Van még remény arra, hogy a világ jobb hely lesz? Tudunk még egymás felé nyitni? Mechiat Zina új verseskötete, a Bermudák találkozása tilos többek között ezekkel a kérdésekkel néz szembe (olvass bele itt). A költő 2023-ban, az Álomból föl, vidékre le című kötettel debütált. A folytatásban sokkal szabadabban dolgozott, egyszerre nézve szembe a párkapcsolat kérdéseivel és a modern világ zsákutcáival. Interjúnkban alkotásról, David Lynchről, tudatallatiról és alternatív valóságokról beszélgettünk.
Ezeket a témákat érintettük:
- Mit jelent szerzőként a publikálási kényszer?
- A rend mint rendetlen vers.
- Mechiat Zina, a megrögzött irodalmi vegyész.
- Hogyan mutatják meg a versek, ha valami baj van?
- Kihasználjuk magunkat egy jó versért?
- „A 30 másodperces videók világában az elmélyülés olyan, mint a kacsacsőrű emlős.”
- Közvetíteni kell a reményt.
- Kassák, David Lynch, Latinovits és a tudatalatti.
- Miért éppen Bermuda?
Az első köteted 2023-ban jelent meg Álomból föl, vidékre le címmel. Sok szerzőnek az a tapasztalata, hogy a második kötetet sokkal nehezebb megírni, mint az elsőt. Te hogy élted ezt meg?
Az első kötet segített, hogy kialakítsak egy nagyobb tudatosságot és kérlelhetetlenséget. Utóbbi azért is fontos, mert amikor elkezdtem irodalommal foglalkozni, akkor elsősorban Pilinszky Jánost és neoavantgárd művészeket olvastam, és ez látszott is a verseimen. Kétféleképpen fogadták a szövegeimet: vagy nagyon szerették, vagy teljesen elutasították őket, ez pedig bizonytalanságot szült bennem, hiszen a negatív visszajelzés sokszor sajnos mélyebbre megy.
Az Álomból föl, vidékre le 10 évnyi anyagot foglal magába, részben emiatt a bizonytalanság miatt kellett rá ennyit várni. De tudtam, hogy ami nem elég jó, azt nem fogom beletenni, mert nem akarok bele resztlit.
Ma már úgy gondolom, hogy szép fogadtatása volt az első kötetnek, az olvasók és a kritikusok is elismerően beszéltek róla, ez adott egy löketet, és kimosta belőlem a bizonytalanságot.
Előfordul, hogy az ember elküld egy szöveget egy folyóiratnak, és a szerkesztő elutasító válasza miatt elgondolkozik, hogy egyáltalán jó-e az, amit csinál. Ez az első kötettel elmúlt, mert megkaptam azt a bizonyosságot magam felé, amire szükségem volt. Ennélfogva a második kötet már sokkal szabadabbra sikerült, kevésbé volt bennem a bizonyítási kényszer béklyója.
Abban a tekintetben viszont nehéz volt, hogy igyekeztem nem az első kötetet folytatni, és még ha a Bermudák első pár szövege hasonlít is a korábbi könyvemre, valami egészen más állt össze benne.
Felszabadító volt a nyelvvel, a vizualitással játszani, kitapasztalni a témákat.
Hogyan állt össze az új kötet, mikor kezdtél el dolgozni rajta?
Az Álomból föl, vidékre le 2023 májusában jelent meg, de az új kötetben van olyan szöveg, ami például 2022 nyarán íródott – és még van egy pár szöveg, ami nem illett az elsőbe, és végül itt találta meg a helyét.
Először 2024 tavaszán éreztem azt, hogy tudom, mit akarok, és nem csak szövegek potyognak ki belőlem céltalanul. A könyv első verziója 2024 őszén született meg, de akkor még más állapotban volt a kézirat, kellett neki még egy év, hogy kidolgozzam, bekerült néhány újabb ciklus, apróságokat átrendeztem. Az egész nagyon izgalmas folyamat volt, ahogyan láttam, hogy egyre több csáp nő ki belőle.
A kötet első szava – leszámítva a ciklus- és verscímet – a „kipusztulunk”, ami elég nagy felütés az egész kötethez, főleg egy Délibáb című versben, ami egyszerre sejteti az illúziót és a hiányt. Miért így kezdődik a könyv?
