A könyvben található tizenhárom történet a szépirodalom, szatíra, disztópia és science fiction eszköztárával különböző Amerikákba nyújt betekintést: olyanba, ahol a gyerekeket a születésük pillanatában elszakítják a szüleiktől; ahol az idősek hetvenéves korukban rituális öngyilkosságot követnek el, hogy ne jelentsenek terhet a családjuk számára; ahol a bűnözőket az emlékeik kitörlésével rehabilitálják és engedik vissza a társadalomba. De megnézhetjük, hogy mi történik akkor, ha az országot a nők uralják és elenyészően kevés férfi van már csak életben, valamint szemtanúi lehetünk egy igazán történelmi pillanatnak is: amikor egy kis texasi település úgy dönt, hogy elszakad Amerikától és létrehozza saját mikronemzetét.
Az Egy nehéz nap Utópiában korunk legfontosabb társadalmi kérdéseit feszegeti, mégsincs benne két egyforma történet. Baker sajátosan egyedi, lenyűgöző prózája hosszú időre az olvasóval marad, miközben olyan jövőképek tárulnak fel előtte, amik bármelyik pillanatban valósággá válhatnak.
Matthew Baker: Akit visszafele olvasnak
Kaotikus születésem volt. Senki nem tartózkodott épp otthon, amikor megtörtént: terpentint, agyaggalacsinokat, fekete, lila, szürke olajfestéket köhögtem fel, ahogy életre keltem. Aztán jöttek a tabletták. Nem sokra emlékszem belőle. Villámgyorsan lezajlott az egész.
Elsőként a depresszió tudatosult bennem. Elöntött a teljes reménytelenség. Bénultság vett erőt rajtam. Rögeszmémmé vált a negyedik dimenzió. Folyton azon járt az agyam: az alakján, mindenen. Egész nap csak tetvészkedtem az alagsorban, egymás után gyújtottam rá a szegfűszeges cigarettákra, miközben molyrágta pulóveremben morfondíroztam.
A helyzet tovább romlott, miután megismertem a szüleimet.
– Igen, igen, elváltál – mondta anyám, blúza szegélyével törölgetve a szemüvegét. Mihelyst hazaértek, lejöttek az alagsorba. Anyámnak ősz haja volt, apámé mind kihullott. Mindketten digitális karórát viseltek.
– Muszáj? – kérdeztem.
– Ez nem lesz mindig így – válaszolta apám.
– Hol a volt feleségem?
– Tőlünk hiába kérdezed – felelte anyám.
– Kicsoda ő egyáltalán? – faggatóztam.
– Mindent a maga idejében – intett türelemre apám.
– És ez micsoda? – Megmutattam a szüleimnek a zsebemben talált zöld bilétát. Az összehajtogatott, meggyűrődött szelvény hajszálnyit beszakadt a felső pereménél. Kifakult fekete tintával egy szám volt rányomtatva: „175”. A szelvény felülete egy vízfolt miatt felhullámosodott a számjegyek alatt. – Van ennek bármi köze a feleségemhez?
– Valószínűleg nincs – vélte apám. – De… ki tudja.
– Szóval veletek élek? – tudakoltam.
– Igen, igen – vette vissza a szemüvegét anyám. – Az alagsorban.
Találkozni szerettem volna az exemmel. Nagy nehezen kihúztam a szüleimből, hogy tudják, merrefelé él, ám csak a nevét voltak hajlandóak elárulni nekem. Violet. Egyelőre semmi értelme megkeresnem őt, magyarázták a szüleim. Vőlegénye van. A szüleim bevallották, hogy a pasas helyes és sikeres is.
Én bezzeg nem voltam helyes. Fekete mitesszerek borítottak, a hasam megereszkedett, a fogam enyhén megsárgult. A fenekemet felverte a szőr. Mint kiderült, ráadásul még amolyan kocka is voltam: az alagsori könyvespolcon képregények, animék és szörnyfilmek sorakoztak.
– Munkát kéne szerezned – tanácsolta apám, amikor egyik délután lebicegett hozzám látogatóba. Mondanom sem kell, a sötétben füstöltem és merengtem. – Az elterelné a figyelmedet. Talán jót tenne neked egy kis meló. Nem gondolod?
Az emberek többsége valamilyen rendeltetéssel születik. Én nem.
Semmilyen hasznos képesítéssel nem rendelkeztem. Művésznek születtem, az ágyam alatt ott porosodtak a Columbia Egyetemen szerzett diplomáim. Nem volt érzékem a liftek karbantartásához, a befektetések elemzéséhez, az olajcsere elvégzéséhez. Az agyam színekre, formákra volt huzalozva.
– Legalább valami részmunkaidős állást… – szorgalmazta apám.
– Ezt úgy mondod, mintha nem kerestem volna munkát – jegyeztem meg, és nagy füstfelhőt fújtam.
Pedig kerestem. Utánajártam több belvárosi álláshirdetésnek: illusztrátor, grafikus, ilyesmi. De senki nem hívott vissza, még csak állásinterjúig se sikerült eljutnom, nemhogy tényleges munkáig.
Apám felajánlotta, hogy körbetelefonál; abban reménykedett, hátha be tud protezsálni a gyárba, ahol régen dolgozott, a feketedoboz-összeszerelő gyártósorhoz, esetleg a barátja a gyülekezetből kijárhat nekem a munkahelyén egy tűzoltósági diszpécseri állást. Csakhogy képtelen voltam rászánni magam. Nem akartam olyan melót, amit egy gép is el tudna végezni.
Teltek-múltak a hetek. Egy egész hónap. A Hold keringett a bolygó körül. Apályra dagály jött az óceánon. A bolygó a Nap körüli pályán forgott. Az alagsorban elütöttem valahogy az időt, egész nap képregényeket rajzoltam, gondosan eltávolítottam a tintát a papírról.
***
A jegyzőkönyvem alapján valójában semmit nem tudtam a negyedik dimenzióról.
– Az aktád szerint a középiskolai szintű fizikából is maximum elégséges a tudásod – közölte anyám, mialatt port törölt a konyhaablakra. – Az egyetemen tanított fizikához pedig abszolút nem konyítasz. Egyszerűen csak nem ilyen reál beállítottsággal születtél.
Pedig tudtam, mi az a negyedik dimenzió, és attól fogva, hogy szöget ütött a fejemben, másra sem tudtam gondolni, mint hogy mit jelenthet. Általában nem beszéltem erről anyámnak. Ami azt illeti, egyébként is kerültem anyámat, apámat, meg a felső szintet. Aznap reggel viszont a garázsajtó nyílását és csukódását hallván felosontam a lépcsőn, és tűvé tettem a házat a volt feleségem lakcíme vagy telefonszáma után – és ezután naponta legalább egyszer megtettem –, végigtúrtam a fiókokat, a szekrényeket, anyám íróasztalát, apám hálószobai komódját. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, mihez kezdenék, ha megtalálnám. Talán csak egy-két alkalommal elsétálok a háza előtt, hátha vethetek rá egy pillantást. Esetleg egyszer felhívom telefonon, és ahogy beleszól, máris bontom a vonalat.
Ekkor azonban anyám belépett a házba egy teli szemeteszsákkal, és rajtakapott, ahogy a telefon alatti szekrényben matatok. Az utolsó pillanatban még rábukkantam egy gyűrött sajtpapírra, melynek közepére egy telefonszámot nyomtattak, mellé pedig ceruzával a feleségem nevének kezdőbetűit – V. G. – firkantották. Sebtiben a markomba szorítottam a cédulát, és megpróbáltam észrevétlenül visszaosonni az alagsorba, ám anyám észrevett, odahívott magához, és leültetett a konyhapult elé. Beszélni akar velem, mondta. Aggódik értem. Szeretné, ha szorosabb lenne a kapcsolatunk. Mindeközben nekem csak azon járt az eszem, hogy fel kell hívnom az öklömben rejlő telefonszámot, ezért előhozakodtam azzal a témával, amibe garantáltan nagyon hamar beleun, és amivel történetesen a legszívesebben akartam foglalkozni.
