Mészöly Ágnes: Nap aranya, Hold ezüstje - Felnőtt mesék Viive Noor képeihez (részletek)
Nap aranya, Hold ezüstje
Élt egyszer egy király, kinek nagyobb volt a birodalma, mint amit a Nap reggeltől estéig, a Hold estétől reggelig bejár. Palotája a főváros feletti fennsíkon terpeszkedett. Minden égtáj felé arannyal borított kapuk nyíltak, az eget pedig ezüsttel fedett tornyok és kupolák ostromolták. Gazdag volt az ország, és gazdag a város, de a palota kincseiről fogalmat sem alkothattak az egyszerű földi halandók. Falain belül nyoma sem volt csúfnak, torznak vagy hibásnak, kertjeiben a föld legkülönlegesebb növényei nyújtottak árnyékot, ligeteiben szelídített vadállatok gyönyörködtették a sétálókat, díszesen faragott szökőkútjaiból kristálytiszta víz vagy bódító bor szökött az ég felé.
A királynak egyetlen leánya volt, akiről a birodalom minden költője verset próbált írni. Mindhiába: emberi szó nem festhette le a gyönyörűségét. A királykisasszony gondtalanul élt a csillogó palotában, egyetlen napra sem hagyta el e földi édent. Szolgák hada leste a gondolatait, ám ő legszívesebben magában sétálgatott a palota végtelen folyosóin vagy zegzugos kertjében, pórázon vezetve különleges, hatalmas gyíkját. A félelmetes hüllő a királylány szobájának küszöbén aludt. Senki rossz gondolattal nem közeledhetett a kisasszonyhoz, mert a gyík erős harapása, tűéles fogai soha nem múló sebeket ígértek. A szolgák suttogták, hogy alkalomadtán, a gránátalmaliget árnyas fái alatt a királykisasszony még beszélget is a gyíkkal, de ezt persze nem hitte el nekik senki, hiszen a szolgák feje még a legtökéletesebb birodalom leghatalmasabb királyának palotájában is kelekótya, nyelvük pedig hamari.
Az öreg király egy nap elhatározta, hogy férjhez adja a lányát, ám a királykisasszony egy gránátalmakerti séta után kijelentette, hogy csak ahhoz hajlandó hozzámenni, aki elhozza neki a Nap aranyát és a Hold ezüstjét; mert ahogy egy régi jövendölés megírta, aki azokat birtokolja, örökké káprázatos lesz, mint a Nap, és mindig megújul, mint a Hold. A király futárokat küldött hát szerte a birodalomba, hogy a leány kívánsága kihirdettessék. Tudomására is jutott mindenkinek, még az utolsó falu utolsó koldusának is, s elindult a birodalom összes valamirevaló nemes ifjúja, délceg legénye, szegény ördöge a Nap és a Hold birodalmába. De hiába ostromolták az eget hatalmas létrákkal, hiába építettek felhőkbe vesző tornyokat, senki sem érte el a legmagasabb égi szférát:
senki sem volt képes elhozni a Nap aranyát és a Hold ezüstjét a királylánynak.
A birodalom legszélén, ahol az égi és a földi vizek összeérnek, élt három fivér. Csónakjukkal bejárták az alsó és a felső tengereket, hálójukba bőven akadt hal, polip, fellegfoszlány. Nagy ritkán elvitték a zsákmányt a legközelebbi falu piacára, néhanapján meg hozzájuk állított be egy-egy kereskedő sózott halért, pácolt polipkarért, fellegkönnyekért. A királylány kívánságának híre a fivérek portájára is elérkezett. A legnagyobbik egy sóhajtásnyit sem várt, evezőt kapott a kezébe, és meg sem állott a Nap és a Hold kertjéig. A kert egy sötétbe burkolózott égi szigeten rejtőzött. A Nap éppen égi útját járta, így a fiú a sziget közepén magasodó hatalmas csarnokban trónoló Holdat köszöntötte alázatosan, majd e szavakat intézte hozzá:
– Fényes Hold, kérlek, add nekem az összes ezüstödet és a Nap minden aranyát! Királyunk leánya ahhoz megy feleségül, aki a lába elé teszi e kincseket. Én feleveztem az udvarotokba, nem törődve a szférák határának veszélyeivel – ne tagadd hát meg tőlem a kérésemet!