Már a kötet készítése közben, mikor nagyjából összeálltak a ciklusok, tudtam, hogy azt szeretném, hogy legyen az egész könyvnek egyfajta folyékony érzete, ahogyan az egyik szövegből a másikba átúszik az ember. És akár két távoli pontot is könnyedén össze tud kötni az olvasó a sodródás élménye miatt. Azt szerettem volna, ha a könyv vége az önmagunkhoz és egymáshoz való megérkezést jelentené, a kezdőpontja pedig emiatt a meg nem értést, a távolságot kellett hogy megmutassa.
Ezért indítottam a teljes széthullás pontjáról az egészet.
Hogyan álltak össze a ciklusok?
Először a természetversek voltak meg, amiknek nagyon egyszerű, természetközpontú címük van (Jég, Eső, Szél stb.), és akkor még azt gondoltam, hogy az egész kötet ilyen szövegekből fog állni. Végül nem így lett, több különböző szöveg született bennem, amik egy idő után témában, ritmusban, dinamikában elkezdtek egymás felé húzni, és azokat aztán egy ciklusba illesztettem.
Egy ponton túl már tudatosan építkeztem. Előfordult olyan, hogy volt egy szöveg, ami már egy ciklusban volt, viszont ahogy formálódott a kötet többi része, kiderült, hogy egy másik helyre sokkal jobban illik. Viszont nem akartam átrakni azt a szöveget, az én fejemben annak megvolt ott a biztos helye, nem is a témája, hanem az indulata miatt.
Így inkább addig húztam belőle és dolgoztam át, míg bele nem illeszkedett az eredeti helyére.
Költő barátaimmal sokat beszélgettünk a kötet egyes részeiről, sok tanácsot adtak, amiket meg is fogadtam, mert nem akartam, hogy úgy érződjön, csak össze van dobálva a kötet. A Bermudák szerteágazó, sok téma és sokfajta nyelvi világ van benne, és el akartam kerülni, hogy ez rendetlenségnek tűnjön.
Érdekes ez a fajta rendre való törekvés. Megszállott költőnek tartod magad?
Inkább úgy mondanám, hogy hajlamos vagyok a szétírásra, amit valahogy befogadhatóvá kell tenni. Egyébként nagyon rendetlen ember vagyok, nálam mindennek mindenhol van a helye, és talán pont ezért törekszem az írásban a minél nagyobb rendre. Számomra fontos, hogy ha szeretnék valamit átadni, létrehozni, akkor megtisztelem azzal az olvasót, hogy nem az én rendetlenségemet teszem elé, hanem egy jól megformált, kiművelt szöveget, még ha az épp a szétírás eszközét is használja, vagy éppen egy első ránézésre „rendetlen” vizuális költemény.
A rendbe a költészet sokszínű eszköztárát is bele kell érteni. Imádom, hogy annyiféle eszköze van a lírai nyelvnek a kifejezésre, és ezeket szeretem feltérképezni, tudatosan használni. Most is dolgozom egy szövegen, és már két hete azon gondolkozom, hogy csak az első versszakban használjak központozást vagy töröljem ki még onnan is. Ezek azok az apró nüanszok, amelyek igazán meghatározzák a végeredményt.
Ez összefügg az olvasói élménnyel, ami nekem egy határozottan testi élmény, megváltozik tőle az ember légzése, a testtartása, megfeszülnek vagy épp elernyednek az izmai.
Az egész folyamatnak van egy kémiája.
Akár azt is mondhatnám, hogy nem megszállott költő vagyok, hanem egy megrögzött irodalmi vegyész, aki imád kísérletezni.
A kötet egyik központi eleme a megszólítás. Rengeteg szövegben van egy megszólított E/2, akihez a lírai én beszél. Mit jelent neked ez a forma, és hogyhogy ilyen gyakran használod?
A megszólítás a kötetben több formában van jelen: van, amikor ez egy jól elhatárolható másik személy, van, amikor a lírai én önmegszólítása. Előbbinél az emberi viszony miatt válik fontossá, annak vizsgálata miatt van rá szükség, hiszen a megértésről szerettem volna beszélni, és ahhoz kell egy rajtunk kívül álló másik...
De az önmegszólításnál is felmerülhet ez, hogy magamat egy távolabbi, kívülálló szemszögből nézzem. Lényegében az eltávolításra törekedtem.
