Az elit alakulatot azért választották, mert bízni akartak a bajtársaikban

Az elit alakulatot azért választották, mert bízni akartak a bajtársaikban

2001 szeptemberében mutatták be az HBO mára kultikussá vált sorozatát. Az elit alakulat az Easy század történetét mondta el, a sorozat alapjául pedig Ambrose könyve szolgált, amiben a század még élő veteránjait is megszólaltatva rekonstruálta a deszantosok útját a kiképzéstől a D-napon át Hitler Sasfészkéig. Olvass bele a könyvbe!

Könyves Magazin | 2021. szeptember 06. |
Stephen E. Ambrose
Elit alakulat
Ford. Molnár György, Gabo, 2021, 464 oldal
-

A 101. légideszant-hadosztály 506. ejtőernyős ezredének Easy százada a világ legjobb gyalogszázadai közé tartozott. Ambrose ennek a roppant figyelemre méltó alegységnek a második világháborús történetét mondja el, az 1942-ben Georgia államban végzett embert próbáló alapkiképzéstől a D-napon át a végső győzelemig. Az Easy század mindent végigcsinált. Ejtőernyővel szállt le a D-nap hajnalán, és Hitler berchtesgadeni Sasfészkének elfoglalásával fejezte be a háborút. E könyv annak a gyalogszázadnak állít emléket, amely 150 százalékos veszteséget szenvedett a háború végéig, ahol valóban "egy falka testvér" módjára koplaltak, fáztak, éltek és haltak együtt a katonák.

Stephen E. Ambrose: Elit Alakulat (részlet)

Mindazoknak, akik 1941–1945 között az Egyesült Államok hadseregének ejtőernyős-gyalogságában katonáskodtak, s akik a Bíborszívet nem kitüntetésként, hanem szolgálati jelvényként viselik.

„E naptól fogva világvégzetéig,
És benne minket is megemlegetnek,
A boldog keveset, egy falka testvért;”

(Shakespeare: V. Henrik. Németh László fordítása)

I. „Nagyon akartuk azokat a szárnyakat”

*

CAMP TOCCOA

1942. július–december

 

Az Egyesült Államok hadserege 101. légideszant-hadosztálya 506. ejtőernyős-gyalogezredének E, azaz Easy századában szolgáló férfiak az ország és a társadalom sokféle sarkából érkeztek. Akadt köztük farmer és szénbányász éppúgy, mint hegyvidéki ember vagy a mély Dél fia. Néhányan a szegénység nyomorúságából jöttek, mások a középosztály biztonságából. A Harvardra is járt egy újonc, a Yale-re is, az UCLA pedig több hallgatójával képviseltette magát. A békebeli hivatásos hadsereg – az „Old Army” – soraiban csak egyetlenegy szolgált korábban, de a Nemzeti Gárdában és a Tartalékban sem sokan fordultak meg. Igazi besorozott polgárok voltak.

1942 nyarán gyűltek össze, amikor az európaiak már három éve háborúztak. 1944 tavaszának végére az elit légideszant-könnyűgyalogság egyik legjobb századává kovácsolódtak. A D nap hajnalán, legelső harci bevetésén az Easy elfoglalt és használhatatlanná tett egy négy 105 milliméteres lövegből álló német üteget, amely magaslati állásából egyenesen a Utah-partra nézett. A század elsőként tört be Carentanba, küzdött Hollandiában, tartotta a vonalat Bastogne körül, vezette az ellentámadást az Ardennekben, harcolt a Rajna-vidéken, és elfoglalta Hitler Sasfészkét Berchtesgadenben. A század majdnem 150%-os veszteséget szenvedett. Harcképessége csúcsán, 1944 októberében Hollandiában és 1945 januárjában az Ardennekben az Easy biztos, hogy a világ legjobb puskás gyalogszázadai közé tartozott.

A munkát elvégezték, a századot feloszlatták, a férfiak hazatértek.

 

Az a 140 katona és 7 tiszt, akikkel a század megalakult, mind más-más úton érkezett az Easy születési helyére, a Georgia államban működő Camp Toccoa támaszpontra, de akadt néhány közös vonásuk is. Mind fiatalok voltak, akik a Nagy Háború (az első világháború. A ford.) után születtek. Mind fehérek voltak, mert a második világháború idején az amerikai fegyveres erők még alkalmazták a faji elkülönítést. Három társuk kivételével mind nőtlenek voltak. A legtöbben vadásztak és atletizáltak középiskolás korukban.

