kapok néhány kérdésemre. Jólesett, hogy megbeszélhettem az aggodalmaimat Gloriával: ettől biztonságban éreztem magam, ráadásul éppen ő volt az, aki meghívott Barcelonába, hogy együtt operáljuk meg Claudiót. Abban az évben ez volt a páciens második műtéte; néhány hónappal ezelőtt egyszer már megoperáltam Tenerifén, ám a glioblasztóma gyakran nem hagy pihenőt, és hamar kiújul. Így történt, hogy Barcelonában lehetőségünk nyílt sebészileg „menteni” a helyzetet, és újból eltávolítani a daganatot. Ha úgy vesszük, Claudióval kezdődött ez az egész.
Amikor az operáció után elmentünk Gloriával inni valamit, aprólékosan kitárgyaltuk az agyat, meg azt is, miféle terveink vannak a jövőre nézve.
– Hogy ment Duffau professzorral? Olvastam, hogy egy teszten dolgozol, aminek a segítségével az éber páciensen végzett műtét során felismerhetőek lesznek az érzelmek – érdeklődött.
– Montpellier-ben… másképpen gondolkodnak az agyról, sőt az emberi elméről is. Az éber műtétek során nem csak a beszédre meg a mozgásra figyelnek. Soha nem láttam még hasonlót – vallottam be neki.
Akkor már szenvedélyesen érdekelt ez a kérdés. Nyilvánvaló volt a számomra, hogy az agy nem csupán a látásból, a mozgásból és a nyelvből áll. Hogy a szó szoros értelmében minden páciens külön világ. Biztos voltam benne, hogy a körülöttünk lévő emberek megértéséhez nem elsősorban a nyelv visz közelebb, sokkal inkább az érzelmek: ahogyan felismerjük az érzelmeket a másik emberben, és úgy érezzük, ezek a saját érzelmeink „tükörképei”. Valóban így van. Tudom, mert megtanultam, és még inkább, mert a saját bőrömön tapasztaltam. Az ember természetes módon igyekszik minden cselekedetében örömöt találni, ezt az örömöt tehát szinte tudattalanul érzékeljük. Ezért hallgatunk zenét, ezért szól most is a fülhallgatómban Csajkovszkij Op. 48-as Vonósszerenádja. Hedonista lények vagyunk. Ez emberi természetünk része.
Emlékszem, miután a nagybátyámat megoperálták, igyekezett ugyanazt az életet élni, mint a műtét előtt. Próbált továbbra is hódolni a szenvedélyének. Lecsukta a gitártokját, és felment a lépcsőn, egyenesen abba a szobába, ahol a családi együttesünk, a Los Viejos de La Palma próbálni szokott. A testvéreivel, köztük édesanyámmal a hatvanas évektől azon dolgoztak – sikerrel –, hogy nyomot hagyjanak a Kanári-szigetek népzenéjében. Csak ehhez értett. A zene volt a szenvedélye, de már nem okozott neki örömöt. Aztán egy próbán hirtelen letette a hangszert. Egy szót sem szólt. Mozdulata komoly volt és szomorú. Alig ötéves voltam, amikor megtanított gitározni, most pedig azt mondtam neki: „Túl messze tartod a bal kezedet a húroktól, nem is játszol.” Talán észre sem vette.
– Minden rendben, Pepepe? – kérdeztem, de már tudtam, miről van szó.
– Persze, minden rendben – felelte közömbös, kifejezéstelen arccal.
Sosem mertem megkérdezni, vajon tudatában van-e annak, ami történik vele: hogy már nem érez örömöt, nem élvezi a játékot, és képtelen leolvasni az érzelmeket az arcunkról. Hogy vajon észrevette-e, hogy nem úgy ölel, ahogy azelőtt. Ő azt mondta, minden rendben – ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy nem így van. Amikor kifejezéstelen arcára pillantottunk,
ráeszméltünk, hogy nem a nyelv által jutunk a legegyetemesebb információhoz szeretteink hogylétéről, hanem az arcán tükröződő érzelmek által.