Számomra ez mindig természetesen jön, előfordul, hogy tudatosan figyelek rá, de nagyobbrészt magától jön létre. Ha úgy esik, hogy bizonytalan vagyok egy verssel, akkor gyakran kicserélem a személyes névmásokat, és máris kiderül, hogy mi a megfelelő forma. Leginkább intuícióból dolgozom, a kötet esetében viszont a közelség-távolság kérdés miatt, ami több témában is megjelenik, adta magát a megszólítás.
Látszólag nagyon elemi viszonyod van az írással, gondolok itt a szöveg és test kapcsolatára, valamint az intuitív írásra, amit szintén említettél. Mi ad ihletet?
Leginkább azok a dolgok hatnak rám, amik elől nem tudok elmenekülni vagy nem tudok mit kezdeni velük. Amit nem értek, azzal akarok dolgozni. Gyakran fordul elő nálam, hogy ha van egy nehéz téma vagy érzés, amit szinte azonnal elfelejtenék, akkor elkezdenek körvonalazódni bennem a vers egyes sorai, amiből aztán jellemzően meg is születik valami.
Tudod, amikor az ember rosszul érzi magát, de nem tudja miért.
Akkor jön egy lüktető ritmus, amiből szavak formálódnak, a végén pedig elérkezünk a költői feladathoz, hogy úgy szerkesszem össze ezeket a szavakat, hogy ne terápia vagy napló legyen a vége.
De leginkább tényleg az foglalkoztat, ami elől nem tudok menekülni. Ez lehet párkapcsolati kérdés, munkahelyi szituáció, család, közélet, bármi.
Előfordult olyan, hogy hamarabb értetted meg a versből, hogy mi a baj, minthogy racionálisan felfogtad volna?
A vers rengeteg dologra tud rávezetni, és nem mellesleg megmutatja a dolgok igazi súlyát. Hajlamos vagyok úgy gondolkodni, hogy „most minden rendben van”, de aztán szembesülök a szövegen keresztül azzal, hogy valójában mennyi minden bánt. Ebben rejlik a vers és az olvasás szüksége, hogy segít meglátni árnyalatokat és megfogalmazni azt is, amit másképp nem tudnánk.
A nyelvben van egy csomó vakfolt, rengeteg érzés vagy helyzet, amire látszólag nincsenek szavaink, arról nem is beszélve, hogy mennyi minden kell ahhoz, hogy ezt még valaki mással meg is tudjuk osztani, hiszen nem ugyanazt értjük bizonyos kifejezések alatt.
De a vers képes arra, hogy univerzálisabb legyen, és kitöltse ezeket a vakfoltokat.
Ezért is fontos számomra annyira, hogy azzal foglalkozzak a költészetemben, ami hétköznap rejtve van előttünk.
De ez nem rólam szól, hanem az emberi létről. Rengeteget dolgozom egy-egy szöveggel, míg képes vagyok kíműteni magamat belőle, és csak azt hagyom meg, ami talán egyetemes. Mert nem az a fontos, hogy velem mi történik, hanem hogy mi az a furcsa érzés, ami a megfogalmazhatatlan dolgoknál előjön.
Ebben nagyon határozott vagyok, számomra az a jó, ha mondjuk egy évvel később ránézek a versemre, és úgy olvasom, mintha nem is én írtam volna.
Mielőtt ezt a kéziratot leadtam volna, törekedtem erre, és sokszor már nem is jutottak eszembe a konkrét helyzetek, amikhez kapcsolódtak az adott versek. Ez elengedhetetlen része az írásnak, máskülönben maradnak felesleges sorok, amikhez lehet, hogy kötődik az ember, de semmi keresnivalója a szövegben.
Nem érzed, hogy ez olyan, mintha kihasználnád saját magadat a versíráshoz?
Nem, mert nem én idézem elő a helyzeteket, amikkel dolgozom, hanem maguktól megtörténnek. De itt nem csak rossz dolgokra kell gondolni, rengetegszer a jó dolgok ugyanúgy lehetnek vakfoltok vagy verstémák. Ilyesmi a szerelem és a boldog szerelmes vers esete. Számomra ez egy nagy kihívás volt, hogy miképpen lehet egyáltalán nyelvileg feldolgozni a szerelem felszabadító élményét, azt, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Mindezt úgy, hogy lehetőleg ne legyen giccses vagy szépelgő.
De azért sem érzem kihasználásnak, mert ez a fajta figyelem és a vele járó költői munka arra kényszerít, hogy mélyebbre menjek a dilemmákkal kapcsolatban.
Ha nem tudod valamiről elfordítani a fejed, az azt jelenti, hogy muszáj jobban megismerned, megbarátkoznod vele.
