Milyen kötelező olvasmányokra van szükség?

.konyvesblog. | 2015. január 09. |

Évtizedek óta folyik a vita a megkövesedett, korszerűtlen kötelező olvasmányok és az olvasóvá nevelés közötti konfliktusról. A kőszívű ember fiai a legnépszerűtlenebb olvasmány, érdemes viszont a Szent Johanna gimivel és Az éhezők viadalával próbálkozni az iskolákban.

MEGJELENT AZ ÚJ Könyves magazin 2014/3.

Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF 

Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó

Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók

Interjú Vámos Miklóssal, Háy Jánossal,  Irvine Welsh-sel, Vlagyimir Szorokinnal

 

„Alapvetően nem a kötelezőirodalom-listával van a baj, pontosabban nem a megadott kötelezőkkel. A János vitéz szerintem teljesen rendben van, A Pál utcai fiúk ötödikben kiváló olvasmány, és a hatodikos Egri csillagokat sem tartom tragédiának. A baj inkább az, hogy kötelezők vannak, nem kötelezők, közösek és kölcsönösek. Ez Gordon Győri János fogalomhármasa” – kezdi gondolatmenetét Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke a kötelező olvasmányokról. „A klasszikus kötelezőkön kívül, amelyek a hagyományos nemzeti műveltség részét képezik, nem kerülnek bele a tananyagba azok a művek, melyeket a gyerekekkel közös megállapodás szerint tanítunk, valamint nem szerepelnek azok sem, melyeket kölcsönösnek nevezünk, és nem kell az osztály minden tagjának elolvasnia, de választhatóan kötelezőek. Ezeket a könyveket a gyerekek szívesen és szeretettel olvassák, és az osztály többi tagjának beszámolnak róla.” A magyartanár szerint nagyobb teret kellene nyújtani a kortárs, valamint a populáris irodalomnak az irodalomtanításban. „A gyerekek olvasnak, főleg populáris irodalmat, viszont a kortársak tanítása is fontos lenne azért, hogy a diákok lássák, az irodalom nem egy halott, múltba zárt dolog, nem múzeumi műtárgy.” Arató László osztályában a gyerekek is ajánlhatnak regényeket egymásnak és a magyartanárnak. Az utóbbi évek gyakorlata szerint itt olyan könyvek kerültek közös feldolgozásra, mint az Alkonyat-tetralógia, az Egri csillagokkal együtt tárgyalt Jumurdzsák gyűrűje, vagy Asimov Alapítványa.

A kőszívű mint mélypont

Az olvasóvá nevelésben a 7-8. osztály kiemelkedő fontosságú, hiszen a gyerekek érdeklődése ekkor kezd más irányba fordulni. Arató rámutat, hogy az éves kompetencia-felmérések szerint.a szövegértés 6. osztály után kezd el rohamosan romlani: „Az válik olvasóvá, aki 7-8. osztály között olvasó marad. Erre nem alkalmas A kőszívű ember fiai, amit én nem tennék kötelezővé. Úgy tűnik, Jókai ma egyáltalán nem visz közelebb az olvasóvá váláshoz. Függetlenül attól, hogy nagyon jó regényíró, de a nyelvhasználata, mondatszerkesztése olyan bonyolult, hogy keveseket nyer meg, ellenben sokakat taszít el az olvasástól. A kőszívű ember fiai az a kötelező, amelyet a statisztikák szerint a legkevesebben olvasnak és szeretnek, holott gyönyörű olvasónaplók születnek belőle – a tartalomkivonatok alapján.”