Ezeknek az egyébként hétköznapi ifjaknak az értékválasztásban rejlett a különlegességük.

Sokra tartották a kiváló testi kondíciót, a hierarchikus viszonyokban megjelenő tekintélyt, és azt, hogy egy elit egység tagjai lehetnek. Idealisták voltak, akik égtek a vágytól, hogy egy jó ügyért harcoljanak. Minden erejükkel keresték azt a közösséget, amellyel képesek azonosulni, amelynek szívesen elfogadják a szabályait, amelynek szerves alkotórészévé tudnak válni, s amely a családjuk helyett a családjuk lesz.

Saját bevallásuk szerint az izgalom, a megbecsülés és az ejtőernyős-szolgálatért járó havi pótlék (50 dollár a legénységi állománynak, 100 a tiszteknek) kedvéért jelentkeztek önként. Valójában két mélyen gyökerező, személyes ok miatt vállalták, hogy rendszeresen kiugorjanak egy repülőgépből. Először is, ahogy Robert Rader megfogalmazta: „Hajtott a vágy, hogy különbek legyünk, mint bárki más.” A maga módján mindenki azt élte át, amit Richard Winters: rádöbbentek, hogy könnyebb úgy végigcsinálni a katonaságot, ha a lehető legtöbbet hozzák ki magukból, és nem a kibúvókat keresik szánalmas és szomorú elszántsággal, mint azok a társaik, akikkel bevonuláskor és az alapkiképzésen hozta őket össze a sors. Hasznosan és értelmesen akarták eltölteni az idejüket a hadseregben, közben felnőve, tanulva és vállalva a kihívásokat.

Másodsorban pontosan tudták, hogy harcba indulnak. Ha már így alakult, nem akartak jobbjukon és baljukon egy-egy testileg és katonailag rosszul felkészített, gyengén motivált, kényszeredett sorkatonával menni a csatába. Amikor azzal a választással szembesültek, hogy vagy az offenzíva előőrsét adó ejtőernyős, vagy olyan sorgyalogos lehet belőlük, aki még a közvetlenül mellette álló sorstársában sem bízhat meg, az E század tagjai mind úgy gondolták, hogy a nagyobb veszély a gyalogságnál leselkedik rájuk. Amikor eljön a valódi harc ideje, ők nem lenézni akarták a bajtársaikat, hanem felnézni szerettek volna rájuk.

A világgazdasági válság alaposan megrugdosta őket, többen még mindig fájlalták a nyomát. Sokan közülük úgy nőttek fel, hogy ritkán laktak jól, gyakran tátongott lyuk a cipőjük talpán, és mindig kinyúlt, kicsit elrongyolódott pulóverben jártak. A családjuknak nem volt autója, sőt sokszor még rádiója sem. Iskolaéveiket vagy a válság kurtította meg, vagy a háború.

– Mégis, ezzel az indítással is, mindig nagyon szerettem, és ma is szeretem a hazámat – jelentette ki Harry Welsh negyvennyolc évvel később. Bármilyen jó okuk is lett volna felpanaszolni azt, ahogyan addig bánt velük az élet, ők nem keseredtek meg, és nem a hazájukat hibáztatták.

A nagy válság hasznos dolgokra is megtanította őket. 

Önállóak voltak, hozzászoktak a nehéz munkához, és tudtak engedelmeskedni.

A sport vagy a vadászat, esetleg a kettő együtt az önbizalom és az önértékelés képességét adta nekik.

Tudták, súlyos veszélyt vállalnak. Tudták, az átlagosnál jóval többet várnak tőlük. Nagyon nem örültek annak, hogy éveket kell áldozniuk a fiatalságukból egy olyan háborúra, amelyről ők aztán igazán nem tehettek. Szívesebben dobtak volna baseball-labdát, mint kézigránátot, ha választhattak volna, akkor nem az M-1-essel, hanem egy 22-es vadászpuskával lőttek volna célba. Csakhogy ha egyszer már bekerültek a háborúba, akkor az E század emberei igyekeztek a lehető legpozitívabban hozzáállni a katonáskodáshoz.

Nem mintha valami sokat tudtak volna a légideszantcsapatokról. Igazából csak azt tudták, hogy nagyon új és kizárólag önkéntesekből álló alakulathoz jelentkeznek. Megmondták nekik, hogy keményebb fizikai kiképzés vár rájuk, mint amilyet addig bárki bárhol a hadseregben végigcsinált, vagy a jövőben fog, de ezek az ifjú oroszlánok pontosan erre vágytak. Arra számítottak, hogy mire sikerrel befejezik ezt a kiképzést, addigra lényegesen izmosabbak, erősebbek és keményebbek lesznek, mint a kezdetén, és azokkal a fickókkal együtt birkóznak meg a kiképzés nehézségeivel, akik a harctéren is a bajtársaik lesznek.