– Nézd – mondtam –, az emberek háromdimenziós lények… akár egy kocka.
– Már többször megpróbáltad elmagyarázni ezt – sóhajtott anyám, és munkához látott a mosogatótálca fölötti ablakon. A szüleim kitettek egy bekeretezett fotót az ablakpárkányra, amelyen fiatalabb énem átölel egy kutyát. – Mesélj inkább valami másról. Mondjuk, arról, hogy milyen napod volt. Kíváncsi vagyok, hogy érzed magad.
– Egy pillanat – szólt közbe apám, ahogy mérőszalaggal és csavarkulccsal a kezében, indigókék kezeslábasban a konyhába bicegett, majd letelepedett a pultnál. – Legalább hallgassuk végig! Ne bomolj már, tudod, mi az a kocka. Kockára vágott sonka! Kockára szeletelt sárgadinnye!
Anyám rá se hederített.
– Például – hagytam rá. – Olyan, mint a sárgadinnye. Vagy a sonka. Csakhogy mi az időnek nevezett negyedik dimenzión is keresztülhaladunk. A rólam alkotott négydimenziós képet tehát valahogy így tudnám lefesteni:
én lennék a születésemtől a halálomig, felölelve minden teret, amit az „én” létezésem időtartama alatt „én” bármikor betöltöttem.
A csőszerűen megnyúlt változatom lenne, elmosódott féregnyúlvány az én képemre formált árnyalatokból, amely a huszonegyedik században jelenne meg az alagsorunkban, majd harminc évig és tíz hónapig kúszna-mászna a világ felszínén, mielőtt a huszadik században beszippantaná a méhed, és végleg eltűnne.
– Ne keverd bele ebbe a méhemet – jegyezte meg anyám. Ökölbe szorított kezemre mutatott. – Mi az a kezedben?
– Semmi – hazudtam. – Semmi sincs a kezemben. Na jó, közelítsünk máshogy a témához. Háromdimenziós vagyok. Tegyük fel, hogy egy másik háromdimenziós dologra tekintek. Mondjuk, egy óratoronyról mintázott szoborra. A szoborra nézve egyszerre fogadom be a szememmel az egész alakját, mivelhogy magam is háromdimenziós vagyok. De képzeljük el, mi lenne, ha egy kétdimenziós lény… teszem azt, egy képregény pálcikafigurája pillantaná meg a szobrot. Csupán egy részét észlelné a formájának: az előbbi párhuzammal élve, a kocka egyik négyzet alakú lapját. Amennyiben a mi kétdimenziós teremtményünk fel-alá mozogna a szobornál, más négyzetlapokat is észrevenne, ám ettől még nem tudná értelmezni azokat, és velünk ellentétben a látottak nem állnának össze egy óratoronnyá. Lehet, hogy absztrakt értelemben véve felfogná a magasság fogalmát, de ténylegesen nem láthatja, mert csak a szélesség és hosszúság fogalmai mentén tudná észlelni a tárgyakat.
– Így, ugye? – szemléltette apám a mérőszalaggal. – Szélesség és hosszúság.
– Ne add alá a lovat! – korholta anyám, miközben egy letépett, tiszta papírtörlőt tapasztott a tűzhely melletti gurigához.
– Na mármost, képzeljük el, ahogy egy négydimenziós lény meglátja az én négydimenziós formámat – folytattam. – Nem a most vagy előtte vagy utána koordinátái mentén észlelne, hanem teljes egészében, tapasztalná meg négydimenziós énemet. Egyetlen formát látna. A komplett szobrot. Az idő viszonylatában mi vagyunk a képregényfigurák. Beszorulunk egy négydimenziós szoborba, és mozgás közben pusztán háromdimenziós töredékeket észlelünk.
– Emeld fel a könyököd – szólt rám anyám, ahogy újabb papírtörlőt vett ki a szemétből. – Mindjárt a konyhapultot porolom.
– Ez mind rendkívül érdekfeszítő – veregette meg a hátamat apám barátilag. – Ezzel együtt munkát kéne keresned.
Semmi értelme nem volt dimenziókról magyaráznom a szüleimnek. Mégis állandóan ez járt a fejemben, mert teljességgel esetlegesnek tűnt minden. Miért épp ebből az irányból észleljük a dolgok alakját? Miért ne észlelhetnénk ennyi erővel az ellenkező irányból? Mit érezhet az, akit visszafelé olvasnak? Hogyan változtatná meg a mindenség jelentését?
Ha a mindenség alakja állandó – ha minden időpont eleve létezett, csak mi még nem láttuk –, akkor az ok-okozat, mint olyan, nem létezik. Vagy ha mégis, akkor az ok és okozat mindkét irányban érvényesülne. Az adott esemény tüskeként emelkedne ki a szobor felszínéről, mindkét oldalán egy-egy ereszkedő görbével. Az „ok” az időegyenes mindkét vége felé „okozati” hullámokat vetne.
A szüleim váltig állítják, hogy a depresszió egy betegség, amit egyszerűen az agy kémiai egyensúlyának felborulása okoz.
– Nincs mit szégyellni rajta. Sokan mennek keresztül depressziós időszakokon. Egyáltalán nem biztos, hogy valamilyen tényleges okhoz vezethető vissza… lehet, hogy az agyad csak káros vegyületeket szabadított fel – magyarázta apám.
Pedig elképzelhető, hogy okkal vagyok depressziós. Talán még nem következett be az ok. Talán a depresszióm egy nagyobb volumenű eseményhez köthető, súlyos, irdatlan hatáshoz, ami gigantikus hullámokat gerjesztett mindkét irányba. Talán most is épp az áramlat sodor, agyamat pedig a hullámok cibálják ide-oda.
Miután a szüleim elaludtak, visszalopakodtam a földszintre, és felhívtam a szekrényben talált cédulán szereplő telefonszámot. Unott hangú nő vette fel. A „V. G.” valójában egy drogériát takart a 77. utcán.
***
Gyanítom, hogy nagyrészt – vagy talán teljes egészében – zagyvaságnak hangzik mindez. De muszáj kibeszélnem, mert valóban megtörtént minden… a temetői fiaskó, az építészek vihara, a macskaszem formájú szemüveget viselő nő. Akárcsak annak a délutánnak az eseményei, amikor a szüleim közölték velem, hogy csomagoljak össze, és költözzek ki az alagsorból. Azzal kezdődött, hogy a kocsifelhajtónkon megszületett egy kutya: az ablakpárkányon lévő fotón szereplő girhes eb. Anyám szólt, hogy menjek fel. Az állatorvos nem sokkal korábban, aznap este dobta ki a házunk elé a tetemet, miközben apám az esővízcsatornát takarította.
– Felmentem a padlásra, hogy keressek egy ponyvát, amivel egyelőre letakarhatom – mondta apám, amíg a mosogató alatti szemetesből próbált előbányászni valamilyen kutyajátékot. Nem viseltem zoknit; a kutya a talpamat nyalogatta. Fehér bundája volt, és fekete füle.
– Aztán anyád tolatni kezdett a furgonnal, és áthajtott rajta.
– Nem lett volna szabad kint hagynod a felhajtón – méltatlankodott anyám, a kutya tarkóját vakargatva. Folyton rászólt, hogy üljön le. Nem úgy tűnt, mintha a kutya be lett volna tanítva. – Megmondtam, hogy ki kell üríteni a tankot. Vacsora után egyenesen a benzinkút felé vettem volna az irányt. Pontosan ezt mondtam.