Számomra ez egy nagyon jó és megnyugtató érzés, mert tudom, hogy képes vagyok feldolgozni még a nehéz témákat is.
A versekben többször előjön a víz és a tükör mint metafora, ami a legtöbbször az önvizsgálatra utal. Az egész kötetben van egy töredezettség érzés, miközben mindig ott van az igény, hogy szembenézzünk magunkkal. Szerinted az emberi identitás is ennyire töredezett?
Az életben nagyon sok olyan helyzet van, amikor az ember gliccsel egyet [az angol glitch, „váratlan hiba” szóból ered – a szerk.]. Szembesülünk egy fura érzéssel, amit nem tudunk hirtelen hova rakni. Én ezt leginkább a David Lynch-filmekhez tudom hasonlítani, nagyon szeretem őket, szerintem sokat elmondanak a valóságtapasztalat működéséről.
A kötetben a megértés kerül a középpontba, ami viszont a folyamatos gliccselés miatt újra és újra kizökken és eltávolodik, miszerint értjük egymást, de valami még akkor is elválaszt egymástól. Az a fura érzés, amikor valami teljesen hétköznapi történik, valaki mond egy egyszerű szót, amitől mégis minden új megvilágításba kerül, a világot és magunkat is máshogy látjuk utána.
Alapvetően van egy ingázás aközött, hogy mit gondolunk a világról és benne magunkról, és mit tükröz vissza nekünk ebből a környezetünk.
Például a világon minden jog elítéli az emberölést, és mégis háborúkat indítunk. Számomra ez is egy olyan dolog, amit nagyon nehezen tudok összerakni fejben, hogy ez hogyan is lehetséges, hogy jön össze azzal, amit a világról és az emberről gondolok.
A töredezettség nekem egy alapvető tapasztalatom a világgal, ami az ilyen és ehhez hasonló ellentmondásokból jön. De azt is mondhatnám, hogy ez a kor sajátja is. Hiszen annyi minden határoz meg minket, legyen az család, lakhatás, hobbi, hogy kinek vagyunk a beosztottja, szerelme, gyereke, szülője, mit szeretünk éppen, mire van szükségünk, hogy mindig kicsit apróbb darabokra törik szét a személyiségünk. Az egész egy kaleidoszkóp, amit nemcsak egyénenként, hanem világszinten is megtapasztalunk.
Arról nem is beszélve, hogy a 30 másodperces videók világában az elmélyülés olyan, mint a kacsacsőrű emlős, nem csoda, hogy a töredezettség alaptapasztalattá vált.
Haragszol a világ működésére?
Harag helyett remény van bennem. Hiszek az érzelmi kommunikációban és a kiszolgáltatottság megmutatásában, mert őszintén reményt ébreszt bennem a gondolat, hogy képesek vagyunk egymás elé tenni a kis kocsonyás szívünket, és megbízni a másikban, hogy nem fogja bántani. Ha ezt a hozzáállást kicsiben, egyénileg el tudjuk sajátítani, akkor a világ is képes lesz megváltozni. Bár nagyon nem erre halad a világ, mégis hiszek benne.
Ha mégis elveszíteném a reményt, azzal mindenem odalenne, amit az emberekről, a világról gondolok, amiben hiszek, és mindent feleslegesnek éreznék.
Enélkül tényleg semmi nem menne.
Költőként érzed ennek a felelősségét? Közvetítened kell a reményt?
Tudom, hogy ha valami fontosat találtam, akkor arról beszélnem kell. Ez az egészen kicsi dolgokat is jelentheti, mint például a különböző természeti jelenségek hatása az emberre, az utazás vagy akár a nagyobb dolgok is, mint a háborúk és a nők elleni erőszak. Beszélnem kell arról, amit egyszerűen nem tudok elfogadni.
Nem tudom nem megmutatni, hogy baj van a világban.
A kötetben több ehhez kapcsolódó szöveg is van, a Fel kellene hívnom Karikó Katalint és a Love Bombing ilyen. Soha az életemben nem írtam eddig közéleti verset, egy időben még híreket sem nagyon olvastam. Az elmúlt években mégis olyan irányba ment a világ, hogy az ember nem dughatta homokba a fejét. Emlékszem, a menekültválság idején – akkoriban éppen nem olvastam híreket, egy mégis szembejött – már az első hírnél elsírtam magam, és eldöntöttem, hogy egy darabig nincs nekem erre szükségem. Azóta sikerült megedződnöm.