Ő pedig képtelen volt kimutatni és mások arcáról leolvasni az érzelmeket. Amikor családtagként ilyesmivel kerülsz szembe, nincs is időd semmire, eszedbe sem jut, hogy az agyi hálózat működik-e vagy sem, vagy hogy a tumorral együtt eltávolítottak-e egy, az agy működéséhez elengedhetetlen pályát a mélyben. Egyszerűen csak elfogadod a helyzetet.
Valami miatt azonban 2014. január 7-e óta, amikor a nagybátyámat megoperálták – akkoriban negyedéves orvostanhallgató voltam –, egyre csak az jár a fejemben, vajon mi történhetett. Hogy tehetek-e valamit a jövőben, hozzájárulhatok-e a sikerhez. Amikor már hozzáfértem a tudomá- nyos cikkek adatbázisához, ráláttam az agytumorok műtéti eltávolítását követő rengeteg érzelem-, személyiség- és viselkedészavar leírására. Fény azonban nem derengett: mintha megadtuk volna magunkat a betegségnek. Ezért, amikor először olvastam Hugues Duffau professzor és csapata kutatásairól és írásairól, belekapaszkodtam abba a szalmaszálba, fényt láttam pislákolni a vaksötét alagút mélyén. Tudtam, hogy ha elég elszántan evezek, célt érek. Akármilyen kis áttörés lesz is, valami történni fog. Ám belső bizonyosságom ellenére mégis kétkedéssel töltött el a holnap: féltem, hogy hiába próbálom meg, kudarcot vallok. Ez a riadt gyerek a bensőmben pedig sosem tűnt el teljesen.
Mindent elolvastam az affektív idegtudományról és az emberi viselkedésről, amit csak lehetett. Aztán Duffau összes cikkét is. És ekkor
megértettem, hogy nem tudjuk meghatározni, hol van az érzelmek helye az agyban.
Ez az első probléma. Ha viszont nem tudjuk lokalizálni az érzelmeket, hogyan fogjuk megőrizni őket? Ellentmondásos helyzet. Az idegtudomány azonban az egyik legszebb választ tartogatja: ha megtudjuk, hogyan látja páciensünk az érzelmeket másokon, talán az ő érzelmeit is megőrizhetjük. Ezt „szociális kogníciónak” hívják. Jóllehet összetett szakkifejezéssel van dolgunk, úgy határozhatnánk meg, mint annak képességét, hogy helyesen érzékeljük és értelmezzük mások érzelmeit és érzéseit, majd ennek megfelelően is viselkedjünk. Bizonyos értelemben ez mutatja meg, kik vagyunk, és hogyan viselkedünk a környezetünkben élő emberekkel. Ezért a szociális kognícióban mint agyi jelenségben találtam meg a módját, hogy megpróbáljam megőrizni az érzelmek feldolgozását, s így a viselkedést. Ha ugyanis nem ismerjük fel az érzelmeket mások arcán, vagy képtelenek vagyunk (szinte mindig ösztönösen) kitalálni, mire gondol a másik, nem tudunk majd megfelelően viselkedni otthon a családunkkal, a munkahelyünkön…
Egy érzelmet meglátni és érezni azonban két különböző dolog, nem? Nincs tehát kész válaszunk, mert egy megfoghatatlan tényezőtől függünk, jelesül az egyes ember szubjektív tapasztalatától: attól, hogy ki hogyan határozná meg, hogyan érzékeli az érzelmeket. Azt azonban megérthetjük, hogy látni és átélni egy érzelmet szorosan összefügg egymással. Ez pedig az empátia folyamatához köthető. És bár nap mint nap használjuk az „empatikus” szót, amikor azt akarjuk mondani, hogy valaki képes azonosulni a másikkal, és képes megérteni a másik ember érzel- meit, az agyban az empátia folyamata ennél bonyolultabb. Amikor valakinek a szemébe nézünk, egyszerre észlelünk mindent – az arckifejezését, az illatát, a társadalmi kontextust, amelyben mozgunk, vagyis egyszerre dolgozzuk fel testi és emocionális érzeteinket –, majd pillanatok alatt
három folyamat is elindul, amelyek egymásra rakódnak és együttműködnek.