A Hold nyájas mosollyal bólintott, elővett egy szelencét, kinyitotta, és két intéssel a piciny dobozba gyűjtötte a világból a Hold összes ezüstjét és a Nap összes aranyát. Majd rácsukta a fedelet, és komoly szóval így szólt a legidősebb fivérhez:
– Nem tagadhatom meg kérésedet, mert aki képes átlépni az ég határát, érdemes arra, hogy a kívánságát teljesítsük. Tudnod kell azonban, hogy kérésed esztelen és gonosz: nem lesz többé szürke csillogás a holdas éjeken, nem lesz aranyló déli verőfény. Vidd hát a világ legnagyobb kincseit a palotába, de jól vigyázz: a dobozkát csak a királylány nyithatja ki, senki más. Ha nem fogadod meg a szavam, keserű halállal lakolsz!
A legidősebb fivér boldogan ült vissza a csónakjába. Mire leevezett a földi vizekhez, leszállt az éj, de eszében sem volt pihenni, azonnal továbbindult, immár gyalogosan, a királyi város felé. Útja egy sötét erdőn keresztül vezetett. Vakon botorkált előre, mert a fényevesztett telihold nem világította be az ösvényt. A holdsugarak nem csillantak meg a fák hófehér kérgén, nem neszeztek éjszakai állatok az ezüsttelen félhomályban.
Halott és rideg volt a világ.
„Nem lehet, hogy a királylány kénye-kedve miatt ilyen árva legyen éjjelente minden” – mondta magában, és feledve a Hold figyelmeztetését, kinyitotta a szelencét. A dobozból kiszabaduló arany és ezüst azonban olyan forró volt, hogy menten porrá égette őt – nem maradt belőle más, csak pár megszenesedett ruhafoszlány. Az erdőbe ellenben visszatért az élet és a holdfény.
Telt-múlt az idő, s mivel nem érkezett hír a legidősebb testvérről, a középső is útnak eredt. Ő is eljutott a Nap és a Hold udvarába, a Hold neki is felajánlotta a szelencét, és őt is figyelmeztette, hogy csak a királylány nyithatja ki. A középső fivér is az éj közepén ért vissza a földre, és ő is megrettent a fénytelen éjszaka halott csöndjétől, de állhatatosan ment és ment a királyi város felé. Ám amikor felvirradt a reggel, a napfény nem aranyozta be vidám kedvvel a hajnalt. A mező színei megfakultak, az ég kékje elhalványodott, az állatok és az emberek leszegett fejjel gubbasztottak vackukon.
„Nem lehet, hogy a királylány kénye-kedve miatt ilyen halott legyen nap nap után a világ” – gondolta a középső testvér, és feledve a Hold figyelmeztetését, ő is kinyitotta a dobozkát. Porrá is hamvadt, ugyanúgy, mint a bátyja, ám a világ újra régi erejében ragyogott.
Néhány héttel később útra kelt a legkisebb fiú is. Udvarias mosollyal köszöntötte a Holdat, átvette tőle a szelencét, megígérte, hogy semmiképpen sem nyitja ki, aztán visszaszállt a csónakjába. Az apró ladikot igencsak megviselte a veszélyes út: alig indult visszafelé a szigetről, szivárogni kezdett belé a víz, és a fiú majdnem hajótörést szenvedett. Végül mégiscsak kikötött valahogy a szárazföldön, s útnak indult a Birodalom szíve felé.