A Karikó Katalinos vers egy nap címlapos híreit dolgozza fel, és már írás közben is elképesztően megviselt, mégsem tudtam nem foglalkozni vele. Emlékszem, még éppen csak olvasgattam a híreket, és mikor elmentem futni a Városligetbe, már körvonalazódtak is bennem a kezdő képek és verssorok.
Nem hagyott menekülni, így muszáj volt megírnom.
A kötetben megjelenik Kassák Lajos a Ló meghal, a mama nem című versben, ami egyben egy ikonikus Kassák-vers címének parafrázisa. Kassák mintha kilógna és bele is illeszkedne ebbe a kötetbe. Mit jelent neked ő?
Ha ablakot kell pucolni, akkor mindig Kassáktól szoktam hallgatni a Ló meghalt Latinovits Zoltán előadásában, végtelenítve. Sajnos nem a teljes verset szavalta el, de a részlet is feltölt. Utálok ablakot pucolni egyébként és pont ezért szükségem van közben arra, hogy halljam, ahogyan Latinovits vicsorogva szavalja a Ló meghal, a madarak kirepülnek című szöveget.
A Kassák-Latinovits páros igen meghatározó nekem. Először 15 évesen hallottam ezt a felolvasást, és azóta is folyamatosan hallgatom, egy origóvá vált az életemben.
Kassák sosem volt számomra akkora jelenség, mint mondjuk Pilinszky, de maga a karakter és a verse fontossá vált. Nála találkoztam először azzal, hogy az irodalmat lehet máshogy is csinálni: mintha az ember szétszerelné az agyát, és egészen más módon rakná össze újra.
Kassák és egykori mentoraim, Sütő Csaba András és Szalai Zsolt indítottak el azon az úton, ami Kassákkal kezdődött, a beattel és a neoavantgárddal folytatódott, olyan alkotókkal, mint Zalán Tibor, Kemenczky Judit, Petőcz András és még sokan mások. A legfontosabb Bakucz József, akit talán ma már kevesen ismernek, az általa írt Megalit című kötet számomra egy Biblia. A tömbszerű, nyelvi játékokkal és mitológiai utalásokkal teli szövegek nagyon izgalmas agyi állapotot idéznek elő az olvasóban. Mindig valami újat tapasztalok meg általa a világból; és nem mindig értem, hogy pontosan mit, de pont ez benne az izgalmas.
Ez is olyan, mint David Lynchnél: nem tudod, miért, de beleengeded magad, és egy tök más világba kerülsz.
Már többször felmerült David Lynch neve. Mit jelent számodra a rendező munkássága?
Hogy nem bírom nézni és nem bírom nem nézni. Először kamaszkoromban találkoztam a filmjeivel, a városi könyvtárból kölcsönöztem ki a DVD-ket. Már akkor is azt szerettem benne, hogy olyat mutat meg a valóságból, amit nem szoktunk látni, de ismerjük az érzést. Ez lényegében a művészet ereje.
Az Inland Empire című filmjét kétszer láttam, először négy, másodszor két részletben, mert annyira megviselt, hogy nem bírtam egyszerre végignézni. Pedig lényegében teljesen abszurd dolgok történnek benne, a fényekkel, hangokkal, beállításokkal és karakterekkel mégis olyan világot teremt, ami lényegében a tudatalatti leképződése.
És ezért is tartom ilyen fontosnak, mert a tudatalattiba néha el kell látogatnia az embernek, hogy jobban megértse az élete egyes részleteit.
Mit keresek én itt? Máshol kéne lennem? Mi történik velem? Ezek a kérdések, amiknél a tudatalatti tud csak bejelezni. Aztán az ember eldönti, hogy ezzel akar-e kezdeni valamit vagy nem. De az biztos, hogy ha nem kezdünk vele semmit, akkor csak egy fura álomkóros állapot lesz a vége.
Nekem az írás és az olvasás is egyaránt lehetőséget ad arra, hogy belépjek a tudatalatti terébe.
Nagy kihívás, hogy hogyan mutassam meg az univerzális részét a tudatalattinak, hogy ne csak a sajátomat képezzem le, hanem egy általános tapasztalatot. Pont emiatt többször szokták felém jelezni, hogy a verseim zavarosak vagy túl szürreálisak, de igyekszem mindig kapaszkodókat hagyni az olvasónak, hogy még ha valami nagyon elvontról is van szó, könnyedén rá tudjon csatlakozni.