– A kerék alatt kelt életre. Rémes lehet így megszületni! De hát a jelek szerint pont erre volt szüksége – vélte apám.
– Tudtátok, hogy mától lesz egy kutyánk? – kérdeztem. Mérges voltam. A kutya egyfolytában a farkát csóválta, és nyalakodott. Utáltam, hogy ennyire vidám, mert így még nyamvadtabb érzés volt depresszióban szenvedni.
– Láttuk a fotókat – biccentett anyám az ablakpárkányra támasztott fénykép felé. – De nem tudtuk, mikor fog megszületni. Az állatoknál ezt nehezebb megjósolni. Az egészségügyi minisztérium nem felügyeli az ilyesmit.
– Van közös képetek rólam és Violetről? – kérdeztem.
– Nincs – felelte apám, s azzal kihúzott egy levelet a szemétből. – Eleve nincs rólad sok képünk. – Megfordította a borítékot, és megnézte a címzést. – Tessék – nyújtotta át. – Ezt neked küldték.
Erre azt feleltem, hogy nem érdekel, jött-e postám, vagy lett-e kutyám, mert az élet értelmetlen, én meg ronda vagyok, túlsúlyos, szánalmas, még mindig nem találtam munkát, nincs semmi, ami felé várakozással tekinthetnék, és még az idő is mindig szürke és borús. Megyek vissza az alagsorba, jelentettem ki. Anyám azonban a jelek szerint megelégelte az állandó nyafogásomat, mert szörnyen ledorongolt, mondván, áldjam a sorsot, hogy életben vagyok. Nem valami nagy áldás, feleltem, mire anyám teljesen kikelt magából.
– Felfogod te, mekkora szerencséd van, hogy ide születtél? – fakadt ki anyám. Queensben éltünk. – Egy nagylelkűségéről híres országba! – folytatta. – Van fogalmad arról, mennyi szemetet hordanak ide a többi országból? Hány disznót, csirkét és marhát ontunk évente? Amivel aztán világszerte feljavítjuk a talaj, a víz és a levegő minőségét? Az emberiség közjavát szolgálva? Élhetőbbé téve a klímát? Tudod-e, mennyi gyümölcsöt és zöldséget szállítunk más országokba, hogy feljavítsuk és tápláljuk a növényzetüket?
– Nem igazán – vallottam be.
– Nemcsak gyümölcsöket és zöldségeket – telepedett le a konyhapulthoz apám. – Cédrusligeteket, juharfákat, komplett esőerdőket telepítünk ki. Fogjuk a külföldi sivatagokat, és cukornádban, mangóban bővelkedő édenkertet varázsolunk belőlük, a fák között megbújó papagájokkal és majmokkal.
– Nem is sejted, hány billió tonnányi műanyagot távolítottunk el az óceánból! Több billió gallon mérgező szert. Több billió gallon szennyvizet. Több billió gallon benzint alakítottunk nyersolajjá, majd szivattyúztunk a földbe – sorolta anyám.
– Jól van, jól van, értem én, hogy Amerika nagyszerű ország. – Azt kívántam, bárcsak a szüleim elengednének végre, hadd menjek vissza borongani az alagsorba.
– El kéne kezdened önkénteskedni – vélte anyám. – Rögtön más megvilágításból látnád a dolgokat.
Kinyitottam az alagsorba vezető ajtót, ám apám utánam szólt:
– Na mindegy, tessék, itt a leveled! Majd zárd le a borítékot, ha elolvastad. Valamelyikünk kiviszi a postaládába.
A borítékért nyúltam. Kivettem a levelet. Hivatalos értesítés volt a megyei közjegyzőtől: a válásom hivatalosan véget ért.
– Mit jelent ez? – néztem a szüleimre.
– Most légy okos, Domokos – mondta anyám.
– Ezek szerint végre elhagyta a vőlegényét – következtetett apám.
– Ó – nyugtáztam. – Várjunk csak. És ez mit jelent?
– Azt, hogy összeköltözöl vele – felelte apám.
– Elvégre most már nős vagy – tette hozzá anyám.
– Összeköltözöm vele? – fogott el az idegesség. – Mikor? Mármint ma este?
***
Igazából még néhány hónapig nem kellett összeköltöznünk. Egy alkalommal találkoztam vele a költözés előtt.
Reménykedtem benne, hogy amikor végre-valahára megismerjük egymást, első látásra feltámad bennem a szenvedély, és elöntenek az érzelmek. Ki akartam lábalni a depresszióból. Gondoltam, a házasság segíthet ezen.
Ehhez képest a megismerkedésünk… nos, csalódást okozott.
Nem mintha ne lett volna helyes. Gyönyörű nő volt, kerekded arccal, tüzes barna szempárral, anyajeggyel az arcán; puffos ultramarinkék kabátot viselt, meg egy elegáns aranyórát, amiből arra következtettem, hogy kifinomult érzéke lehet a divathoz. Soha egyetlen festményre, szoborra vagy képregényre nem esett még olyan jól ránéznem, mint az ő arcára.
A depresszióm azonban nem múlt el ettől.
Az első találkozásunkkor még csak nem is csókoltuk meg egymást.
***
Brooklynban találtunk lakást egy ágas-bogas repkénnyel befuttatott, ősrégi téglaépületben. Violet már-már túlzásba vitte a kedvességet: mire megérkeztem, már telezsúfolta a lakást olajfestményekkel és agyagszobrokkal, pedig még csak aznap este költözött be. Soha nem láttam még korábban ezt a lakást, ám a hálószobába lépve hirtelen megrohant a déjà vu, mintha pontosan erre a jelenetre emlékeztem volna vissza, és valami oknál fogva tisztában lennék azzal, hogyan fog folytatódni. Kint, az ablakon túl hó szállingózott fel az ég felé.
Violet az ajtóban állt, csípőre tett kézzel.
– Adok neked pár percet – mondta.
Kicsomagoltam a holmim: nem volt több néhány nadrágnál, pár ingnél, egy edzőcipőnél, meg egy védőfóliába csomagolt képregényekkel teli cipősdoboznál. Plusz a „175”-ös zöld biléta, amit kabalaféleségként tartottam – születésem óta mindenhová magammal vittem, és idővel a tintával írt számjegyek sötétebbé váltak a zsebemben, a gyűrődések kisimultak, a hajtások eltűntek, bár a számok alatti víznyom ugyanolyan felhólyagosodott volt, mint addig.
Stószba raktam a képregényeket a gardrób alján. Violet vette a fáradságot, és elegáns bőrcipőt és méretre szabott öltönyt szerzett nekem. Tökéletesen passzoltak rám, pedig nem adtam meg neki a méreteimet.
Aznap éjjel egy ágyban aludtunk – alig fértünk el a keskeny, kétszemélyes matracon, de így is átvészeltük az éjszakát anélkül, hogy egymáshoz értünk volna.
Violet egyszer nyúlt csak felém, nagyjából egy héttel a beköltözésünk után, máskülönben nem kísérelt meg szexuális kapcsolatot létesíteni velem. Ahogy én se vele. Nem mintha nem találtam volna vonzónak. Sőt, szinte nevetséges mértékben vonzódtam hozzá: sokkal szebbnek tűnt, mint ami emberileg lehetséges.
De a szex – akárcsak a többi emberi foglalatosság – egész egyszerűen nem érdekelt.
Az égvilágon semmi sem hozott lázba. Nem tudtam élvezni semmit. Állandóan kimerültnek éreztem magam. Napokat töltöttem szinte katatón állapotban, reményvesztetten. Tompa zsibbadtságban hevertem a kanapén, még ahhoz se volt erőm, hogy feltápászkodjak, kibotorkáljak a konyhába, és elszívjak egy cigarettát az ablaknál.
