Jókai nagyon jó regényíró, de a kamaszokat nem viszi közelebb az olvasóvá váláshoz

Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke akkor azt mondta, alapvetően nem a kötelezőolvasmányok listájával van a baj, hanem, hogy a klasszikus kötelezőkön kívül, amelyek a hagyományos nemzeti műveltség részét képezik, nem kerülnek bele a tananyagba azok a művek, melyeket a gyerekekkel közös megállapodás szerint tanítanak. A magyartanár azt is hangsúlyozta, nagyobb teret kellene nyújtani a kortárs, valamint a populáris irodalomnak az irodalomtanításban. 

Hogy a Jókai körüli vita nem újkeletű, azt jól mutatja, hogy már hét évvel ezelőtt is arról volt szó, hogy A kőszívű ember fiai a legnépszerűtlenebb olvasmány, pedig a 7-8. osztály kiemelkedő fontosságú az olvasóvá nevelés szempontjából, hiszen a gyerekek érdeklődése ekkor kezd más irányba fordulni.

„Az válik olvasóvá, aki 7-8. osztály között olvasó marad. Erre nem alkalmas A kőszívű ember fiai, amit én nem tennék kötelezővé. Úgy tűnik, Jókai ma egyáltalán nem visz közelebb az olvasóvá váláshoz. Függetlenül attól, hogy nagyon jó regényíró, de a nyelvhasználata, mondatszerkesztése olyan bonyolult, hogy keveseket nyer meg, ellenben sokakat taszít el az olvasástól. A kőszívű ember fiai az a kötelező, amelyet a statisztikák szerint a legkevesebben olvasnak és szeretnek, holott gyönyörű olvasónaplók születnek belőle – a tartalomkivonatok alapján” – mondta akkor Arató László.

A kötelező olvasmányokról szóló cikkben Tóth Krisztina is megszólalt, azt mondta, nagyon hálás azoknak a magyartanároknak, akik a kortárs irodalom felől közelítenek a tananyaghoz, mert ezzel egyrészt az irodalom folytonosságára hívják fel a figyelmet, másrészt arra, hogy a hagyományt nem lehet leválasztani a kortársakról. 

„Az irodalom lényege az volna, hogy a gyerekek ráismerjenek, az irodalom az ő életükről és problémáikról is szól, de amíg erre nem döbbennek rá, addig csak egy elsajátítandó matéria lesz, amit nem lehet lenyomni a torkukon. Shakespeare-nél például fontos lenne, hogy olyan művekkel találkozzanak, amiben rájuk vonatkoztatható problémák is felmerülnek. Egy kamasznak a Rómeó és Júlia sokkal befogadhatóbb, mint A vihar. Fontos, hogy megérezzék, bár a nyelv, a megszólalás, a forma, és a műfaj idővel változik, az irodalomban feldolgozott sorsok, történetek, konfliktusok, és az emberi természet valahogy örök. Hogy megértsék, milyen szép, hogy a szerzők évszázadokon át bíbelődtek új formákkal, de mindig ugyanazokat a kínokat járták körbe. Éppen ezért a klasszikus művek átírását, maivá tételét is problémásnak érzem” – nyilatkozta.

Az is felmerült, hogy nem feltétlenül jó, hogy a diákokat a kronológia szerint tanítják. Arató László akkor azt mondta, az irodalomtanítási rendszer megváltoztatására irányuló törekvés egy kemény és nagyon nehéz küzdelem, mivel iszonyú erős a hagyomány tehetetlenségi ereje. „Ez 1945 utáni hagyomány, a két világháború között nem így működött, előtte sem, Nyugat-Európában sem, posztszocialista hagyományról beszélhetünk, amely onnan ered, hogy a társadalomtörténet illusztrációja az irodalomtörténet, így kronologikusan kell azt is tanítani”. Mint mondta, ő a problémacentrikus irodalomtanítás híve, vagyis az olyan irodalomtanításé, ahol a hasonló témájú, és hasonló poétikai szempontból vizsgálható könyvek alkotnak egy egységet.

A 2014-ben megjelent cikk óta persze sok minden változott, de nem a nyitottság irányába, a rendszer azóta még centralizáltabb lett: a tanárok már nem választhatnak tankönyvet, és a kerettanterv is rugalmatlanabb lett. Hamarosan pedig a magyarérettségi is igazodni fog az új NAT-hoz, ami még jobban beszűkíti majd a magyartanárok mozgásterét.