– A nagy válság elmúlt – emlékszik vissza Carwood Lipton annak az 1942-es nyárnak a hangulatára –, új életformám pedig alapvetően megváltoztatott. 

Mindnyájunkat megváltoztatta.

 

Az E század legelső névsorában az első név a parancsnoké, a Chicagóból származó Herbert Sobel főhadnagyé. A helyettese (executive officer, azaz X. O.) az észak-kaliforniai Clarence Hester hadnagy volt. Sobel zsidó volt, igazi városlakó, és még a Nemzeti Gárdában szerezte a tiszti rangot. Hester közlegényként kezdte katonai pályáját, majd tisztjelöltképző iskolát (Officer Candidate’s School – OCS) végzett. A szakaszparancsnokok és helyetteseik zöme az OCS frissen kibocsátott terméke volt, mint Dick Winters hadnagy Pennsylvaniából, Walter Moore a kaliforniai lóversenypályákról és a New York-i Lewis Nixon a Yale egyetemről. S. L. Matheson a Los Angeles-i kaliforniai állami egyetem, az UCLA tisztképző tanfolyamáról érkezett. Huszonnyolc évével Sobel volt a csoport korelnöke; a többiek huszonnégy évesek vagy még annál is fiatalabbak voltak.

Az Easy század a Dog, a Fox és a zászlóalj-törzsszázaddal együtt az 506. ejtőernyős-gyalogezred (Parachute Infantry Regiment – PIR) 2. zászlóalját alkotta. A zászlóalj élén egy harmincéves tartalékos tiszt, Robert Strayer őrnagy állt. Az ezredparancsnoki posztot Robert Sink ezredes töltötte be, aki 1927-ben végezte el a West Point-i (hivatásos) tiszti akadémiát. Az 506. PIR kísérleti csapattest volt az első olyan ejtőernyős-gyalogezred, amelynek a személyi állománya együtt, egységként csinálta végig az alapkiképzést és az ejtőernyősugró-képzést. Egy évbe tellett, amíg az 506-ost beillesztették egy nagyobb kötelékbe, a 101. légideszant-hadosztályba, tehát a híres Vijjogó Sasok (Screaming Eagles) közé. A tiszteknek ugyanúgy újdonságot jelentett az ejtőernyős-szolgálat, mint a legénységnek: olyan tanárként tevékenykedtek, aki egy nappal jár az osztálya előtt a tananyagban.

Az első tiszthelyettesek mind a régi hadseregből jöttek. A Mississippiből származó Walter Gordon közlegény szerint: „Úgy néztünk fel rájuk, mintha istenek lettek volna, nekik ugyanis már megvolt a szárnyas jelvényük, vagyis kiképzett, minősített ugrók voltak. De hát a pokolba is, ha csak a hátraarcot ismerték volna, akkor is mérföldekkel járnak előttünk, hiszen mi zöldfülű újoncok voltunk! 

Később visszatekintve már kiröhögtük őket. A nyomába sem jöhettek azoknak, akik közülünk kiemelkedve lettek tizedesek és őrmesterek.”

Az E század első közlegényei Frank Perconte, Herman Hansen, Wayne Sisk és Carwood Lipton voltak. Alig néhány nappal a felállítása után a század már rendelkezett az állománytáblában előírt teljes létszámmal, 132 főnyi legénységgel és 8 tiszttel. Három szakaszra és a század törzsrajára tagolódott. Minden szakaszt három, tizenkét tagú puskás raj és egy hattagú aknavetős félraj alkotott. Lévén könnyűgyalogos-alegység, az Easy minden puskás raja rendelkezett egy géppuskával és minden aknavetős félraja egy 60 mm-es aknavetővel.

A század alapító tagjai közül igen kevesen állták végig sikerrel a sarat Toccoában. „Tisztek jöttek, más tisztek meg mentek – meséli Winters. – Ha egyetlenegyszer rendesen végigmértél egy ilyen fickót, már láttad, hogy na, ennek sem fog sikerülni. Némelyik puha volt, mint egy tál vaj, és mind olyan ügyetlen, hogy még hasra esni sem tudtak rendesen.” Ami az 506. ezreddel próbálkozó önkénteseket illeti, Winters nem a rendkívülit, hanem a tipikusat vázolta. Tisztből 500 önként jelentkező kellett ahhoz, hogy 148 sikerrel be is fejezze a Camp Toccoa-i kiképzést. Az 1800 főnyi végleges legénység 5300, a támaszponton megforduló önkéntesből maradt!