Máskor meg minden figyelmeztetés nélkül mániával határos érzelmi regiszterben mozogtam: alig aludtam valamit, órákon át bújtam az online álláshirdetéseket, munkát kerestem, akármit, üresedést művészeti galériában, tárgyalótermi rajzolóként, tapéták grafikai tervezését, müzlis dobozok illusztrálását, sőt, a művészettől teljesen független álláslehetőségeket – árufeltöltéstől gondnokságig, szó szerint bármit. Egész délután festettem, reggelig szobrászkodtam, oda se figyeltem rá, hogy a feleségem mikor ér haza, vagy fekszik le aludni, aztán végigdolgoztam az éjszakát – képregényt rajzoltam a konyhaasztalnál.
Közben senki még csak állásinterjúra se hívott be, amikor pedig beütött a mániás szakasz, tiszta ideg voltam, nem bírtam megülni a fenekemen, izegtem-mozogtam, ecsetvonásonként festettem le a színeket a festményeimről, vissza a földszínig, az alapozóig, majd a vászonig, míg végül nem maradt más, csak a fehér, üres, színtiszta vászon, én pedig kezdhettem elölről az egészet egy másik képpel. Absztrakt és ocsmány festményeken dolgoztam, csupa fekete, szürke és vörös színekkel, mindegyik pont ugyanúgy nézett ki: mintha egy képsorozat lett volna, amelyben újra meg újra meg újra ugyanazok az alakzatok jelennek meg, csenevész fekete tűzhányók okádtak füstöt a vászon tetejére, alul pedig szétfröccsent a láva. Rusnya festmények. Rettenetes festmények. Mégsem bírtam leállni velük. A szobrok meg… nos, a szobrok borzalmas kis teremtményeket, kifacsart, barázdált torzszülötteket ábrázoltak. Megfosztottam a szobrokat az alakjuktól, tökéletes kockatömbökké dolgoztam el az agyagot, aztán fóliába csomagoltam őket.
Idővel törvényszerűen ismét erőt vett rajtam a kimerültség, és véreres szemmel, borostásan transzba estem a kanapén. Violet néha beszélt hozzám, amikor hazaért, de soha nem voltak érdekes mesélnivalói. Egy marketinges ügynökségnél dolgozott. A cég épp egy sajttortákra specializálódott ügyféllel hadakozott. Violet legtöbbször ennek a fejleményeiről számolt be.
Máskülönben ő is olyan fura volt, mint én. Ingadozott a hangulata, visszahúzódó típus volt. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy semminek semmi értelme, minek élünk egy óriási lakásban, minek nekünk műterem és plusz hálószoba. Nem beszélve a negyedik dimenzióról, ami meg épphogy kezdett logikusabbnak tűnni, magyarázattal szolgálni mindenre, ezért lett egyre rosszabb a helyzet.
– Tisztára, mint a szellemek – tűnődtem a kanapén heverve.
– Mi köze a szellemeknek ehhez? – kérdezte Violet, ahogy a hálószoba küszöbén kibújt a ruhájából. Jól ismerte már az érvelést, de a kedvemre akart tenni, ezért úgy tett, mintha még sosem hallotta volna.
– Nos, ha valóban léteznek szellemek, akkor elképzelhető, hogy ők is a mindenség négydimenziós alakjának részét képezik – fejtettem ki. – Olyan jelentős pillanatok, amik az alakzat egyéb részeiről is észlelhetők. Vagy még csak nem is feltétlenül jelentős pillanatok… mindössze valamiért összeköttetésben állnak a tiéddel. Mintha egy képregényhős futólag megpillantaná a következő oldal egyik paneljét, amikor becsukjuk a füzetet, és egymáshoz nyomódnak a panelek.
– Jó, de szellemek nincsenek – mondta Violet, és felaggatta a ruháját a gardróbban.
– Vagy jövendőmondók, misztikus bölcsek, próféták. Olyan emberek, akik rendkívüli mély bepillantást nyernek a mindenség négydimenziós formájába, akik különösen érzékenyek a múltbeli vagy jövőbeli események által vetett hullámokra – mondtam. – Négydimenziós művészek.
– Talán olyan emberek, akik különösen értenek a balekok csőbe húzásához és kifosztásához.
– És mi a helyzet Istennel? – vetettem fel. – Gondolj bele, mi mindenre vagyunk képesek a kétdimenziós tárgyakkal. – Felültem. – Képzelj el egy pálcikaemberkét, aki egy rajzolt borítékot rejtő páncélszekrény ábráját őrzi.
– Oké – húzott melegítőnadrágot Violet. – Elképzeltem.
– A pálcikaemberke csak a szélességet és a hosszúságot érzékeli a világból, amikor tehát egy ceruza végével kiradírozod a pisztolyát, nem lát téged: a radír a kétdimenziós síkon túl, más magasságban létezik. A pálcikaemberke az egészből annyit észlel, hogy az egyik pillanatban még pisztolyt szorongat a kezében, a következőben pedig már nem. Volt, nincs. Varázslat!
– Na és?
– Ez még nem minden. A pálcikaember a páncélszekrényre nézve csak az elülső részét látja. De ha te pillantasz rá, egyszerre látod a belsejét és a külsejét is. Kiradírozhatod a borítékot, anélkül hogy kinyitnád a páncélszekrényt. Időzített bombává változtathatod a borítékot. Vagy a pálcikaember kutyájává.
– Hová akarsz kilyukadni?
– Egy négydimenziós teremtmény tehát rendelkezne ugyanezekkel a képességekkel, amikor a háromdimenziós világunkra tekint. Képes forgószelet teremteni egy parkolóban, eltüntetheti a rákos sejteket egy csecsemő csontjaiból. A határ a csillagos ég. Mi pedig képletesen szólva sosem vesszük észre a radírt, hiszen az érzékelési síkunkon túl helyezkedik el. – A kanapé karfájára könyököltem. – Csakhogy a négydimenziós teremtmények minket látnának: egytől egyig, kívülről-belülről, mindenkit együtt. Ott lennének mindenütt, megfigyelnének egyszerre mindent, és tetszés szerint változtathatnának bármin.
– Gyűlölöm a kényszerházasságokat. Az első férjem másról sem beszélt, csak a hokiról. Te meg itt jössz nekem a képregényeiddel – jegyezte meg Violet, és elvonult a konyhába.
Violet majdnem ötven évet élt le, vágott az esze, remek gyakorlati érzékkel rendelkezett, el tudta volna magyarázni nekem a bingó, a turbánok vagy a tőzsde működését, de nem rajongott az effajta filozofálásért.
Persze, neki is megvoltak a maga gondjai.
Csak mintha jobban tudta volna kontrollálni a neurózisát.
A munka hasonló szerepet játszott nála, mint a művészet nálam. Egész éjjel házimunkát végzett a lakásban – port söpört a padlóra, törülközőket szedett ki a szennyestartóból, hipót sikált a fürdőkádban lerakódott vízkőfoltokból, aztán elment az irodába, és napi kilenc-tíz, sőt, tizenegy órát dolgozott, mielőtt hajnalban hazajött volna, és visszamászott az ágyba.
Mire belerázódtunk volna ebbe a furcsa napi rutinba – Violet alszik és dolgozik, én katatón vagy mániás vagyok, és egy ujjal se érünk egymáshoz –, egyik este behozta a szemetet, és a szemeteszsákban egy levél lapult, amit először számlának nézett, majd kiderült, hogy az egészségügyi minisztérium hivatalosan értesített minket, hogy másnap – egy vasárnapi délutánon – kihantolják a gyerekeinket.
