A robbanás után egyre többen sodródnak bele a gombaüzletért és a város irányításáért folyó hatalmi harcokba: Zedmork, a magányos farkasként dolgozó pénzbehajtó, aki szabadidejében apja hatalmas könyvtárát bújja; a város bordélyházát üzemeltető Nesseria, akinek szembe kell néznie kiszámíthatatlan, gombafüggő fivére, Gris tetteinek következményeivel is; valamint a korrupt polgármester és csatlósai, akiknek szintén megvannak a maguk tervei. Az elszabaduló erőszak féktelen áradásában éppen magáról a célról, a gombákról feledkezik meg mindenki - miközben azok rejtélyesen újabb és újabb helyeken bukkannak fel.
Sepsi László nagyszabású regénye mesterien ötvözi a noir és a thriller műfaji elemeit fantasztikummal átszőtt biofilozófiával és metafikciós játékokkal; spiclik, dílerek, örömlányok, kártevőirtók és képregényhősök járják képtelen haláltáncukat a gombák labirintusában.
"Mind másra jó, mind mást ígér, az egyiktől könnyed álmokat látsz, és ha eladod, meggazdagszol belőle, a másiktól bepillanthatsz a múltba és a jövőbe, a harmadiktól beszélhetsz magával Höksringgel, a negyediktől pedig vérrögöket hánysz majd, és hörögve kimúlsz. És van olyan is, amelyiknek egyszerűen fahéjíze van, de ezen kívül semmi különös."
Sepsi László: Termőtestek (részlet)
Tudjátok, akkoriban az emberek nem úgy ették a gombákat, mint most. Mondhatni nem is ették, csak ráfanyalodtak, ha úgy hozta a szükség: a legszegényebbek, ha már az utolsó szem édesburgonya is elfogyott, szedtek belőle egy kosárral, és vagy maguknak készítették el, vagy megpróbálták eladni a piactéren. Mi több, úgy gondolták, hogy valójában egyetlenegy gombafajta létezik, és attól függ, hogy ehető-e vagy sem, hogy hol termett. Ha temetőben vagy dögkút mellett, akkor bizonyára mérgező; ha az út bal oldalán, akkor azt az ördög ültette oda, ha a jobbon, akkor erdei tündérek; ha egy rét harmatos füvében bukkant fel, akkor az kétségkívül friss és ízletes, ha a kert végi trágyadomb árnyékában, akkor keserű és betegítő.
Armond Ergot és családja nem gondolkodtak azon, hogy a barlangban talált gombák mérgesek-e, vagy sem: éhség mardosta a bensőjüket, és úgy érezték, egyetlen választásuk, ha lakomát csapnak a föld ajándékából. A kunyhó alatti gombák szaga étvágygerjesztő volt, mogyoróra és gesztenyére emlékeztette őket, kalapjuk tapintása selymes, akár a finom bőr egy ürge hasacskáján, kettétörve úgy roppant, mint a frissen szedett barack, és ahogy a sebtében rakott tűz lángjai megpirították, az otthon illatát kezdte árasztani. Priapisz és Armond újra és újra leereszkedtek a barlangba, marokszám hordták fel a termést; a kislányok pukkadásig tömték magukat a fűszerezetlenül is pompás étekkel, teli kis pocakjuk dudorodott a ruha alatt.
De történt még valami azon az éjszakán. Ahogy az Ergot család tagjai a gombalakomától eltelve hevertek a kunyhó göröngyös padlóján,
odakintről beszűrődő farkasüvöltés szakította meg jóllakott szuszogásuk nyugalmát.
Priapisz nehézkesen feltápászkodott, és az ablakhoz lépett, ahhoz a fedetlen, huzatos lyukhoz a kunyhó szabálytalan falában. Kinézett rajta, és a holdfényben beesett horpaszú bestiákat pillantott meg. Leszegett fejjel, pofájuk szélét nyalogatva közeledtek a család új otthona felé. A tűz fénye, a kunyhó oldalához kikötött szamár és a mosdatlan testek szaga előcsalogatta őket a Bürökerdőből, és most a lesoványodott, csapzott szőrű falka egyre közelebb húzódott a kunyhóhoz, minden lépésük után meg-megállva, mintha csapdát sejtenének a nyirkos avarréteg alatt. Az Ergotok szamara, ez a nyomorult jószág, amely már évekkel ezelőtt is túl öreg volt a rendes munkához, idegesen bőgni kezdett, patáival reménytelenül toporgott, és a fejét billegette, akár egy óvatlanul meglökött örökmozgó. Naiv ragaszkodása az élethez csak még jobban felgerjesztette a falka étvágyát: ugyan ki akarna olyan zsákmányt felfalni, ami már rég feladta, és vére poshadt, mint az ürítetlen ágytál tartalma?