 

Önmagában ez a statisztika is megmutatja, hogy Toccoa komoly kihívást jelentett. Sink ezredes azt a feladatot kapta, hogy kergesse végig az embereit az alapkiképzésen, eddze meg őket, tanítsa meg nekik a gyalogos harcászat alapelemeit, készítse fel őket az ejtőernyős-ugróiskolára, végső soron tehát fel kellett építenie azt az ezredet, amelyet majd elvezet a háborúba. Hester hadnagy így emlékszik azokra a hetekre: „Válogattuk az embereket. 

Kiszórtuk a kövéreket, és megtartottuk a szikárokat, főként pedig kiszórtunk mindenkit, aki nem bírta a gyűrődést.”

Ed Tipper közlegény így idézte fel az Easy kötelékében töltött első napját: „Felnéztem a közeli Currahee hegyre, és azt mondtam az egyik srácnak: lefogadom, hogy, amikor végzünk itt a kiképzési tervben előírtakkal, akkor legutoljára még megmászatják velünk azt a csúcsot is. – (A Currahee hegy inkább csak nagyobbacska domb, nem valódi hegy, de mégiscsak 300 méterrel magasodott az alakulótér fölé, és uralta az egész tájat.) Alig telt el pár perc, valaki belefújt a sípjába. Felsorakoztunk, parancsot kaptunk, hogy öltözzünk át bakancsba és tornagatyába. Átvedlettünk, azután vissza a sorba és majdnem végig futólépésben fel a tetejére és szépen vissza. Három mérföld (5,4 km) fölfelé, ugyanannyi vissza.” Már azon a legelső napon is estek ki emberek. Egy héten belül oda-vissza végig futottak – vagy legalábbis erőltetett menetben masíroztak.

Tipper szerint a második hét végén „Azt az utasítást kaptuk, hogy »Pihenő. Ma nincs futás!« Elmasíroztunk az étkezőbe, és óriási adag remek spagettit kaptunk. Ahogy jövünk kifelé, megszólal a síp, és közlik »Megváltoztatták a parancsot. Futunk!« Mentőautókkal az oszlop végén, nosza fel a Currahee tetejére és vissza, közben persze minden méteren félreállt valaki kiokádni a tésztát. Aki lemaradt és hagyta, hogy a szanitécek a visszaútra beültessék a mentőbe, azokat még aznap elküldték a támaszpontról.”

A kiképzők elmesélték a katonáknak, hogy a Currahee indián szó és azt jelenti: „egyedül állunk”.

Az ejtőernyősök tudták, hogy ez akár jövendő harci bevetésük mottója is lehetne. Az 506-osok a Currahee nevét választották harci kiáltásuknak.

A tisztek és a legénység hetente háromszor-négyszer járták meg futva a hegyet. Lépésben nem is tehették volna meg ötven perc alatt a több mint 10 kilométeres utat. Ezenkívül mindennap végig kellett haladniuk a rafinált akadályokkal berendezett rohampályán, hogy a végtelen fekvőtámasz-, felülés-, guggolás- és más tornagyakorlat-sorozatokat ne is említsük.

Amikor a katonák nem a testüket edzették, akkor a katonai mesterség alapjait tanulták. Zárt rendben végzett alakizással kezdték, de hamarosan következtek a teljes menetfelszerelésben végrehajtott éjszakai menetgyakorlatok.

Az első éjszakai menetelésre tizenegy mérföld (kb. 18 km) hosszú útvonalat jelöltek ki, azután minden újabb gyakorlaton 1-2 mérfölddel nőtt a megteendő távolság. Ezeket a menetgyakorlatokat percnyi pihenő, egyetlen cigaretta és egyetlen korty víz nélkül kellett végigmasírozni. „Nyomorúságos állapotba kerültünk, kimerültünk, és úgy éreztük, ha nem ihatunk azonnal egy korty vizet, hát rögtön összeesünk” – emlékszik vissza Burton „Pat” Christenson közkatona. Az éjszakai menetek végén Sobel mindenkinek megnézte a kulacsát, hogy szabályosan tele van-e még.