– Gyerekeinket? – csodálkozott Violet. – Te tudtál erről?
– Nem – feleltem. – Nem hiszem.
Megmutatta a levelet.
– „Gyerekeinket”, többes számban? – kérdeztem.
– Ne tőlem kérdezd – válaszolta Violet, és az arckifejezéséből ítélve komolyan is gondolta.
***
A szüleim és még körülbelül száz ismeretlen ember jött el a szertartásra. A parkolóban utolértük a szüleimet.
– Te is innen származol? – kérdezett Violet.
– Nem tudom – feleltem. A szüleimre néztem. – Innen származom?
– Bizony, ebből a temetőből – felelte anyám.
– A föld alól jöttem?
– Mint a legtöbb amerikai – mondta apám.
– Nahát – mondtam. – Miért, mi történik külföldön az emberekkel?
– Mindenféle – igazította meg anyám a kalapját. – Sakálok szájából esnek ki. Szökőár mossa ki őket a partra.
– Egyes helyeken tűzből születnek, nem a földből – tette hozzá apám.
– Máskor meg a mi művünk – jegyezte meg anyám. – Évszázadok óta katonákat küldünk a tengerentúlra, akik szerte a világon embereket élesztenek. Szomáliaiakat, líbiaiakat, szíreket, irakiakat.
– A repülőgépeink komplett falvakat képesek életre kelteni – mosolygott apám, és bátorítón megszorította a vállam.
A kőrisfákon mókusok neszeztek. Harang zúgott egy toronyban. Körbeálltuk a földhalmot. Odalent növekedtek a gyerekeink.
Violet megfogta a kezem, ahogy a kezeslábasba öltözött munkások ásni kezdtek. Kifejezéstelen arcú pap szónokolt, amíg a munkások a felszínre emelték a koporsókat.
– Haza kell vinnünk a tetemeket a lakásba? – suttogtam.
– Általában egy ravatalozóban helyezik el őket a születésükig – súgta Violet.
– Hasonlítani fognak ránk?
– Hát persze. – Violet összeráncolta a homlokát. – Gondolom legalábbis.
Élénk bíbor-, karmazsin- és cinóbervörös levelek szálltak a fűből az ágak felé. A sírköveken szereplő dátumok szerint a gyerekeink két hónap múlva megszületnek, és négy évvel később halnak meg. Arra lettem figyelmes, hogy többen sírnak körülöttünk, zsebkendővel vitték fel könnyeiket az arcukra, és sűrűn pislogtak, ahogy a könnycseppek felgördültek a szemükig. Nem lepett meg a síró emberek látványa. Tudtam, hogy a szertartások érzelmeket szoktak kiváltani. Bárcsak én is éreztem volna valamit. Teljesen hatalmába kerített a depresszió. Már a szüleim is zokogtak. A pap elhallgatott, mire a munkások állványokra emelték a koporsókat, feltörték a pecsétet, leszedték a koszorúkat. A koporsók köré gyűltünk, ahogy a pap felemelte a fedelüket.
A koporsók üresen tátongtak.
***
– Ez meg mi a faszt jelent? – kérdeztem, amikor visszaszálltunk a metróra.
Violet túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy válaszoljon.
***
Feladtam az álláskeresést. Felhagytam a művészettel. Elméletileg lett volna két gyerekünk, de mindketten eltűntek. Csak a nevüket tudtuk: Elliott és Piper. Violet aznap késő reggel bevitt a hálószobánkba, és előhúzott egy dobozt a gardróbból. Ötven éve, a születése óta ott tárolta, de valami oknál fogva eddig sosem nyitotta ki. A dobozon „ikrek” feliratú címke állt. Lefejtettük róla a ragasztószalagot, óvatosan szétnyitottuk a lehajtott füleket, aztán csak álltunk a doboz fölött, és bámultuk a fényképekről visszanéző arcokat. Körhintás képek. Játszóteres képek. A gyerekeinknek amúgy is olyan rövid élettartam – csupán négy év – jut osztályrészül, mi pedig nem is ismerhetjük meg őket egyből a születésük után. Az üres koporsó rendszerint azt jelenti, hogy elrabolták őket, mondta Violet.
Senki nem tudta, hol lehetnek a testek.
Képtelen voltam megmaradni a lakásban.
Rászoktam az éjszakai sétákra. Hosszasan, céltalanul, magányosan kóboroltam a városban, dohányoztam, gondolkodtam. Néha egészen Coney Islandig bandukoltam, el a tengerparti sétányt szegélyező vidámparkok tarka fényei, a mólón horgászó, füves cigit vagy szivart szívó sziluettek mellett, a parton csellengve, míg az ég felderült az alkonyi fényben az öböl fölött, máskor átsétáltam a Manhattanbe vezető hídon, el a Szabadság-szobor előtt haladó kompok távoli hunyorgása, a Wall Streetet övező, tündöklő felhőkarcolók közti sikátorokban iszkoló patkányok, a greenwichi jazzklubok előtt sorban álló, estélyit és puhakalapot viselő alakok, a taxikból Chelsea-beli koktélbárokba tántorgó, nyakkendős meg magas sarkúban tipegő figurák, az Alphabet City nagy múltú fürdőjének lépcsőjén lefelé sereglő, ballonkabátos árnyalakok, a Delancey-re néző kertben bambuszketrecbe zárt énekesmadarakra vigyázó sapkás emberek, a Grand Central pályaudvar bejárata előtt felfordított vödrökön doboló, fejükkel ritmusosan bólogató utcazenészek, a Times Square szemkápráztató, neonreklámokban úszó szurdoka, a Columbus Circle szüntelenül örvénylő, elmosódott forgalma mellett, a Central Park tavainak partján felaggatott lámpások halovány ragyogásában, olykor egészen a Harlemig kalandoztam, és énem egy része abban reménykedett, hátha megállít valaki egy késsel. Szerettem volna, ha valaki ellátja a bajomat.
Elhatároztam, hogy ha már egyszer senki nem akar munkát adni nekem, akkor legalább el kéne kezdenem önkénteskedni, hogy valami hasznosat is csináljak. Másfelől viszont nem mertem elkötelezni magam semmilyen fontos ügy mellett. Rettegtem attól, hogy elszúrom, hogy egy sorsdöntő pillanatban lebénulok. Előre tudtam, ha ez egyszer bekövetkezik, akkor azt sosem fogom megbocsátani magamnak.
A szüleim arra intettek, ne vágjam egyből valami nagyba a fejszémet. Anyám felvetette, mi lenne, ha idősek otthonába mennék önkéntes látogatónak. Apám szerint a helyi általános iskola előtti gyalogátkelőnél vigyázhatnék a gyerekekre. Violet azt mondta, annál bármi jobb, mint hogy otthon üldögéljek a kanapén, és tűzhányókat fessek.
Egyik reggel sötét viharfelhőket sodort fölénk a szél az óceán felől, tócsák gyűltek az utcán, fodrok keletkeztek a pocsolyák felszínén, majd esőcseppek szökkentek fel a tócsákról, az aszfaltról, a kocsikról, a tetőkről, a falevelekről, szürkén szemetelt az eső, én pedig esernyő nélkül léptem ki az utcára, ahogy éles mennydörgés reccsent, és fehér villámok csaptak fel a felhők mögé. Az utcai árusok halal húst grilleztek a kebabhoz, nehéz, zsíros illatot vonzottak a levegőből a bódéik köré. Ütött-kopott metrókocsik dübörögtek végig a járda alatti alagutakban, a szellőzőrácsok környékén halk, zakatoló zajokat szipkáztak le a felszínről. Halványkék fény áradt mindenhonnan a felhők mögött bujkáló nap irányába. Újszülött földigiliszták között léptem el, amelyek máris a füves park felé tekeregtek a járdáról. Féltem a haláltól. Tudtam, hogy még harminc évig nem fog bekövetkezni, ám ettől még megijesztett a gondolata. Elképzeltem, milyen kellemetlen lehet becsusszanni anyám méhébe, aprócska és magatehetetlen lényként, ami először petesejtté és spermává osztódik, aztán mikroszkopikus méretű fehérjékké és hormonokká, végül pedig megszűnik létezni. Violet nemrég részletekbe menően leírta nekem a folyamatot, azóta folyamatosan ezen szorongtam. Milyen érzés lehet eltűnni? Vajon melyik pillanattól veszítem el az énemet?