S bár nem volt könnyű, betartotta a Holdnak tett ígéretet: hiába rettegett az ezüst árnyékok nélküli éjszakákban, hiába borzadt a fakó nappalok során, csak ment, ment kilenc nap és kilenc éjjel, és ha szíve elgyengült a halott éjjelektől vagy a színtelen nappaloktól, maga elé idézte a királylány gyönyörű arcát.
A tizedik nap reggelén, halálosan kimerülve végre megérkezett a palotába. A pompás épület aranykapui sápadtan szomorkodtak, ezüsttornyai és -kupolái szürkén meredeztek a vigasztalan, ólomszínű ég felé. Az udvari nép kedvetlenül tette a dolgát, egyedül a királylány várakozott izgatottan: ő pontosan tudta, mit jelent a világ hirtelen színtelensége. Épp kedvenc gránátalmafája alatt üldögélt, és szeretett óriásgyíkját kényeztette válogatott finomságokkal. Alig hitt a szemének, amikor az udvarmester a színe elé vezette a szakadt ruhájú, csonttá soványodott alakot, és az elmondta, mi járatban van, mert a várakozás hosszú napjain hősiesebbnek, magasztosabbnak képzelte jövendőbelijét. Ennek ellenére bájos mosollyal jutalmazta a hőst, majd mohón a szelencéért nyúlt. Ám amikor kinyitotta, pontosan ugyanúgy járt, mint a legidősebb és a középső testvér. A színek és az élet visszatért a világba, a leány gyönyörű alakja, mézsárga hajkoronája, bőrének halovány simasága azonban egy szemvillanás alatt egy marék hamuvá oszlott. S nem csak ő égett porrá: vele pusztult hatalmas gyíkja is. Egy szolgáló, aki a gránátalmafák mögül leselkedett, tisztán hallotta, hogy a gyík utolsó sóhajtásával még megátkozza a legkisebb fiút, de elmondani ezt már nem tudta senkinek:
a rémes látványtól örökre elakadt a szava.
Az udvarmester észvesztve rohant a királyhoz, a legkisebb testvér pedig lélekszakadva menekült. A palota lakói rémületükben azt sem tudták, mit csináljanak: a hölgyek sikítoztak vagy aléltan rogytak össze, az udvaroncok az udvarmester példáját követve kétségbeesetten szaladtak a királyhoz, a katonák a fegyverükhöz kaptak, és a fiú nyomába eredtek, de hiába keresték mindenfelé, sehol sem találták.
A legkisebb fiú kisurrant a palotából, fejvesztve iszkolt, szaladt három nap és három éjjel, míg csak haza nem ért. Ott azonnal a csónakjába ugrott, és elindult fel, fel az égi vizekre, hogy számonkérje testvérei és a királylány halálát a Holdon és a Napon, de az éjsötét szigetet, ahol a Hold és a Nap lakozott, áthatolhatatlan felhőtakaró övezte. A fiú addig ostromolta a viharfellegekből épített falat, míg a csónakja darabokra nem tört. Ő maga a hullámokba veszett, a lelke azonban azóta sem lelt nyugalmat: néha dühös orkánként, máskor állhatatos szellőként próbál a Nap és a Hold kertjébe jutni, csakhogy a viharfelhők mindig útját állják. S ha bárki megközelíti az égi szféra kristályhatárát, hatalmas vihart korbácsolva ő űzi el az égbolt közeléből az oktalan halandót.
A kereskedő lánya
Messze-messze, egy távoli birodalomban élt egy kereskedő. Mahoválnak hívták, s bár inkább jómódú volt, mint gazdag, aki csak ismerte, irigyelte őt. Mert volt, akinek a pénze jobban fialt, volt, akit kevesebb veszteség ért a karavánutakon, de senkit nem várt olyan szépséges asszony otthon, mint Mahovált. A férfi hazatérve ajándékokkal halmozta el feleségét, s amikor az gyönyörű kisleánynak adott életet, még veszélyesebb utakat vállalt, hogy gondtalan életet biztosítson asszonyának, aki hónapról hónapra sóhajtozva várt rá a városuk közepén álló, rácsos ablakú házban.