Aki sikerrel végzett Camp Toccoa iskolájában, az két dolognak köszönhette ezt: saját hatalmas elszántságának és annak a mindenkit hajtó kollektív vágynak, hogy a közvélemény valami igazán különlegeset lásson az ejtőernyősökben. 

A világ összes többi elitalakulatához hasonlóan az amerikai ejtőernyősöknek is megvoltak a sajátos jelvényeik és szimbólumaik.

Aki elvégezte az ugróiskolát, az kiérdemelte az ezüstszárnyakat, amelyet a zubbony bal zsebén kellett viselni, kapott egy hímzett jelvényt a bal vállára, egyet a sapkájára, továbbá jogot szerzett arra, hogy az ejtőernyősök fűzős csizmáját viselje, és „blúzolja” a nadrágja szárát (vagyis alul összehúzza, és betűrje a csizma szárába). Amint Gordon rámutat: „Ma (1990) már nem sok értelmét találja az ember az egésznek, de akkor mindnyájan az életünket is odaadtuk volna, csak hogy viselhessük ezt az ejtőernyős-maskarát.”

Pihenni csak akkor pihenhettek, amikor előadásokat hallgattak. Előadásokat fegyverekről, a térkép és a tájoló használatáról, a gyalogság harcászatáról, a rejtjelezésről, a kéz- és zászlójelekről, a tábori telefonos és a rádiós híradásról, a telefonközpont és a vezeték telepítéséről, általában a rombolásról, és különösen a robbantásról. A fegyvertelen küzdelem és a szuronyvívás gyakorlásakor azután megint a fáradtságtól remegő izmokon volt a sor.

Amikor kiosztották nekik a puskákat, figyelmeztették őket, hogy úgy bánjanak a fegyverükkel, ahogy a feleségükkel bánnának: gyöngéden. A puskája mindenkinek a legszemélyesebb tárgyává vált. Összeszoktak vele, a tenyerükhöz nőtt, birtokolták, megtanultak vele a szabad ég alatt aludni. Végül már bekötött szemmel is szét tudták szedni, és össze tudták rakni.

Toccoa az ejtőernyős-iskolára is felkészítette őket. A támaszponton a sok tornaszer és akadály mellett állt egy 10 méteres ugrótorony is. A növendékre ráadták a szabványernyő hevederzetét, amihez 4,5 méter hosszú ejtőernyőzsinórok is csatlakoztak. Ezt a kupola nélküli ejtőernyőt egy drótkötélen futó csigasorra függesztették. Aki a hevederekbe öltözve leugrott a toronyból, és a drótkötélen leereszkedve végül földet ért, az kapott némi ízelítőt a valódi ejtőernyős ugráskor és a valódi földet éréskor rá váró élményből.

Az összes eddig vázolt tevékenységet állandó, kórusban elharsogott harci kiáltások, üvöltve skandált mondókák, katonadalok és trágárságok kísérték. Mindenki nagyon csúnyán beszélt. Ezek az Amerika legkülönbözőbb sarkaiból érkező tizenkilenc-húsz éves közkatonák frissen szabadultak az otthon és a civil viselkedési kultúra kötöttségeitől, s a vakszerencse vetette őket ugyanabba a zárt, kizárólag férfiakból álló kis társadalomba. Ebben a helyzetben számukra a szavak is egyfajta kapaszkodót jelentettek. A leggyakrabban, minden más szónál sokkal, de sokkal gyakrabban egy b betűs igét használtak. Különféle igekötőkkel kiegészítve melléknevek, főnevek és igék pótlására egyaránt alkalmazták. A szakácsok méltatására például emígyen: „azok a kib…ak” vagy „a kib… szakácsok”, a konyhaművészetükre pedig így: „már megint elb…ták”. David Kenyon Webster, aki a Harvard angol irodalom szakáról érkezett az E századba, utóbb bevallotta, mennyire nehezére esett alkalmazkodni

„ehhez az alantas, monoton és a fantázia szikráját is nélkülöző nyelvezethez”.

A trágár beszéd segített ezeknek az éppen férfivá változó fiúknak, hogy erősnek és keménynek érezzék magukat. Ami még ennél is sokkal fontosabb, bennfentesnek érezhették magukat, egy csoport tagjainak. A végén még Webster is megszokta „a katonai nyelv legszebb ékítményeit”, bár sosem kedvelte meg őket.