A legjobban és a legkevésbé szeretett klasszikusok a magyartanárok véleménye alapján (2009-es adatok):
A legszívesebben olvasott könyvek:
1. A Pál utcai fiúk (74,6% jelölte meg)
2. Egri csillagok (27,5%)
3. Szent Péter esernyője (14,5%)
A legkisebb arányban elolvasott könyvek:
1. A kőszívű ember fiai (58%)
2. Légy jó mindhalálig (13%)
3. Egri csillagok (9%)

A másik nagy probléma a kronologikusság, mint uralkodó tanítási elv. A tantervek már ötven éve előírják korszakok tanítását az általános iskola utolsó két osztályában. Hetedikben a reformkort, nyolcadikban a huszadik század első felét Adytól, Móricztól József Atillán át Radnótiig kell tanítani. Arató egy korábbi tanulmányában (Arató László: Közös és kölcsönös között – új olvasmányok a felső tagozaton) azt írja, az irodalomtörténeti szempont idő előtti belépését hosszú ideig az indokolta, hogy „úgy nem hagyhatja el egyetlen diák sem a közoktatást, hogy irodalmunk korszakairól, a reformkor nagyjairól és a huszadik század meghatározó alkotóiról ne szerezzen ismereteket”, hogy az általános iskola ne adjon valamiféle teljes, lezárt tudást. Azonban ma már a gyerekek nem csupán az általános iskolát végzik el, tehát ez a lezártságra való törekvés indokolatlan. Ezt a hagyományt pedig a 2012-es kerettanterv csak megerősítette, erről a pontról elmozdulás tehát nem látszik, holott a teljes magyar irodalmon való végigrohanásnál ésszerűbb lenne megszerettetni az olvasást, valamint arra koncentrálni, hogy a diákok közül sokan ne funkcionális analfabétaként hagyják el az általános iskolát. Az OFI szerint a nemzeti közműveltségi kánon társadalmi konszenzust tudhat maga mögött, ez a kánon pedig nagyjából évtizedek óta változatlan. A Nemzeti alaptantervet (Nat) öt évenként vizsgálják felül, tehát 2018-ig szinte biztosan nem fog változni a kötelező szerzők és könyvek listája.

Nem a vastagságon múlik

2013. szeptember 1-jétől a Nat határozza meg, hogy az egyes évfolyamokon mely művek kötelezőek, vagy mely szerzőktől kell szabadon választani egy művet. Így hetedikben összesen 8 óra van a Jókain kívüli regényirodalomra, és ebben benne van Mikszáth, valamint ifjúsági regények a kortárs és világ-, valamint magyar irodalomból, az ajánlat pedig Mark Twain, Dickens, csupa klasszikus, nem olyan regények, melyeket a mai gyerekek szívesen olvasnak.

Tóth Krisztina: Halott anyagot nem lehet közvetíteni 

Tóth Krisztina nem csak tananyagként, de irodalomkönyvek társszerzőjeként is jelen van a mai irodalomoktatásban. Valaczka Andrással közösen jegyzett Irodalmi ikerkönyvek sorozatuk külön szól fiúkhoz és lányokhoz, ám a kötetet ért kritikákkal ellentétben nem gender szerint különböztették meg a tanulókat, hanem az 5-8. osztályos fiúk és lányok eltérő érdeklődése alapján. Tóth szerint nem afelől kell megközelíteni a kérdést, hogy mi a baj az irodalomoktatással, hanem a kortársakat kell megfelelő kontextusba helyezni. „Egészen kiváló magyartanárokat ismerek, és nagyon hálás vagyok mindegyiküknek azért, amit az óráikon csinálnak. Azoknak a tanároknak, akik a kortárs irodalom felől próbálnak közeledni, hihetetlenül nagy érdemük van - egyrészt az irodalom folytonosságára hívják fel a figyelmet, másrészt arra, hogy a hagyományt nem lehet leválasztani a kortársakról. Halott anyagot nem lehet közvetíteni. Az irodalom lényege az volna, hogy a gyerekek ráismerjenek, az irodalom az ő életükről és problémáikról is szól, de amíg erre nem döbbennek rá, addig csak egy elsajátítandó matéria lesz, amit nem lehet lenyomni a torkukon. Shakespeare-nél például fontos lenne, hogy olyan művekkel találkozzanak, amiben rájuk vonatkoztatható problémák is felmerülnek. Egy kamasznak a Rómeó és Júlia sokkal befogadhatóbb, mint A vihar. Fontos, hogy megérezzék, bár a nyelv, a megszólalás, a forma, és a műfaj idővel változik, az irodalomban feldolgozott sorsok, történetek, konfliktusok, és az emberi természet valahogy örök. Hogy megértsék, milyen szép, hogy a szerzők évszázadokon át bíbelődtek új formákkal, de mindig ugyanazokat a kínokat járták körbe. Éppen ezért a klasszikus művek átírását, maivá tételét is problémásnak érzem.” 