Az ifjú feleség néhány év alatt elunta a magányt és a bőséget. Míg Mahovál karavánjával távoli birodalmak portékáiért utazott, ő vándorokat, színészeket, csepűrágókat fogadott be az otthonába. Lakomával vendégelt meg minden arra járó semmirekellőt, s nemegyszer még az ágyát is megosztotta velük. Leányával sem sokat törődött, egy öreg dajka gondjaira bízta. Arra azonban ügyelt, hogy amikor hazatér, a férje mindent a lehető legnagyobb rendben találjon. Friss kenyérrel és borral fogadta, saját kezűleg nyitott neki kaput, s abban a néhány napban, míg Mahovál erőt gyűjtött az újabb útra, minden földi jóval elhalmozta. Ám egyre kevésbé élvezte gondtalan életét, s egy hajnalon elhatározta, hogy nem marad tovább takaros házában. Magához vette legértékesebb ékszereit, batyuba kötötte kedvenc ruháit, és csupán egyetlen percre állt meg gyermeke ágya mellett.
– Légy szabad!
– suttogta az áldást vagy átkot, azzal kisurrant a kert hátsó kapuján, hogy a város szélén csatlakozzon egy éhenkórász vándorcirkuszhoz.
Mahovál szinte eszét vesztette, amikor néhány hét múlva hazatért, és felesége helyett a kezét tördelő szakácsné nyitotta ki neki a nehéz vaskaput. Tört-zúzott haragjában, szolgának, dajkának nem volt megállása a színe előtt. Csak akkor csillapodott, mikor észrevette, hogy leánykája, Virella könnyes szemmel figyeli egy nehéz bársonyfüggöny mögül.
A kereskedő a következő napokban elkótyavetyélte mindenét. Alig néhány málhányi holmit hagyott meg, s gyermekével együtt messzi vidékre költözött, ahol sem a nevét, sem a vele megesett szégyent nem ismerte senki. Új házat vásárolt, újra kereskedni kezdett, s lassanként ismét takaros vagyonra tett szert. A lány is felcseperedett, egyre szebb lett, kedvességének és okosságának híre pedig bejárta a várost. Ám a hírek igazáról csak kevesen győződhettek meg, mert Mahovál szigorúan megtiltotta, hogy Virella felügyelet nélkül szóba elegyedjen bárkivel. Ha hosszabb útra ment, minden lépését szolgákkal vigyáztatta. A leány őszinte szeretettel csüggött apján, mindenben alávetette magát akaratának, s bár néha vágyakozva nézte rácsokkal védett ablakából a város forgatagát, egyetlen szóval sem említette, hogy szívesebben barátkozna az utcán trécselő kisasszonyokkal, mint a házi cselédekkel. Néha, amikor a nap aranyló fénnyel locsolta be a szomszédos házak tetejét, elképzelte, hogy öklömnyi, vérvörös tollú madárrá változik, kirepül a rácsok között, és olyan magasra száll, hogy apró hangyáknak látja csupán az utcákon sürgölődő embereket. Éjszakánként, amikor az egész ház a legmélyebb álomba szédült, nemegyszer a vérvörös tollú madárral álmodott. Ilyenkor arra ébredt, hogy a szíve úgy kalapál, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.
Virella soha nem nyaggatta apját a vágyaival, és nem beszélt e különös rémálmokról sem. Tudta, hogy Mahovál így is kétségek között vergődik útjai során, a féltés ólomabroncsa szorítja össze a szívét minden lépésnél, s félelmei fokozódnak, ahogy az otthonához közeledik. Azt is tudta a lány, hogy a szorítás csak akkor enged, mikor apja belép a háza ajtaján, és ő könnyű léptekkel szalad átölelni a megfáradt utazót. Gyerekszíve mélyére rejtette hát gondolatait, cserfességgel, kedvességgel, szófogadással fedte el őket. S míg apja távol volt, meseszép rajzokat készített neki,
így hálálta meg Mahovál pazar ajándékait.
