A természet és a valóság néha csak a költőknek adja át magát igazán. Milliónyi rezdülést, változást, színátmenetet és formát fedez fel a költő akár egyetlen pillanatban. Amit egy átlagos ember csak tájnak, térnek vagy hétköznapnak lát, az a költő legfinomabb és leggazdagabb alapanyaga a valóság felfedezéséhez. Márián Gábor Lamellákon át című verseskötete egy finom, érzéki tekintetet ígér olvasójának, ahol úgy ismerhetünk rá a világunkra, mint egy örök, összefüggő nagy egészre.
Márián Gábor: Lamellákon át (részlet)
A tanatológus rigókról álmodik
Ma délben kel a hold,
kómában érlelt REM-fázis.
Remegő szemhéjaid mögött kráter,
árnyékkal telik, tenger duzzad benne.
Feketefenyők uralta partvonalán sétálok,
fülemhez emelem a regolitporban talált kagylót,
mélyén ködkürt zúg, vér morajlik.
Vonásaid belülről ismerem ki,
a vízből csak a hullámzást.
Tüdőm korallhörgése
szkafanderbe szorult bálnaének.
Követem szerpentinbeleid, radar vet partra.
Puha testem fölé téglát emelsz,
gyermeki mosollyal elejted,
orgonahangon ciripelnek a rovarok.
Millefleur
A négylevelű lóhere virága
barokk félelmet kelt bennem.
Fűnyírás után a kert pőre,
bodobácsok illata lapul az odvakban,
fülemüle csivitel bordáim között.
A nyugtalanság is csak mintázat,
féreglyuk benne az ismétlődés.
Fészeklakóként hamis hangon
Werckmeister harmóniáit szolmizálom.
Zoom out. A szövés iránya megváltozik,
műholdkép rajzolódik ki fejemben.
Beilleszteném a felhők nyirkos rétegét,
de a billentyűkombináció nem működik.
Vízhatlan
Papír és víz találkozása elkerülhetetlen kimenetellel végződik.
Rostjaim feltelnek, magamba szívlak molekulánként.
Csak elszenvedője vagyok az akaratlan eróziónak.
Ellep, elpusztítani nem tud, formám megváltozik.
Gyűrt felszínem meddő, de ha bárányfaggyúval
borított lemezt emelsz rám, a barázdákban szétáramló
sav eldönt helyettem minden esetlegességet.
Helyét meleg umbra és fedősárga veszik át,
a fém sebzett húsa finom hegeket képez,
nincsenek keresővonalak, csak festékfátyol,
rögöket görget a vaskloridiszap.
Gurmé
A köd emléke mentolos
mangóillatot áraszt augusztusban.
Lomha légmozgás tereli a Városliget irányába,
ahol állatkerti üvöltés váj fjordot belém.
Kötött pályán át vezet az út hazáig.
Száraz kertekből kinyúló árnyékokat kerülgetünk.
A hangmikroszkóppal nagyított pacsirtaének
viszonzatlan áriává lassul.
Míg fügét lopsz a szomszédból,
a lótuszgyökérszeletek kiolvadnak,
vállamon a táska átázik.
Tenyeremmel medencét formálok.
Hiába próbálom felfogni,
ujjaim cseppkövek, alattam tócsa gyűlik.
A ház elé érve látom,
ide már nem jutott a fényből.
Pár perccel előbb esteledik.
Vérszag lengi be az utcát.
Féreglyuk nyit kaput az aszfalton,
izomrezgések utaznak át rajta.
Csak három emelet,
odafent már zubog a víz, hiányzik a fej.
A test még utoljára körbeszalad,
repülni próbál, leforrázom,
szezámolajban fürdetem.
Hannibal
Irigykedve nézem, milyen gyengéden nyúlsz a kaszáspókokhoz.
Olyan empátiával telepíted ki őket a lakásból,
amilyenben engem sosem részesítettél.
Elzavarsz, mint egy kutyát,
de nem csinálok bolhacirkuszt.
Négykézláb vezetsz, pórázon.
Utolsó éjjel széttört alattunk egy rattankanapé,
utána az ágyból néztük tovább a filmet, és megfogadtuk,
nem iszunk több bort – egyébként sem esik jól a száraz vörös.
Elalvás előtt Lecter doktor arcát láttam utoljára,
reggelre elharaptam a nyelvemet.
Meleg kakaós csigával vártál, amit mohón kibeleztem.
Visszaadtad a folyami követ a mini zen kertből.
Hatvanig mégsem húzhatod el a gurulós bőröndben.
Hazacipeltem, lemértem:
csak háromszáz gramm, mégis nehezemre esett.
Azzal vigasztaltam magam, hogy késésben lévő
költözőmadár vagy a nyárutón.
Anélkül engedtelek el, hogy megjelöltelek volna.
Azóta nem gyötör alvászavar,
és békén hagyom a plafonon lévő pókokat.
Fotó: Márián Gábor / Facebook