Déniel tudta, hogy felmenőinek nem eshet baja (és talán a szamaruknak sem), hiszen ha felfalták volna őket a farkasok, akkor most senki nem ülne itt a vacsoraasztalnál, és nem mesélné ezt a történetet, és ő maga sem született volna meg, hogy hallgathassa. Ennek ellenére minden alkalommal, amikor nagyapja belekezdett az éhes farkasfalka leírásába, olykor még a pofájukról csöpögő véres nyálat és az agyukban dühöngő veszettséget is idekeverve, attól függően, éppen mennyire lovalta bele magát a mondókájába, Déniel tenyere izzadni kezdett, szíve a torkában dobogott, és beharapott ajkakkal követelte a folytatást. Ez persze csak tovább bátorította a nagyapját arra, hogy minél inkább elhúzza a mese folytatását.
Priapisz Ergot tisztában volt vele, hogy a fegyvere itt most nem sokat ér. Ha el is talál egyet az éhes állatok közül, esetleg a sötétség ellenére is sikerül pontosan céloznia, és meg is öli, ez nem biztosíték arra, hogy a többi majd farkát behúzva menekül vissza a kotorékba, ahonnét előmászott. A farkasok elszántabb jószágok, mint a tanyasi fogdmegek, akiknek elég egy kis ijesztgetés, és máris rohannak vissza az anyjuk szoknyája mögé. Egy-két gyáva farkas talán elkotródik, hogy aztán korgó gyomorral marcangolja magát egy bokor tövében; de a többiek, a legbátrabbak és a legéhesebbek csak feldühödnek a vér szagától, csak még inkább megkívánják a préda húsát, amely szembe mert szállni velük.
Ezért aztán Priapisz nekitámasztotta ugyan számszeríját az ablakrésnek, és célba vette a falkavezért, de nem merte kilőni a vesszőt.
Tudta, hogy egyetlen lövése van: mire másodjára is felhúzná az íjpuskát, a farkasok már bőven elérik a kunyhót, és úgy tépik fel a gombaillatban kucorgó Ergotok torkát, mintha magukra hagyott őzgidákat leltek volna a susnyásban.
Így hát célzott, de nem lőtt, a farkasok pedig egyre közelebb és közelebb jöttek. Már a sötétben is ki tudta venni cafrangosra tépett fülüket, a bundájukba tapadt bogáncsot, és érezte a testükből áradó dögszagot. Morgásuk dorombolt az éjszakában, mintha egy boldog macska aludna a mellkasán, amelyik fejébe vette, hogy álmában kiszorítja belőle a szuszt.
Ám mielőtt elérhették volna a kunyhó bejáratát, a falkavezér megtorpant, és morgás helyett magas hangon nyüszíteni kezdett. Szeme kidülledt, mancsával a földet kaparta, és szélesre tárta állkapcsát, mintha ott helyben akarná a létezésbe okádni az egész világot. Aztán az egyik szemgolyója kipattant a helyéről, ceruzavékony, piszkosfehér szár tolta maga előtt, amely olyan kecses lassúsággal mozgott, akár egy hűvös hajnalon kiömlött, csészényi tejsodó. Hamarosan a másik szeme is követte, fehér giliszták nőttek a füléből és a szájából, koponyája immár úgy festett, mint egy szerencsétlenül kitömött gímszarvasé, amelynek agancsát nem csupán rosszul tették vissza a helyére, de valami érthetetlen gonoszkodás folytán még fehérre is mázolták. A vér pókhálószerű, vékony fonalakban csordogált a piszkosfehér szárakon, ahogy azok sorra előtörtek a farkasok testéből. Az egyiknek leszakította az orra hegyét, és úgy tolta a magasba, akár egy takaros kis fekete dugót, a másiknak a füléből kúszott elő, a harmadiknak a fenekéből, mint egy túlságosan vastag bélféreg, amelynek szűkös volt már odabent. A farkasok vonítottak és nyüszítettek, az egyik futni próbált, de megbotlott és a hátára hemperedett, mire pedig megint talpra állt volna, hasának legpuhább részéből bukkant elő egy egész bokor,
a szárak kidugták fejüket a csapzott szőrből, és csak nőttek és nőttek, miközben a hattyúk násztáncára emlékeztető gyengéd hajlongással kerülgették egymást.
Priapisz leeresztette a számszeríjat: a többiek is felébredtek a falka szenvedésének zajára, és most tátott szájjal, álmatagon nézték a vadhúsból formált szobrokat a kunyhó előtt. A még mindig lélegző farkasok olykor morrantak egyet, vagy felnyüszítettek, de meg sem próbáltak mozdulni, a dicső halottak fenséges dermedtségével díszítették a kunyhó előtti tisztást. És akkor az egyik szár, amely már méterekre a magasba emelkedett, elkezdett kinyílni, csúcsa megvastagodott, és kalapformát öltött, majd mindinkább széttárult, előbb tenyérnyire, aztán akkorára, mint egy tányér, végül mint egy pokolbéli esernyő, és mozdulatlan árnyékába vonta a tetemet, amely életet adott neki.
Höksring ekkor mutatkozott meg először az Ergot családnak a maga igaz valójában.