Teltek a hónapok, múltak az évek. Egy este a kereskedő éppen hazafelé tartott, amikor szörnyű égiháború tört a városra. Bár alig egy fertályórányira volt otthonától, s a félelmei űzték, hajtották gyermeke felé, kénytelen volt behúzódni egy fogadóba a kíséretével együtt. Jó ideig csak a tornác alatt toporogtak, remélve, hogy csendesedik az eső, és alábbhagy a szélvihar. Ám egy idő után már látta Mahovál, hogy az est leszállta előtt esélyük sincs elérni az otthonukat. Szobát bérelt hát az embereinek, a málhásokat az istállóba köttette, ő maga meg levonult az ivóba, s csatlakozott az egyik asztaltársasághoz.
Igencsak vegyes kompánia volt, és tagjai kockajátékkal múlatták az időt. A kereskedő egy kupa bort rendelt magának, s tisztelettel megkérdezte, beállhat-e a játékba a következő körben. Az asztalnál ülő vagányok már látták maguk előtt, ahogy megkopasztják a tehetős utazót, helyet szorítottak hát neki. Mahoválnak viszont esze ágában sem volt veszíteni, sőt, mintha megbabonázta volna a kockákat, egyre-másra söpörte be a többiek tétjeit. Végül csak egyetlen ellenfele maradt: egy nagyhangú férfi, aki varázslónak mondta magát. Ám úgy látszik, cserben hagyta a tudománya, Mahovál ugyanis lassacskán az utolsó garast is elnyerte az erszényéből.
– Csak egyetlen revansot, egyetlen visszavágót még – kérlelte a varázsló a kereskedőt. – Ha ebben a körben is veszítek, teljesítem a szíved legtitkosabb kívánságát. Kérhetsz gazdagságot, szerelmet, hatalmat, bármit módomban áll megadni! Csak ezekkel a nyavalyás kockákkal nem bírok sosem…
Mahovál belement az alkuba: újra perdültek a kockák, és újra ő nyert. Az asztaltársaság lélegzet-visszafojtva várta, mi lesz a kereskedő szíve kívánsága.
– Azt akarom – hajtotta le Mahovál az utolsó korty bort –, hogy a lányom, míg a szíve a mellkasában dobog, soha ne hagyjon el engem.
– Ugyan már, micsoda ostobaság! – csapott az asztalra a varázsló. – Kívánj bármi mást, csak ne ilyen nevetséges szamárságot!
– Minden lány elhagyja az apját, különben szégyenszemre vénlány lesz belőle – tódította valamelyik ivócimbora.
– Kérj inkább vagyont vagy szerencsét magadnak! Békés öregkort, a lányodnak gazdag kérőket! – vágtak egymás szavába az asztalnál ülők. De Mahoválnak esze ágában sem volt változtatni a kívánalmán.
– Pontosan elmondtam, mi a kívánságom, mágus uram – felelte makacsul. – És nem fogom megváltoztatni csak azért, mert a kocsmai csőcselék nem ért egyet velem. Ha persze nem tud efféléket teljesíteni, kérhetek kalapból előugró nyulat vagy papírmasé pillangókat is – tette hozzá gúnyosan.
A mágus erre lélekben vállat vont, és így szólt:
– Térj hát haza, s intézz mindent úgy, ahogy máskor szoktad. Meglásd, holnap reggelre biztos lehetsz abban, hogy teljesül a kívánságod.