Honnan tudod, hogy elég kapaszkodót hagytál az olvasónak?
Erre több módszerem is van. Az első, hogy a szöveget egy időre félreteszem, akár mondjuk évekre, és aztán amikor újra előveszem, eldől, hogy lehet-e hozzá kapcsolódni vagy sem. Mert ha én sem tudok, akkor valami nem működik. A másik az eltávolítás, vagyis törekszem arra, hogy kivegyek minden olyan részt, ami konkrét, velem kapcsolatos dolgokat jelöl, és úgy próbálom működtetni a szöveget, hogy ne rólam szóljon.
Végül a harmadik módszer, hogy másokkal is elolvastatom, elsősorban civil és szakmabeli barátokkal, ismerősökkel.
Az egyik fontos előolvasóm egy pénzügyes barátnőm, akivel nagyon megértjük egymást, szeret olvasni, de nem szokott írni és magyar szakra sem járt.
Így nyilván teljesen mást lát, mint én. Ehhez képest a költő barátaim egészen más tészta, igyekszem olyanoknak odaadni, akik teljesen mást írnak, mint én.
Érdekes módon mégis hasonló szokott lenni a véleményünk, persze annyi különbséggel, hogy a barátnőm mindig azt mondja, hogy kész van vagy nincs kész az adott vers, illetve hogy mi tetszett neki, az irodalmárok meg a konkrét szavakig lemennek. Alapvetően mégis azt tartom a legfontosabbnak, hogy ne csak a szakmabeliek értsék, ezért is szeretem olyan barátaimnak megmutatni, akik abszolút távol vannak ettől a világtól.
Mit jelent neked a bermuda mint metafora, és hogy találtál rá?
Mindenkinek van egy egyéni valósága, ami lehet, hogy távolról ugyanolyannak tűnhet, mint valaki másé, de ha közelről megnézed, akkor észreveszed az eltéréseket, furcsaságokat. Tökéletes példa erre, hogy itt ülünk a Három Holló teraszán, ez azt jelenti, hogy rajtunk kívül még legalább 10 bermuda van körülöttünk, vagyis más belső világok.
A legizgalmasabb az, amikor ezek találkoznak, és az emberek ezen keresztül kezdik el kiismerni egymást és magukat.
Mert szerintem ahhoz, hogy a másik bermudáját értsem, magamat is ismernem kell, el kell tudnom mondani, mit találok a másikban furának, abból már ki lehet következtetni, hogy akkor nekem mi a normális. Ebből aztán kerekedhet egy beszélgetés, hogy a másiknál például miért kékek a virágok.
Egy egészen furcsa élmény miatt jutott eszembe ez a metafora. Még 2024 februárjában történt, hogy lementem az aluljáróba és láttam, hogy még lehet embertől vonaljegyet venni a jegypénztárnál. És rögtön az jutott eszembe, hogy húsz év múlva valószínűleg ez már nem lesz, de az én gyerekkoromban meg csak ez volt. Ott éreztem, hogy milyen fura tapasztalat lehet ez az öregek számára, hogy a világ, amit megismertek már teljesen másmilyen lett, ismerős és idegen egyszerre.
Ebből a gondolatból jutottam el a bermudáig. Ez egy kvázi alternatív valóságot is jelenthet, amit mindannyian építünk önmagunkban nap mint nap.
A gondolkozásban nagyon hamar eljutottam oda, hogy sok konfliktus abból születik, hogy adottnak vesszük azt, hogy közös a valóságunk.
Aztán ezek az alternatív valóságaink nem találkoznak vagy éppen összeütköznek egymással. Pedig ha onnan indulnánk, hogy mind egy másik valóságban ülünk, akkor vennénk a fáradtságot, hogy elússzunk egymáshoz, és nem várnánk el, hogy a másik őshonos faj legyen a mi világunkban vagy fordítva. Azt hiszem egyébként, hogy ez lenne az elfogadás origója.
A kötet is erre próbál egy kísérletet tenni: hogy megmutassa, milyen pontokon csúszik el a megismerés, és miképpen tudunk mégis belépni a másik bermudájába, amit szerintem muszáj megtenni. A hosszú távú magány őrületet jelent, az ember pedig nem arra van kitalálva, hogy egyedül éljen. Él bennem a remény, hogy meg tudjuk egymást érteni, mert másképp nem tud működni a világ.