Követtem a vihart Bronxba. Rá akartam gyújtani. Megláttam egy csikket a járdaszegélynél, kinyújtottam a kezem, és néztem, ahogy a cigaretta parázsló véggel az ujjaim közé szökken. Az eső elől egy kapualjba húzódtam. Valaki patkány rágta takarókba burkolózva aludt a lépcsőn, okkersárga, ekrü és sötétbarna foltok lapolódtak egymásra az átázott gyapjúhalomban. A falnak támaszkodva igyekeztem minél nesztelenebbül mozogni.
Ekkor történt. A drótkerítések mögött valaki alkotott valamit. Egy épületet. Bontógolyók, buldózerek, kotrógépek, UV-sárga láthatósági mellényt viselő emberek, egy egész brigád. Kora reggel volt, még alig pirkadt, és ahogy alábbhagyott az eső, a daruk elkezdték a helyére rombolni az épületet: a bontógolyók kilengtek a romok fölött, míg a törmelék fel nem emelkedett a földről, a golyók összekalapálták a port, a téglákat, a fát, a gipszet, a gigantikus betonoszlopokat, és apránként felvették tökéletes alakjukat: egy téglaépületet, rozsdás, élénk graffitivel tarkított víztoronnyal a tetején. A robusztus, csillogóan új építmény láttán megdobbant a szívem.
Az építkezések tetszettek művészlelkemnek… olyan volt, mintha a brigád szobrot emelt volna, kidolgozva a göcsörtöket az agyagból, majd fóliába csomagolva az új kockát. Én is építeni akartam. Fizikai munkát végezni. Vérrel-verejtékkel fogom kipurgálni magamból a depressziót!
Hazagyalogoltam, és bejelentettem elhatározásomat Violetnek, aki pár perccel korábban ért haza a majdani gyerekeink játékaival és ruháival teli szemeteszsákokkal.
– Az nem úgy megy, hogy fogod magad, és munkát szerzel egy építkezésen – mondta Violet, miközben előhúzott egy dinoszauruszmintás lila pólót. – Szakképzettség kellene hozzá. Nem vagy rá alkalmas.
Aztán megnyúlt arcomat, totális csüggedésemet látva bevallotta, hogy több munkatársa is a belvárosban önkénteskedik egy új közösségi ház létrehozásán. A központ egy régi park évekkel ezelőtt felszántott területén épült.
– Érdekelne? – tudakolta Violet. – A semminél mégiscsak több.
Nagyon is érdekelt. A festéshez hasonlítottam, ahogy Violetnek magyaráztam: a parkot felszántó brigád ecsetvonásaival leszedte a szökőkutakat, a kukákat, a sétányokat, a padokat. Mi pedig eltávolítanánk az ég egy részét, és épületekre cserélnénk. Értem, értem, húzta el Violet a száját. Majd beszélek valakivel. Elég volt a tűzhányókból.
***
Hihetetlen, mennyi nyersanyag kellett egy épület felhúzásához!
Minden este az építkezéshez metróztam, üres termosszal a kezemben, hátha kedvem támad felöklendezni egy kis gulyás- vagy paradicsomlevest. Egész nap fémgerendákat, valamint üvegcserepekkel és szétzúzott mennyezetlapokkal teli zsákokat hurcoltunk az építkezési területre, és gondosan a helyükre söpörtük a törmelékeket. Önkéntesek vezette dömperek billentették ki szemetüket – megrepedt monitorokat, horpadt rolókat, széttört villanykörtéket, kiszakadt kábelű ébresztős rádiókat –, mi pedig a kijelölt helyre cipeltük a szemetet, ahová a mérnökök utasítására a munkavezetőink irányítottak minket, néha az utca közepén, vagy egy közeli templom udvarán hagyva a romokat. Egyszer összefutottam egy önkéntessel, akit külön megbíztak azzal, hogy acélt gyűjtsön egy leszerelt hadihajóról az épület fémvázához.
Anyám önelégülten reagált, amikor meséltem neki a szemétről.
– Látod? – kérkedett. – Nem megmondtuk? Nem is sejted, milyen elképesztő ütemben ürítjük ki a hulladéklerakóinkat, és borítjuk be a helyükön erdővel-mezővel a vidéket.
Keményen melóztam. Betontömböket és betonacél rudakat raktam halomba, ahogy hideg esőcseppek szökkentek a bőrömről az égbe, verejték csurgott a tarkómról és a hátamról a bőröm alá, vagy vér serkent be a könyökömön és térdemen lévő horzsolásokba. Csótányok iszkoltak a törmelékben. A többi önkéntessel töltöttem a cigiszüneteket. Jólesett másokkal is beszélgetni a szüleimen és Violeten kívül, olyanokkal, akik szintén céltalanul éltek. Néhányan már hónapok óta önkénteskedtek. Nekem legalább volt egy lakásom, meg egy feleségem, aki otthon várt. Jó néhány önkéntes tűnt hajléktalannak, akik a helyi kápolna padsoraiban hajtották álomra a fejüket, mindennap ugyanazt a koszos ruhát viselték, és minden reggel zabkását öklendeztek fel műanyag tálkáikba. Izmaim eközben szálkásodtak, megerősödtek a fizikai munkától. A nap kiszívta a fényt a bőrömből, szeplők keletkeztek az arcomon. Violet cukinak találta a szeplőket.
De a depresszióm csak tovább súlyosbodott. Már nem ürességet éreztem, hanem valóságos érzelmeket, intenzív, borzalmas érzéseket, amelyek véletlenszerű hullámokban söpörtek át rajtam. Szinte állandóan szomorú voltam. Mélységes, pusztító bánat kerített hatalmába, teljes reménytelenség. Ok nélkül bűntudatom támadt. Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom a rettegéstől. Azt hittem, a hasznos, jelentőségteljes munka hatására jobban fogom érezni magam, talán még büszke vagy magabiztos is leszek, de nem így történt. Értéktelennek éreztem magam. Tehetetlennek. Hevesebben gyűlöltem magam, mint valaha.
Ráadásul hamarosan nem lesz semmi dolgom. Már csak egy hét volt hátra a hivatalos átadóünnepség előtt, amikor az építészmérnökök elvégeztetik a munka maradék részét a bontókkal, buldózerekkel, kotrógépekkel, én pedig ismét a lakásomban rekedek a festményeimmel és a szobraimmal. Meg Violettel, aki az utóbbi időben nem járt be dolgozni, szabadságot vett ki, hogy berendezze a plusz hálószobát a gyerekeknek, akiket nem találtunk sehol. Egyre kiszámíthatatlanabbá váltak a hangulatváltozásai: az egyik percben még össze akart bújni velem a kanapén, majd napokra bezárkózott a fürdőszobába. Amikor véget ér az önkéntes munkám, minden visszatér a régi kerékvágásba.