Nemsokára elült a vihar, s Mahovál egy percig sem maradt tovább a fogadóban. Szolgáit és áruját hátrahagyva vágtatott haza a lányához. Virella, mint mindig, nyájas örömmel fogadta apját. Egész este csacsogott, az útjáról kérdezgette, de a férfi szíve szomorú volt. Kurta szavakkal válaszolt a lánya kérdéseire, mosoly nélkül adta át ajándékait. A képekre, amiket távollétében rajzolt a lányka, csak futó pillantást vetett, de így is lúdbőrös lett a háta egy vérvörös madártól, amely minden rajzon felbukkant. Majd az út fáradalmaira hivatkozva még azelőtt aludni tért, hogy a baglyok huhogni kezdtek volna.
Éjszaka aztán rémséges álmot látott a kereskedő. Előbb azt hitte, hogy valami barlangba került, nyirkos, mohos falak vették körül, és szinte tapintani tudta maga körül a sötétet. Nedves, nyálkás padlón tapodott meztelen talpával, és hiába indult bármilyen irányba, sem ajtót, sem folyosót nem talált sehol. S ahogy tapogatózott, lassanként beleolvadt maga is a sziklába, fogolyból börtönné lett, komor és vigasztalan tömlöccé. Teste eggyé vált a falakkal, de ezek a falak már ismerősek voltak. Mahovál rájött, hogy álmában a saját házává változott. A házban azonban üresség lakozott, nyoma sem volt szolgáknak, egyedül Virella ténfergett a visszhangos falak között. Néha megpróbált ablakot vagy ajtót nyitni, de ahogy a kilincsekhez ért, a ház alapjaiban megremegett, mintha földrengés rázná, s ilyenkor a lány rémülten kushadt egy sarokba.
Reggelre izzadtságtól csatakosan ébredt Mahovál. Feje hasogatott, s dobhártyája olyan hangosan dübörgött, mintha egy megpakolt karaván gyalogolna rajta. Szólítani próbálta a cselédet, a nyelve azonban feldagadva, papírrá száradva tapadt szájpadlásához. Támolyogva tápászkodott fel az ágyából.
Ebben a pillanatban fegyveresek rontottak a szobájába. Kérdés nélkül a földre teperték, kezét hátrakötötték, majd talpra rángatták, és az ajtó felé lökdösték. A kereskedő látta, ahogy az egyik katona az ágya alá kotor a kardjával.
– Itt sincs semmi – kiáltott oda társainak.
– Ugyan, akárhová elrejthette! – felelt neki egy másik. – Nincs szükségünk több bizonyítékra, kapitány!
Mahoválnak fogalma sem volt, mi történik vele. Nem értette, miért néznek rá iszonyattal a cselédek, nem értette, miért szaladnak sikítva az emeletre előle. És ahogy a katonák Virella szobája felé löködték, a szívét megint összenyomta az ólomabroncs. Látta, hogy a szobácska ajtaja kifordult a helyéről. Oda akart rohanni, de a katonák nem engedték, szorításuk az ólomabroncséval vetekedett. Egyetlen pillantást vethetett gyermeke szobájába, s ez a szempillantásnyi idő is elég volt, hogy Mahovál megőszüljön. Virella az ágyán hevert, mellkasán arasznyi seb, mintha valaki kivágta volna ártatlan szívét, körötte a hófehér ciha vértől volt iszamós.
A kereskedő összecsuklott a fájdalomtól, a katonák azonban nem mutattak szánalmat iránta. Egy zárt, fekete hintóhoz rángatták. Az utolsó, amit Mahovál a világból látott, a háza előtt gyülekező csőcselék volt. A tömegben ott állt a pirospozsgás képű varázsló is; vállán egy vérvörös tollú, öklömnyi madár ült. Mielőtt Mahovált betuszkolták volna a rabszállítóba, a vörös madár felreppent a varázsló válláról. A kereskedőhöz lebbent, egészen közel, és a férfi életének utolsó szabad pillanatában szárnyaival végigsimította Mahovál elgyötört arcát. Aztán ott verdesett a rabszállító batár körül, amíg a katonák el nem függönyözték az összes ablakot, végül elrepült, fel a végtelen, kék égbe.
(X)