Az emberek persze mást, többet is megtanultak, nem csak szitkozódni, és nem csak a puskájukat elsütni. Magukról is többet tudtak meg annál, hogy a fizikai teljesítőképességük határai messze túl vannak azon, amit korábban hittek, pedig ez is nagy felfedezés volt. A feltétel és visszakérdezés nélküli engedelmeskedés volt a rejtett fő tantárgy. Az apró fegyelemsértésekért azonnali büntetés járt, a delikvensnek rendszerint húsz fekvőtámaszt kellett lenyomnia. A komolyabb vétségek a tettes hétvégi eltávozási engedélyébe kerültek, vagy büntetésből több órán át kellett teljes felszerelésben föl-alá menetelni az ezred alakulóterén. Amint Gordon sok évtizeddel később rezignáltan felidézte a hadsereg erre vonatkozó bölcsességét: „Azt nem tudjuk kikényszeríteni, hogy megtegyél valamit, de azt igen, hogy szívből kívánd, bárcsak megtetted volna!” A közös nyomorúság összehozta, a közös üvöltözés, éneklés és a közös tapasztalatok összetartották, és lassan közösséggé, egy nagy családdá kovácsolták össze az Easy század embereit.

A század megtanult egységként cselekedni. Pár nappal az Easy megalakítása után a 140 ember már úgy tudott jobbra átot, balra átot és hátraarcot csinálni, mintha egyetlen test mozdult volna. Egyszerre indultak meg erőltetett menetben, sőt futólépésben is. Egyetlen mozdulattal vágódtak hasra, és hajszálra egyszerre fekvőtámaszoztak. Egy hangon kiáltották, hogy „Igenis, uram!”, vagy azt, hogy „Nem, uram!”

Mindez persze azoknak a beavatási szertartásoknak volt a része, amelyeket minden hadsereg ősidők óta használ. Ugyanezen rítusok keretében tanultak meg inni is. Szinte kizárólag sört, kizárólag a helyőrségi kantinban, a közelben ugyanis egyetlen város sem volt. És rengeteg sört, és közben kórusban katonadalokat énekelve. Az este előrehaladtával azután szinte mindig megsértett valaki valakit, rendszerint az anyjára, a kedvesére, a szülővárosára vagy a szűkebb pátriájára tett fitymáló megjegyzéssel. Ekkor következett a menetrendszerű verekedés, ahogy az újoncok mindig is verekedtek, amióta világ a világ, végeredményként egy-két vérző orral és monoklival. A fináléban a díszes kompánia egymást bajtársiasan támogatva és vérfagyasztó csatakiáltásokat harsogva hazatámolygott a laktanyába.

Mindezek a közösen megélt tapasztalatok olyan összetartozás-érzést teremtettek a század tagjai között, amiről a kívülállónak fogalma sem lehet.

A bajtársak közelebb állnak egymáshoz, mint a barátok vagy a testvérek. A kapcsolatuk nagyon más természetű, mint mondjuk a szerelmeseké. Mindenkinél jobban ismerik egymást, és totálisan megbíznak egymásban. Megtanulják a másik élettörténetének minden apró mozzanatát, hogy mit csinált civilben, hol és miért jelentkezett szolgálatra, mi a kedvenc étele és itala, mire képes, és mire nem. Ha éjszaka, menetelés közben valaki elköhinti magát, a többiek tudják, ki volt az; ha egy hadgyakorlaton valakit a sötét erdőben lopakodni látnak, az árnyékáról is tudják, ki megy ott.

Az azonosulásnak ez a lánca lefelé haladva egyre erősödött. A hadseregtől a légideszantcsapatokig nyúlt, onnan jóval erősebben az 506. ezredig, majd a 2. zászlóaljig, s már majdnem elszakíthatatlanul az E századig, le egészen a szakaszokig és az azokat alkotó rajokig. Kurt Gabel, az 513. ejtőernyős-gyalogezred egyik közlegénye olyan szavakba öntötte a maga tapasztalatát, amelyek az E század bármelyik tagjától származhatnának: „Mi hárman, Jake, Joe és én egyetlen egésszé változtunk. Szoros szálakkal összefűzött katonai szervezeteinkben rengeteg ilyen entitás létezett. Három-négy tagú csoportok, többnyire ugyanabból a rajból. A kis családnak, amit egy-egy alegység alkot, ezek a könnyen felismerhető, nagy becsben álló kis csoportok az alapvető építőkövei. Ez a dolgok megosztásán alapuló kapcsolat olyan kötelékké fejlődött, amit soha semmi sem old fel, és életünkben soha máskor nem fűzött hasonló senkihez sem. Ha egy raj három ilyen entitásból állt össze – s ez eléggé gyakori volt –, akkor hihetetlen hatékonysággal harcolt. A csoport tagjai szó szerint mindenre készek voltak egymásért. Valósággal ette őket a fene, hogy éhezzenek a másikért, fagyoskodjanak, vagy akár meg is haljanak érte. A raj viszont cserébe igyekezett mindentől és mindenkitől megóvni a tagjait, és bármilyen csávából kihúzni, kerül, amibe kerül, bár maguk közt persze megvolt a nem éppen suttogva hangoztatott véleményük. Egy ilyen puskás vagy géppuskás raj, felderítő- vagy ugrásizóna-kijelölő osztag a személyiségek és ismeretek misztikus elegyét alkotta.”

