„Hogy tanulóifjúságunk megszereti-e az irodalmat, az olvasás életreszóló igényévé válik-e, az a tanítási órákon folyó munkán kívül elsősorban a kötelező háziolvasmányok hatásától függ” – kezdi a cikkíró, aki bár pontosan nem definiálja, mit is jelent a kötelező háziolvasmány, de a következő mondatban otthoni olvasmányként emlegeti, aminek „gondos kiválasztása” és „helyes feldolgozása” az irodalomtanítás és nyilván az olvasás megszerettetése miatt fontos. Hogy mit és mennyit olvassanak a diákok, arról már több mint 65 éve is nagy viták folytak (az idézeteknél megtartottuk az eredeti helyesírást – a szerk.):
„egyesek keveselték, mások sokalták az otthoni elolvasásra előírt művek számát, megint mások az előírtak helyett más műveket kívántak beilleszteni”.
A cikkíró amellett érvelt, hogy tanévenként 6-8 olvasmánynál többet nem célszerű kötelezően elvárni a diákoktól, hozzátéve gyorsan, hogy természetesen ehhez még hozzáadódnak az ajánlott olvasmányok. A mennyiségnél égetőbb kérdés volt már akkor is, hogy
milyen könyveket adjanak – kötelező jelleggel – a gyerekek kezébe.
Az 1954-es cikk szerzője kritikusan megjegyezte, hogy az akkori kötelezők kijelölésénél nem vették eléggé figyelembe a tanulók befogadóképességét és életkori sajátosságait:
„Az utóbbi években egy olyan irányzat terjedt el az illetékesek körében, amely a pedagógiai pesszimizmusnak és a régi iskola túlzott óvatosságának ellenhatásaként — most meg túlságosan bízott a kis tanulók feldolgozóképességében. Ennek a következménye lett az, hogy a Toldi a Ludas Matyival lekerült az általános iskola VI. osztályába, A kőszívű ember fiai és Gorkij Az anya c. regénye a VIII. osztályban háziolvasmány, Mikszáth A Noszty-fiú esete Tóth Marival c. regényét a gimnázium I. osztályában olvastattuk, és Voltaire szellemes, de pedagógiai aggályokat támasztó Candide-ja a II. osztályban volt eredetileg kötelező olvasmány. (Azóta a gyakorló tanárok élénk felszólalására kikerült az irányító tanmenetből, és csak hallatlanul szellemes és mulatságos részleteit szoktuk felolvasni az órán.)”
Akik az ötvenes évek közepén voltak diákok, azok a cikkíró szerint érettebbek és fejlettebbek voltak, mint pár évtizeddel korábban a hasonló korú tanulók („Nyitott szemmel benne élnek az életben, sokkal tájékozottabbak, reálisabbak, mint mi voltunk annakidején, sok esetben olvasmányaik is „felnőttebbek“.”), ugyanakkor óva intett attól, hogy idő előtt adjanak „az ilyen vagy olyan szempontból nagyobb érettséget kívánó kötelező háziolvasmányokat” a kezükbe. Példaként Gorkij Az anya című regényét hozta fel, amelynek szerinte nagy jelentősége volt „a szocialista realizmus kialakításában” (ne feledjük, 1954-ben járunk!), de vajon – veti fel a cikkíró – a diákok mennyire értik, mennyire tudják átélni az adott műben ábrázolt történelmi és társadalmi problémákat? Vajon megszeretik-e az olvasást, ha egy olyan könyvet kell elolvasniuk,
„amelynek a problémaköre még fejlett felnőttek számára sem gyerekjáték”?
A cikkíró szerint ilyenkor fennáll a veszélye, hogy bár elolvassák a könyvet, de nem értik igazán vagy egyszerűen az olvasás élményszerűsége, öröme tűnik el. Példaként említi még A Noszty fiú esete Tóth Marival című Mikszáth-művet és Jókaitól A kőszívű ember fiait:
„A 13-14 éves tanulónak a hősiesség iránt fogékony képzeletvilágát pompásan megragadják a II. kötet hősi harcai, a nagyszerű hősök önfeláldozó hazaszeretete. Az I. kötet Bécsben játszódó részletei azonban, az egész Plankenhorst-komplexum, kívül esnek a tanulók ekkori élménykörén, úgyhogy azt lehet mondani: a regénynek ezek a részletei „kárbavesznek“ számukra.”
A cikkíró sajnálatát fejezte ki, amiért néhány évvel korábban levették a novella- és versválogatásokat a kötelezők listájáról, szerinte ezek ugyanis némelyik „monstruózus”regénynél alkalmasabbak lennének arra, hogy megszerettessék az olvasást. A cikk még egy nagyon fontos szempontot érint – bár 1954-ben a magyar pedagógiában valószínűleg még ismeretlen volt a gender fogalma, de a női szempontok fontossága már akkor felmerült. Szó szerinti idézet következik:
„Még valamit:
a kötelező háziolvasmányok sora mind az általános iskolában, mind a gimnáziumban sajátosan „férfias“ jellegű,
mindenekelőtt a fiú-tanulóknak szól. Igaz, hogy egész irodalmunk általában férfias jellegű (azzá avatta a honvédelemért, a nemzeti függetlenségért és a társadalmi haladásért vívott szüntelen kemény harc), de azért gondolni kellene a leánytanulók szempontjaira, sajátos érdeklődési körére is, amikor a háziolvasmányokat kiválogatjuk, a fiú- és a leányiskolák különbségére való minden tekintet nélkül. Hogy csak egy művet említsek: Kaffka Margit varázsosan szép Színek és évek-jét minden gimnazista leánynak el kellene olvasnia. (A fiúknak sem árt.)”
Nyitókép: Fortepan