Csakhogy egyik este felébredtünk, Violet lement a szemétért, és egy pénzügyi vállalattól kapott levelet bányászott elő belőle. Nekem címezték. Állásinterjúra hívtak be. Nem is akármilyen állásra: művészeti állásra. Sőt, teljes munkaidőbe, az új közösségi házba. Az állásinterjú az avatási ünnepség napjára volt kitűzve.
Ez nyilván csak valami tévedés lehetett – másvalakit hívtak be, hasonló névvel, vagy összekevertek egy azonos nevű emberrel. Nem érdekelt. Feltett szándékom volt előnyt kovácsolni az esetleges tévedésből. Soha életemben nem vágytam még ennyire semmire.
Még mindig megszállottan foglalkoztam a negyedik dimenzióval, és nehezemre esett más emberekkel szót érteni, néha véletlenül „emberi lényekként” hivatkoztam rájuk, amitől valószínűleg kicsit, hogy is mondjam, furának tűnhettem. Mindenesetre elhatároztam, az állásinterjú reggelén szépen kiöltözve megyek majd el a közösségi házba, értelmesen fogok beszélni, barátságos leszek, elbűvölő, elhitetem az interjút folytató illetékessel, hogy boldog és normális vagyok, a vállalat pedig felvesz majd a művészeti állásba, muszáj lesz nekik, egyszerűen nem lesz más választásuk.
Jó, persze hogy ideges voltam. Napokig szemhunyásnyit nem aludtam.
***
Az állásinterjúm estéjén egy darabig meztelenül ácsorogtam a fürdőszobai tükör előtt.
A hasam megkeményedett. A fogaim mintha kifehéredtek volna. Jól néztem ki.
A fürdőszobapultra helyeztem a zöld kabalabilétámat. Vetettem rá egy pillantást, és láttam, a felhólyagosodott víznyom helyén nedves folt éktelenkedett. Felemeltem a bilétát, mire a lap megszáradt, és elszivárgott a folt; a helyén kis vízfolt maradt a pulton.
Öltönyt és cipőt húztam, zsebre vágtam a bilétát, a mobilomat, a kulcsokat és a tárcámat. Violet megölelt: szorosan magához vont, és hirtelen elérzékenyült. Úgy vettem, az ölelés azt jelenti, megbocsátotta nekem, hogy soha nem akarok szeretkezni vele, még csak meztelenre se vetkőzöm előtte – ezt néhányszor ingerülten szóvá tette –, alig beszélek vele, és mindig morózus vagyok. Úgy vettem, az ölelés azt jelenti, hogy büszke rám. Végre lesz életcélom. Vagy legalábbis megpróbálok célt találni.
A fákon élénken kizöldültek a narancs- és okkersárga levelek. Galambok csipegettek a járdán. Aggódtam, hogy nem kések-e el – korán elindultam, de az utcákon nagy tömeg nyüzsgött. Több mint egy órámba telt, mire elgyalogoltam a híd lábáig, fent pedig még nagyobb zsúfoltság fogadott: lehajtott fejjel nyomakodtak egymásnak az araszoló emberi testek. Nem beszélve arról, hogy egyre rosszabbra fordult az idő: sötét gomolyfelhők telepedtek a város fölé, és erős széllökések söpörtek végig a belvároson, a sikátorokban kavargott a por.
Aztán végre feltűnt az építkezési terület, és még mindig csak délelőtt volt.
Ceremoniális lángokat gyújtottak a környéken. A negyedet ünnepi díszbe öltöztették. Több ezren tolongtak odakint. Sokféle ember jött el megnézni az avatási szertartást. Azonban én nem csak kívülről fogom figyelni az eseményt. Bemehetek. Minden ízemben remegtem. Izgatottságomban könny szökött a szemembe. Ciki, mi? Nem baj, így történt.
Egy ideig csak őgyelegtem, kerestem a tömegben, hogy eljött-e más önkéntes is, de nem ismertem fel senkit. Le kellett higgadnom. Kezdtem pánikba esni. Teljesen elsodortak az érzelmek, stresszes voltam és ideges, majd kiugrottam a bőrömből, mint amikor túl sok koffein került a szervezetembe. Átsétáltam az utca túloldalán lévő kávézóba, hogy kiköpjek egy kis kávét.
Leültem az ablakba egy üres pohárral. Tökéletes rálátásom nyílt az építkezési területre. Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Vártam. De valahogy semmi nem stimmelt: sehol egy bontógolyó, buldózer, kotrógép, mellényes brigád. Rettenetesen megijedtem. Mi van, ha elhalasztották az avatást? Mi van, ha a városvezetésnek elfogyott a pénze, lefújták a projektet, és mégsem húzzák fel az épületet? Mi lesz akkor az állásinterjúmmal? Azt is lemondják?
Az üres pohár felé nyúltam, hogy felöklendezzek egy adag kávét, amikor megkezdődött a ceremónia.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül.
Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű dolgot.
A mérnökök ragyogóan tervezték meg a folyamatot: bontógolyók helyett valahogy sikerült az időjárást felhasználniuk, különös porfelhő formálódott az utcákon, fokozatosan besűrűsödött, a végén már az építkezési területig sem lehetett ellátni, aztán az utca is elhomályosult, majd az autók, a tűzcsap, a biciklitároló, a járda; mindent elnyelt a sötét porfelleg az ablakon túl, aztán rengeni kezdett a föld, és irdatlan energiával végigrobogott a por az utcákon, villámgyorsan összegyűlt az építkezési területen, mígnem egy elmosódott rohammal hirtelen ismét kitisztult a levegő, láthatóvá vált a járda, a biciklitároló, a tűzcsap, az autók, az utca, meg az építkezési terület, toronymagas portölcsér emelkedett az építkezési területtől a belváros fölötti felhőkig, majd gomolyogva, tajtékot hányva kiszakította az épületet a földből… mindenféle idomok, trapéz, gúla, sarló és rombusz alakzatok kavarogtak… háztömb hosszúságú betonlapok, metróperon szélességű acélgerendák, makulátlan üvegtáblák szöktek maguktól a helyükre… emeletről emeletre állt fel függőlegesen egy komplett felhőkarcoló, a porfelhő apránként átadta a helyét a csillogó-villogó felépítménynek, a szabályos párhuzamos vonalak mentén váltakozó fekete-fehér oszlopoknak, ahogy a sűrűsödő-sötétedő viharfelhők a felszabaduló energiákból táplálkoztak, az ég háttere előtt alakot öltött a tető és az antenna, a látvány hatására felzúdult a tömeg, és ekkor apám rám telefonált, éreztem, ahogy a zsebemben rezeg a mobilom, lepillantottam a kijelzőre, de nem vettem fel, képtelen voltam elszakítani a tekintetem a látványtól, olyan gyorsan történt minden. A szomorúságot ekkor valami egészen más, attól eltérő érzés váltotta fel. Mintha rettegés lett volna. Felpattantam a székről, járkálni kezdtem fel-alá, nem maradhattam egy helyben, mennem kellett, röhejes késztetést éreztem, hogy a még meleg és füstölgő épülethez rohanjak, csináljak valamit, bármit, de képtelen voltam rá – féltem –, és különben sem szorult senki a segítségemre, már kivettem a részem az építésből. Visszaroskadtam a székre, a szuszt is kiszorítottam a poharamból, apám újra hívott, de nem vettem fel, hogy is vehettem volna fel, amikor egy második felhőkarcoló is életre kelt, még egy porfelhő terjedt szét az utcákon, majd robogott az építkezési területre, megint portölcsér tornyosult az építkezési területtől a belváros fölötti felhőkig, a tömeg felsikoltott, ordított, a vihar rémületes, mennydörgő robajjal tépte fel az épületet a talajból, betont, acélt és üveget emelt a levegőbe, majd emberi testek szökkentek az aszfalttól a nyitott ablakokig, nemcsak az egyik épületbe, mindkettőbe, több százan egyszerre születtek meg, ahogy felrepültek a homlokzatok előtt, életükben először pillantották meg magukat az üvegfelületen tükröződve. Majd egyszer csak ott álltak az ablakban, a szobor alkotóelemeiként, mielőtt eltűntek volna az épületben, sok kis újszülött giliszta csúszott-mászott az időn keresztül másvalaki méhe felé. A folyamat ekkor mintha megfordult volna, már nem a felhők nyertek energiát az épületekből, hanem az épületek táplálkoztak a felhőkből, elnyelték a vihart a tornyokon belül, ahová az új emberek kerültek, kitisztult az égbolt. Amikor pedig már lent állva azt hittük, befejeződött minden, ennél nagyobb varázslat úgysem lehetséges, akkor egymás után kirobbant a tornyok szája,
és komplett repülőgépeket köptek ki magukból, amelyek újszülött utasaikkal elszálltak a magasban.