A bajtársiasság, amely a kiképzés során született, és a harcban erősödött meg, az egész életre szólt. Negyvenkilenc évvel Toccoa után az oregoni Don Malarkey közlegény ezt írta 1942 nyaráról: „Így kezdődött tehát egész életem legmeghatározóbb élménysora, azoké a tapasztalatoké, amelyeket az E század tagjaként éltem meg. Azóta sem telt el úgy nap, hogy hálát ne rebegtem volna Adolf Hitlernek, amiért lehetőséget teremtett nekem arra, hogy összekerüljek az életemben megismert legtehetségesebb, leginkább gondolkodásra és cselekvésre ösztönző embercsoporttal.” Az Easy minden tagja, akit jelen sorok írójának sikerült szóra bírnia, mondott valami hasonlót.

  1. Glenn Gray, a filozófus tökéletesen fogta meg ezt a jelenséget The Warriors (A harcosok) című klasszikus művében: „A közös, konkrét cél megvalósítására alakított békebeli szervezetek sohasem ébresztenek tagjaikban olyan erejű összetartozás-érzést, mint ami háború idején közismerten létrejön… Kiteljesedett formájában ez a bajtársi érzület az eksztázis egy formája… Az ember csak akkor igazi bajtársa a másiknak, ha kész az életét is feláldozni érte, habozás nélkül és anélkül, hogy az őt érő veszteséget latolgatná.”

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Werner Herzog könyvet ír a japán katonáról, aki folytatta a világháborút

Werner Herzog az európai film egyik emblematikus alakja, könyörtelen megszállottsága, játék- és dokumentumfilmjei már életében megkerülhetetlenné tették. Ezúttal két könyvet várunk tőle.

...
Beleolvasó

A női titkosügynököket futárként és rádiósként vetették be a második világháborúban

Pam Jenoff regénye, az Elvesztek Párizsban a második világháborúban tevékenykedő női titkos ügynökök sorsát mutatja be.Olvass bele!

...
Beleolvasó

A második világháború alatt volt, amit még Winston Churchill sem láthatott előre

Még több olvasnivaló
...
Nagy

2021-ben a magyar szépirodalmi díjak 39 százaléka jutott női szerzőnek

Két évvel ezelőtt drasztikus torzulásokat tárt fel az irodalmi díjak odaítélése terén a SZÍN. Egy kutatás során arra jutottak, hogy az irodalmi díjaknak Magyarországon csak a 18%-át kapták nők a felmérést megelőző másfél évtizedben. A díjmonitoring ezután is folytatódott, most Horváth Györgyi összefoglalóját olvashatjátok arról, hogyan alakult azóta a helyzet. 

...
Kritika

A Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah regényében a történelem csak háttér az élethez

Az Utóéletek fülszövege megtévesztő: nem a háborúról vagy a halálról, hanem az életről szól. Mindarról, ami a történelem árnyékában zajlik. Ha a könyv egzotikus afrikai helyszínétől eltekintünk, ez az élet semmiben sem különbözik a miénktől.

...
Zöld

Az elsivatagosodott Alföldön betyárra és rendőrre is lecsap egy ősi veszedelem

Az Ingókövek és az Elveszett Gondvána után új regényében a cli-fit vegyíti a krimivel és az easternnel a szolnoki születésű jogász és író Lőrinczy Judit. Az utolsó tanú a közeljövő Magyarországára vezet, amikorra a klímakatasztrófa könyörtelenül átalakította az életfeltételeket, és elszabadított egy ősi fenyegető erőt is.

