Idén hatodik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. A kiírásra 56 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. A nyertesek nevét szeptemberben ünnepélyes keretek között jelentik majd be. Addig is, a Könyves Magazinon bemutatjuk a top 10-et – most Kustos Júlia mesél versekről, középkorról és alkotásról.
Kustos Júlia a Harmadik / Királyság című verses elbeszélésének középpontjában egy királyi család áll, amelyben három nővér életét és nehézségeit követhetjük végig.
A történet középpontjában egy idősödő királyi pár és három lányuk, Isolde, Lies és Margareta állnak. A nővérek különböző utakat járnak be, miközben megpróbálják tisztázni belső világukhoz és autonómiájukhoz fűződő viszonyukat. Mindegyiküknek szembe kell néznie valamivel, ami megakasztja őket életükben: a mások feletti uralkodás vágyával, a titkok terhével, a szégyennel vagy éppen a depresszióval. A történet egyik központi kérdése, hogy lehetséges-e kilépni azokból a szerepekből és narratívákból, amelyeket a család, a közösség vagy a hagyomány (tágabb értelemben: társadalom) kijelöl számunkra.
Mikor és hogyan indult el benned a Harmadik / Királyság terve?
Az egyvicces királylány című versem idén februárban jelent meg a Jelenkorban, de valamikor úgy egy éve írtam. Ez volt az első új versem, ami irányt mutatott a következő kötet felé.
Már a megírásakor éreztem, hogy sokkal több van bennem ebből a világból, csak akkor még nem tudtam, mennyi.
A Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj elnyerése nagy felszabadulás volt, és a szó szoros értelmében meseszerűvé tette a tavaszomat. Berlinben, a Literarisches Colloquiumban órákon át néztem a Wannseet az ablakomból, körbetúráztam a Schlachtenseet, és minden másnap hallottam az S-Bahnon, ahogy bemondják: Grunewald.
A vonatból néztem a gót betűkkel kiírt állomásneveket. Valahogy az egész környezet ráerősített arra a világra, ami már elkezdett kialakulni bennem.
Boldog voltam attól is, hogy szakítottam azokkal a konvenciókkal, amelyekbe addig így-úgy belehajtogattam magam, és egyszerűen felkerekedtem világot látni. Akkor jutott eszembe: miért ne fedezhetnék fel egy olyan világot is, amit én teremtek meg? Szörnyekkel, autonóm hercegnőkkel – hercegek nélkül –, gyáva szülőkkel, testvérek közti viszálykodással. Tulajdonképpen innen kezdett Királysággá válni az, ami addig egyetlen vers világa volt.
Hogyan kapcsolódik a történet a klasszikus mesei, mitikus hagyományokhoz?
Érintőlegesen. Csak addig követem és használom a mesei, mitikus hagyomány logikáját, ameddig az engem szolgál. Az újraértelmezés nem is igazán jó kifejezés erre, mert nem az a célom, hogy magukat a hagyományokat értelmezzem újra.
Nem a hagyományokkal van dolgom, hanem aktuális jelenségekkel, mai karakterekkel, csak éppen ezen a rétegen áthatolva próbálok közelebb kerülni a lényegükhöz.
A kegyetlenséghez, az aggodalomhoz, az önzéshez vagy éppen az önérvényesítéshez. A mesei-mitikus világ számomra inkább egy nyelv, amin keresztül ezekről beszélni tudok.
Mi a legizgalmasabb számodra abban a feudális, királyi társadalomban, amit a kötetterv felvázol?
A sallangmentessége, az élet lecsupaszítása, díszletnélkülisége. Hogy ebben a világban a szereplők szinte egyenlők az attribútumaikkal: van a király, a királylány, a szörny, a jó és a rossz testvér, a gyáva vagy kegyetlen szülő. De éppen ezeken az attribútumokon lehet nagyon jókat csavarni. Közben pedig el is lehet bújni mögöttük.
Olyan univerzális tapasztalatokat lehet rajtuk keresztül megmutatni, amelyekkel egymástól nagyon távoli kultúrák is újra és újra dolgoznak.
Engem az izgat, hogy ezek a nagyon egyszerűnek tűnő szerepek mennyi mindent képesek elbírni.
Mi a legnagyobb kihívás egy történelmi témájú kötet megalkotásánál?
Hogy ne történelmi témájú kötetet írjak. Ne legyek csak azért korhű, mert úgy érzem, hűségesnek kell lennem valamihez.
Ez fiktív történelem: a történetiség itt elsősorban a motívumok szintjén fontos.
Persze ennek a hűségnek van egy olyan oldala is, amit szeretek, ami könnyebbség: amikor egy kifejezetten a korra jellemző részlettel tudom egyszerre érzékeltetni a társadalmi rangot, az időszakot és a konkrét cselekményt. A könnyet elnyelő posztó ujjas például így került az egyik szövegrészbe. Nem díszletnek, hanem előtérnek.
A szereplőid között vannak szörnyek, királyok, királylányok és boszorkányok is. Ha választanod kéne, ki lennél a legszívesebben ebben a fiktív királyságban?
Családi és társadalmi szerepemet nézve a legkisebb királylány vagyok. De nem az, aki várja, hogy megmentsék – azt túl sokáig szerettem volna –, hanem az, aki megpróbálja megmenteni saját magát.
Próbáltam boszorkány is lenni, de ahhoz nincs bennem elég.
Közben persze a király, a királynő és a szörny is én vagyok: mindaz, ami bennem él, ami eddig elkísért az életben, valamilyen alakot kap ebben a királyságban.