A hivatalos álláspont szerint a kötelező olvasmányokért felelős bizottság szempontjai közt szerepel, hogy minden diák a korosztályának megfelelő könyvet olvassa, illetve az is, hogy a kétszintű érettségi követelményei továbbra is teljesíthetőek maradjanak. Az olvasmánylisták viszont köszönő viszonyban sincsenek a gyerekek által valóban olvasott könyvekkel. „Pedig van kiváló mai ifjúsági irodalom, és azt sem igaz, hogy a gyerekek nem olvasnak: Berg Judit Ruminija roppant népszerű, rettenetesen sokan olvassák, pedig az már egy kilenc kötetes sorozat, tehát az sem igaz, hogy a gyerekek a vastag könyveket utálják. Sőt, sokan azt szeretik, hogy minél vastagabb egy könyv, nagyon szeretik a sorozatokat, amely a tévéből is adódik, de abból is, hogy ha már befészkeltük magunkat egy világba, az minél tovább tartson ki. Ez a jelenség már a Harry Potterrel elkezdődött, de magyar példája a Rumini vagy a Szent Johanna Gimnázium, olyan nem nagyon van, hogy valaki csak egy részt olvas, minimum hetet. Emellett a gyerekek számomra ismeretlen, vaskos fantasy-sorozatokat olvasnak.” Arató úgy véli, ezeket a könyveket be kell engedni, úgy, mint az egyébként nem színvonaltalan, médiakritikát is tartalmazó akcióregényt, Az éhezők viadalát. „Nem kell ódzkodni az Alkonyat-sorozattól sem, ha a gyerekek vágynak rá.” Arató László szerint nagyon színvonalas ifjúsági regénynek jelentek meg a közelmúltban, ilyen Jan Teller Semmije, Wolfgand Herrendorf Csikkje, vagy Robert Williams Luke és Jon című műve. Az olvasás szenvedéllyé válását ezek a könyvek nagyban elősegítik.

A klasszikus tananyag csökkentése volna az előrevivő, nem is csak a kötelezők listájának csökkentése. „Az irodalomtanítás nagyon líracentrikus, nagyon kevés regényt tanítunk. Én például nem venném ki a kötelezők közül Kosztolányit. Nem attól lenne jó az irodalomtanítás, hogy kevesebb a kötelező, inkább attól, hogy ezek tágabb spektrumot ölelnek át.”

Nem kronologikus, problémacentrikus

„Én a problémacentrikus irodalomtanítás híve vagyok, vagyis az olyan irodalomtanításé, ahol a hasonló témájú, és hasonló poétikai szempontból vizsgálható könyvek alkotnak egy egységet. Az ún. kétfókuszú modell szerint az egyik fókusz tematikus, mondjuk a beilleszkedés, felnőtté válás, bűn, a szerelem, családi konfliktusok, ehhez pedig hozzá lehet választani egy olyan szempontot, mint a novellaelemzési modellek, vagy a regény időszerkezete. Hetedikben erre remek példa a Stanley, a szerencse fia, ahol idősíkváltások vannak, ezzel előkészít a modern irodalom olvasására egy populáris könyv már ekkor. A problémacentrikus modulokban a művek egymást világítják be.”

