A minket körülvevő világ látszólag a rend teljes ellentéte, hiába gondoljuk azt, hogy nincs semmi probléma, az elmagányosodás, a szegénység, a klímakatasztrófa és a háborúk egyre nagyobb repedéseket okoznak a mindennapjaink működésében. Nagy Lea legújabb verseskötete ezt a káoszt viszont művészi szemmel nézi, egyfajta esztétikát keresve a folyamatos szétesésben és rendezetlenségben. A Kiállított káosz egyszerre mutatja meg a világunk hibáit és annak esztétikus vonásait, mintha a legnagyobb traumáinkat, nehézségeinket állítanánk ki egy galériában. A széthullás szép, mert szépnek látjuk, de mit mond ez el rólunk? A kötetet a szerző képzőművészeti munkái egészítik ki, ezzel tovább árnyalva az egyes szövegek jelentését.
Nagy Lea: Kiállított káosz (részlet)
Folyamatos várakozás
Az ágy egyik fele üresen áll.
Mégis ott van rajta a párna,
a gondosan összehajtogatott takaró,
az ágy végében a törülköző.
Folyamatos várakozást
idéz elő ez bennem,
mintha bármelyik pillanatban
betoppanna valaki ide,
ebbe a lakásba,
ahol a nyári szünetemet töltöm,
és fogná magát
ez a valaki,
kihajtogatná a gondosan
összehajtogatott paplant,
és csak úgy ráfeküdne,
miközben az ágy egyik fele üresen áll.
Jéglemezek
(Fenyvesi Ottónak )
Most épp semmit se értek.
Tél van, kesztyűt húzok, fázom.
A tengeren jéglemezek mozognak ritmusra.
Mivé lesz mind e ritmus?
Piros lámpa
A félelem elemi részem.
Az elvillanó villamosok is azok.
Emberek ülnek benne,
látom az elmosódott
kontúrjaikat,
ahogyan
az a lány
rágja a körmét,
papírokat lapozgat,
majd az órájára néz,
felsóhajt.
A villamos elindul.
Bennem marad a lány körömrágása,
a félelme elemi része.
A villamos áll.
Sziget
Semmi emberi zaj.
Semmi hajó a vízen.
Sziklához csapódik egy hullám.
Éjjel egy kabóca ül a térdemre.
Telihold világítja be a tengert.
Kis szigeten. Egyedül.
Némaság az úr.
Némaság az én.
Semmi emberi zaj.
Semmi hajó a vízen.
Litus
(Nemes Nagy Ágnes: Dagály után)
Szenny és iszap, a nap lemenőben már.
A hab keveredik a mocsokkal, a tenger hangtalan kavarog.
Csigák és vadrózsák roncsolódnak szét.
Könnyű, áttetsző romok és maró jelenlét ivódik a bőrömbe.
Távolodik a vitorlás.
Tenger; tenger!
Majd sziklaszirtre lépek, onnan nézlek.
Bokámon szorongsz, elcsúfított habod –
mint az üzenet.
Lassan belém száradsz.
Lassan elszivárogsz.
Lassan sem a csigáknak,
sem a vadrózsáknak otthont nem adhatsz.
A szégyenkező meztelen csigák
félve tátják apró rútságukat.
Iránytű
Irányban az idegen.
Az utcák rohanó forgatagában
fut, lohol nap mint nap,
és a vállára, mint a súly,
úgy terül szét a nap,
megégeti,
éppen hogy csak, de megégeti,
piros, ripacsos foltot hagyva maga után.
A nap egészen a bőr rétegei alá hatol,
miközben a rohanó forgatag
csak jön-megy körülötte,
s ő is csak jár-kel,
nap nap után,
míg egészen el nem ég,
mint a parázs,
s majd akkor a város is
eltompul
fölszálló füstjében.
Távolban az idegen
Távolban az idegen.
Szólítom:
Köszöntöm, uram, hogy van ma?
Feje fölött a keselyű köröz.
Messziről int.
Zavartan fürkész.
Látom, ahogyan sóhajt.
Toporog egymagában.
Hosszú kabátja nehéz lehet a vadbőrtől.
Várom, hogy visszakérdezzen.
Hogy legalább kicsit megszólítson.
Ismerjen meg.
Ne nézzen sem bolondnak, sem balgának.
Énekelni kezd, vagy talán csak
magában dudorászik.
Nem akarja, hogy halljam.
Nem akarja, hogy értsem.
Zavar ez a nap.
Valamit jegyzetelni kezd, látom.
Elképzelem, hogy miről.
Talán csak listát ír bűneiről.
Talán csak levelet azoknak, kiket megcsalt
vagy akik megcsalták őt.
Végzetről és alázatról.
Írni arról,
amiről beszélni nem lehet.
Esteledik. Leül az ucca szélre.
Hátára száll a keselyű.
Simogatni kezdem.
Kiállított káosz
Nem számított rám.
Ezt mondta,
nem pedig azt,
hogy nem számít rám.
Csakhogy akkor és ott nem számított.
És suttogta orra alatt:
Éljenek a nagy költők, éljenek, éljenek!
Nem számított már semmi sem,
sem a lábam remegése, mint a szerelmeseké,
sem a künn zuhogó eső.
Kalapját símogatta, eltorzított hangokon szavalt.
Én pedig csak ringtam a csípőmmel
az eltorzított hangokra,
figyeltük a torzultat,
a ringó torzulást.
Nem számított semmi, mert ránk
sem figyelt már senki.
Kiállított káoszban símogattuk
a símogathatatlant.
Éljen, éljen!
Temetés
A harang szólt.
A macska jött, leült.
Nem nézett ránk, csak figyelt.
Mi pedig csendben voltunk.
Valaki eltűnt,
messze, messze ment.
Ő csak hallgatott.
Firmamentumokon át
Kideszkázódott az ég felettetek.
Szeget vert bele az Isten.
Rései között fénylik ki belőle régmúltatok.
Azért van ez, hogy gondolkodásra és
rációra képesek legyetek.
Hogy érezzétek a rossznak valóját, súlyát, és
a jónak erejét, hitét.
Hogy lássátok magatok, milyenek voltatok, és
sejthessétek, milyenek lesztek.
A rések közé minden puha jóság és minden harsogó
gonosztett helyet présel önmagának.
Égbe, a mindenhatóság égébe temetitek
minden egyes percben lelketeket, ami vérmesen
és izzón süt rátok a bedeszkázott firmamentumokon át.
Infinita
Az éjszaka résein
szem nélküli fény sodródik,
időtlen vízen lebeg
a mozdulatlan bolygó,
nyitott tekintete lassan fut,
mintha nem lenne hova érkeznie.
Fotó: Nagy Lea / Facebook