A hét könyve
Kritika
Ahol háború van és fájdalmas választóvonalak, ott nem lesznek győztesek
...
Nagy

Meg kell ismernünk a női írókat, akiket elfelejtettünk

Új podcast-sorozatunkban arra tettünk kísérletet, hogy visszamenőlegesen is megismerjük és feltárjuk elfeledett női szerzőink életútját, életművét. Az egyes epizódokban olyan írók, költők pályáját jártuk körbe mint Szendrey Júlia, Czóbel Minka, Karig Sára, Kádár Erzsébet, Lesznai Anna vagy Galgóczi Erzsébet. Elindult a N/ők is írtak.

...
Nagy

Tüske a cipőben - ma lenne 80 éves Hajnóczy Péter

Számkivetettségében is ünnepelt szerző, akit az író „Péterek” (Nádas, Eszterházy, Hajnóczy) nagyjai között tartanak számon, és aki senkit nem hagy nyugodni, ha egyszer megérintik a szövegei. Hajnóczy Péter drámaian rövid életében és életművében megkerülhetetlen tényező az alkohol, de korántsem csak ezért érdekes. Mit tudunk kezdeni vele ma?

Szerzőink

...
Forgách Kinga

Meg kell ismernünk a női írókat, akiket elfelejtettünk

...
Forgách Kinga

Ahol háború van és fájdalmas választóvonalak, ott nem lesznek győztesek

...
Balkányi Nóra

Kovács Róbert: A klímaváltozás problémáit meg fogjuk tudni oldani

Hírek
...
Nagy

Ezeket a könyvet olvasd, ha tetszett a Rose Napolitano kilenc élete!

...
Hírek

Nézz körül Benneték otthonában a BBC-s Büszkeség és balítéletből!

...
Zöld

Ezt az 5 könyvet ajánljuk az oroszlánok világnapján

...
Zöld

A fák folyamatosan tanulnak, de egy kéthetes hőhullám szorult helyzetbe hozza őket

...
Szórakozás

Caitriona Balfe már a próbavideóján bizonyította, mekkorát alakít majd az Outlanderben

...
Szórakozás

Peter Jackson komolyan fontolgatta a hipnózist A Gyűrűk Ura után

...
Hírek

Mutasd meg a fotóiddal Nádas Péter Budapestjét!

...
Hírek

Végre magyarul is megjelenik Paul Auster első sikerkönyve

...
Hírek

Meghalt David McCullough kétszeres Pulitzer-díjas amerikai író

...
Hírek

Musical készül Frida Kahlo életéről

...
Szórakozás

Rájátszás, Kollár-Klemencz, Saiid - Koncertekkel, izgalmas zenei programokkal vár a zalai Margó

...
Promóció

Friss mai állások – a böngészés szabadsága

Olvass!
...
Beleolvasó

Gurubi Ágnes új regénye azt kutatja, amit a mesék elhallgatnak

A mesék a legtöbbször nem szólnak a levegőtlenségről, a kilátástalanságról, a dühről, amivel hol magunkat, hol a másikat büntetjük reménykedve, mert ahol büntetés van, ott van feloldozás is. Gurubi Ágnes szeptember elején megjelenő regényének hősei ugyanakkor már jóval túl vannak a mese végén. Olvass bele a Másik Istenbe!

...
Beleolvasó

A felnőtté válás jeges ökölcsapásokkal érkezik, és nem kegyelmez

Fliegauf Gergely első könyvének főhőse egy felnőtté válás küszöbén álló fiú, aki a börtönőri munkája és a szerelmi csalódások elől a fantáziába menekül. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Minden azzal kezdődött, amikor a várost elérte a tánciskolák iránti lázas rajongás

Egy kis galíciai településen él Jacobo Pliniak és a felesége, Juliáa. Egy határmenti fogadót üzemeltetnek, hogy ennek álcája alatt Jacobo segíthessen az egyre szaporodó pogromok elől menekülő zsidóknak átjutni a határon. Olvass bele Mario Bellatin különleges regényébe. 

...

Ránki Sára bűnügyi nyelvész: Klemperer leírta, hogyan erőszakolja meg a hatalom a nyelvet

...

Bódis Kriszta: Számomra úgy van értelme az életnek, ha változást hozok

...

Számoljuk fel az emberközpontúságunkat! [Ms. Columbo Olvas]

...

Litkai Gergely: Multidolgozóként minden bűnt elkövettem a természettel

Polc

Rachel Cusk regényében az íróknak meg kell fizetniük az alkotás árát

...

A Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah regényében a történelem csak háttér az élethez

...

Havas Juli regényében a Covid-osztály csak egy keret, de a szerelem univerzális

...

Tóth Krisztina kísértetiesen ismerős világot ábrázol a mindent leuraló Egység rendszeréről

...