***
Néhány korty kávét öklendeztem a poharamba, míg arra vártam, hogy a tömeg szétszéledjen. A szél elfújta a ceremoniális lángokat. Az ünnepi papírdíszek elsodródtak a levegőben. Több mint egy órát vett igénybe az építkezés, de még mindig volt pár percem az állásinterjúig. Az ablakból néztem az utcán hömpölygő bringásokat, buszokat, áruszállító furgonokat és taxikat. Öltönyös üzletemberek sereglettek az új épületek irányába, némelyikük aktatáskát hordott, mások retikült, megint mások üres kézzel vagy alufóliába csomagolt bagellel baktattak. Két, egyforma sapkát viselő ember – tanárok lehettek – terelte a libasorban haladó gyerekeket a térre, és a bronzból készült gömbszoborra mutattak.
Még egy korty kávét köptem az immár gőzölgő, csordultig megtelt pohárba. Nyugalmat éreztem. Lelki békét. Átkeltem az utcán, besétáltam abba az épületbe, ami először nőtt ki a romokból, és felmentem a lifttel a kilencvenharmadik emeletre.
Macskaszem formájú szemüveget viselő nő várt rám az irodájába nyíló ajtó előtt.
– Jöjjön, fáradjon be! – invitált, mielőtt még bemutatkozott volna.
Hellyel kínált az asztallal szemközti karosszékben.
– Tehát maga volna a kreatív? – kérdezte, miközben egy fiókban kotorászott. Válaszoltam volna, de közbeszólt: – Tessék, itt is van, íme az aktája!
– Miféle akta? – csodálkoztam.
– Az első megbízása – nyújtott át egy vaskos, drapp színű paksamétát. – Kicsit unalmas… promóciós brosúra a különböző pénzügyi termékeinkről. Vegye kezelésbe a borítótervet, kérem. Csak tegye meg, ami öntől telik. Később kap maga mellé asszisztenseket is, még dolgozunk rajta.
– Nem értem, ennyi volt? Már fel is vettek? – rökönyödtem meg.
– Természetesen. A részlegünk újonnan nyílt… ma reggel alakultunk. Tömegesen vesszük fel az alkalmazottakat. A legtöbben újszülöttek, akárcsak én magam is. Úgy hallom, maga a ritka kivételek egyike. Ha jól tudom, már életben van egy ideje. – Levette a szemüvegét, a szemét dörgölte. – Elnézést, ha úgy tűnik, hogy nagy itt a fejetlenség. Rendkívül eseménydús órák állnak mögöttünk. Mind most próbálunk csak eligazodni. – Visszatette a szemüvegét, az órára sandított, majd vissza rám. – Erről jut eszembe, megyek, és megnézem, hogy boldogulnak az újszülöttek. Önhöz is tartozik néhány, nemde?
– Parancsol?
– Újszülöttek. Elvileg magánál van a bizonylat… vagy nem kapott ilyet?
– Nem.
– Nem kapott bilétát? Kis zöld szelvényt.
– Egy pillanat – jutott eszembe. – „175”? – Előkaptam a zsebemből a zöld bilétát.
– Ez az. A tér túlsó oldalán lévő épületben lesznek.
Munkanélküliként kezdtem a napom. Mostanra lett állásom, és asszisztenseket is kapok. Lementem a lifttel az előcsarnokba, elszívtam egy cigit, átvágtam a téren. Izgultam az asszisztenseimmel való találkozás miatt. Meggyőztem magam, hogy nem lesznek ijesztőek. Inkább unalmasak. Udvariasak. Külön kis munkaállomásuk lesz.
A portás azonban a bilétámat látva nem az irodák felé mutatott, hanem a folyosó másik végén egy élénk színekkel festett szobához irányított.
Névtáblát viselő őr állt a nyitott ajtónál.
– „175”? – nyújtottam át neki a bilétát.
Az őr hátralesett az ajtóból, és bekiáltotta a számot.
Az ajtón túl parafatáblát láttam, elnagyolt, gyerekes rajzokat tűztek ki rá: hóval borított hegyeket, egy foltos tojás mellett álló madarat, rendőregyenruhát viselő pálcikaemberkét ábrázoltak. Cipzár hangját hallottam, majd egy idős alkalmazott kikísért a folyosóra két gyereket: a kisfiú és a kislány csaknem megszólalásig hasonlítottak egymásra, és apró rajzfilmfigurákkal borított hátizsákokat viseltek.
– Ma reggel születtek – újságolta az őr.
– Akkor találtunk rájuk, amikor körbevezettük a többi gyereket az új napközis intézményben – magyarázta az idős alkalmazott, és megborzolta a gyerekek haját. – A jelek szerint a fürdőszobában rejtőztek.
– Ők az utolsók. Már későre jár. Ideje hazavinni őket – jegyezte meg az őr.
A gyerekekre meredtem. Arcuk visszaköszönt a fényképekről, csak most három dimenzióban pislogtak, vigyorogtak. A kisfiúnak folyt az orra. A kislány szivárványszínű hajgumit viselt. Vadonatúj érzések töltöttek el. Elállt a lélegzetem. Abban a pillanatban hálát adtam az égnek, amiért élek.
– Gyertek – nyújtottam kezet. – Induljunk.
Így hát kimentünk az utcára, és mire leintettünk egy taxit, már javában meséltek arról a sötét helyről, ahol magukhoz tértek, hogy mennyire össze voltak zavarodva, hogy milyen kényelmetlenül érezték magukat, és hogy milyen sokáig kellett várniuk, hogy feléledjen az épület is, de aztán nagyon menő és szépséges volt, amikor a falak váratlanul felemelkedtek, az összes lámpa felkapcsolódott, ők pedig máris sokat megtudtak a tüsszögésről, és pár perc erejéig még rajzoltak is, mielőtt hallották volna, hogy megérkezem a napközihez, és indulniuk kellett.
Azután pedig arról faggattak, én hol születtem, mi mindent éltem át eddig, és mennyi ideig kellett a saját sötét helyemen várakoznom.
– Jó, jó – mondtam. – Majd elmesélem.
De végül nem meséltem el. Hazudtam. Kitaláltam egy mesét, ami félig igaz volt, félig nem. Elhallgattam a saját születésemet. Nem meséltem nekik az üres koporsókról, az anyjukkal való megismerkedésem előtti időszakról, vagy hogy hosszú percekig ültem a kávézóban, és sejtelmem sem volt, hogy ott vannak valahol az egyik földből sarjadó épület gyomrában. Mélyen hallgattam minderről, és nem is fogom elmondani nekik, sem most, sem máskor. Kétlem, hogy bárki szemrehányást tenne ezért. Még magamat sem hibáztathatom.
Fordította: Huszár András