A Magyartanárok Egyesületének elnöke szerint a jelenlegi rendszer megváltoztatásához többféle tananyagválasztási koncepció kellene: például konvenciótörténeti, visszafelé haladó, műfajtörténeti, mindez a kronológia kizárólagosságával szemben. „Mostanában vannak olyan tendenciák, hogy egy klasszikus műhöz hozzávarrnak egy újat; ez se rossz, ez is több, mint hogy a kortársak csak a 12. osztály végén, 6-10 órában kerülnek bele a tananyagba.”

Centralizáció kontra decentralizáció

Arató László álláspontja szerint a mostani irodalomtanítási rendszer megváltoztatására irányuló törekvés egy kemény és nagyon nehéz küzdelem, mivel iszonyú erős a hagyomány tehetetlenségi ereje. „Ez 1945 utáni hagyomány, a két világháború között nem így működött, előtte sem, Nyugat-Európában sem, posztszocialista hagyományról beszélhetünk, amely onnan ered, hogy a társadalomtörténet illusztrációja az irodalomtörténet, így kronologikusan kell azt is tanítani.” Szerinte úgy lehetne megváltoztatni a jelen gyakorlatát, hogy egy kormányzat nemcsak egy vagy két tankönyvsorozatot engedélyez, hanem valódi tankönyv-, és programpiac működik. „A kötelező kerettanterv helyett szerintem a kormányzat által támogatott mintatantervek kellenek. A liberális kormányzatnak az volt a hibája, hogy az iskoláktól várta volna a tanterveket, ezt pedig az iskolák 80 százaléka nem tudja megcsinálni. Ez a mostani központosítás azért lehetséges, mert akkor kilengett az inga, nem kaptak elég támaszt azok a pedagógusok, akikben nem volt nagyon erős innovációs hajlam. Szerintem egy koncepciózus oktatáspolitika bizonyos mintatanterveket – amelyeket színvonalasnak ítél, és egymáshoz képest valódi alternatívát képeznek – támogat. Kellene például egy műfajtörténeti tankönyv, egy problémacentrikus, archetípusokra épülő tankönyvsorozat kronologikus szakasszal, de lehetne élményközpontú, olvasásterápiai megközelítésű program, vagy drámajáték-központú, vagy olyan, amely a művészeti tantárgyak együttanítására törekszik. Ezek közül pedig legalább egynek nem kronologikus rendszernek kellene lennie, mivel központilag nem lehet bevezetni a szakítást a kronológiával.”

Erre voltak kísérletek 2004-2008 között, akkor Arató és kollégái készítettek egy nyolcéves szövegértési-szövegalkotási programot a Sulinova szervezésében, de ekkor 3 év alatt kellett 8 év tananyagát megírni, ez a sietség pedig lehetetlenné tette a kifogástalan minőségű munkát.

Ehhez a rendszerhez szükség lenne egy programfejlesztő intézetre, amely ösztönzi a programfejlesztéseket, pályázatokat ír ki, amely alapján létrejöhetnek vegyes, általános iskolai, középiskolai tanárokból és egyetemi oktatókból álló munkacsoportok, akik fizetett szabadságon csak ezzel foglalkoznak, mivel a fejlesztés nem megy magától. “Paradox módon az OFI most valami ilyesmit csinál, de egy olyan központosított rendszerben és olyan tempóban, amiből sok jó nem sülhet ki. A tankönyvpiac államosításának kontextusában ez a fejlesztőintézet egy központi gyár.”

Arató szerint az általa felvázolt rendszer véget vethetne annak a borzasztó ingamozgásnak, hogy hol teljes centralizáció van, hol teljes decentralizáció. „Most a decentralizáció veszélye nem fenyeget minket. Viszont mikor egy kerettanterv van, az nem lehet nagyon újító. Azt a kerettantervet lehet lenyeletni, amely a meglévő gyakorlathoz közel áll. Ez pedig ellent mond az innovációnak.”

(A cikk eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.)

SZERZŐ: Apró Annamária - Rostás Eni