Idén hatodik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. A kiírásra 56 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. A nyertesek nevét szeptemberben ünnepélyes keretek között jelentik majd be. Addig is, a Könyves Magazinon bemutatjuk a top 10-et – most Németh Gábor Dávid mesél alkotói folyamatról, készülő kötetéről, és hogy mit jelent mentális betegségről írni.
Németh Gábor Dávid készülő, Arc hiányában kegyelem munkacímű verseskötetének célja a mentális betegségekről folytatott társadalmi párbeszéd árnyalása és a nyelvi lehetőségek feltérképezése.
A kötetben a bipoláris zavarhoz, a pszichózishoz és a depresszióhoz kapcsolódó tapasztalatok nyelvi kísérleteit dolgozza fel. A versek arra tesznek kísérletet, hogy emberközeli módon jelenítsék meg azokat a tapasztalatokat – például a pszichiátriai kezelés, a hallucinációk, a depresszió, a gondoskodás és a tehetetlenség élményét –, amelyek gyakran tabusítottak vagy amelyeket félreértések övezik.
Milyen kihívásokat rejt, ha az ember a mentális betegségekről ír?
A nehézség ebben az esetben, hogy másnak a betegsége a kiindulópont, ami erkölcsi kérdéseket vet fel. Bonyolult dinamikája van annak, hogy végsősoron saját élményeket írok meg, a saját nézőpontomból, ami igazságtalan lehet az egyoldalúsága miatt. Másfelől viszont miért ne írhatnék arról, hogyan élek meg helyzeteket, én hogyan érzek?
Hol van az a határ, ameddig a saját tapasztalatainkról beszélhetünk, és honnantól kezdve kezdünk el mások helyett beszélni?
Az is kihívás, hogy nem dokumentálni szeretném a történéseket, és nem naplószerű beszámolót akarok adni róluk. Inkább egy sajátos nyelven megszólalva szeretnék bizonyos helyzeteket megmutatni, és azt vizsgálni, mi következhet egy-egy mondat leírásából vagy egy-egy kérdés feltevéséből. Azt is nehezen élem meg, hogy a hitelességhez hozzátartozik, hogy sem a lírai ént, sem a többi szereplőt nem akarom a nehéz helyzetek ellenére egyoldalúan pozitív hősként, áldozatként, vagy akár egyszerűen csak szimpatikusnak feltűntetni.
Milyen tabuk övezik jelenleg a mentális betegségeket?
Azt hiszem, hasonló tabuk övezik, mint sok más betegséget, gyakran társul hozzájuk előítélet, bizonytalanság vagy az érintettek megbélyegzése, megküzdés a szégyenérzettel és a betegségtudattal. Amit én különösen nehéznek érzékelek, az az információhiányból és a tapasztalatlanságból fakadó bizonytalanság. Míg sok testi betegség esetében egyértelműbb, hogyan érdemes reagálni egy adott helyzetben, a mentális betegségeknél sokszor nem tudjuk, mi a megfelelő hozzáállás, mit mondhatunk, hogyan segíthetünk, vagy éppen mit érdemes elkerülni. Ugyanakkor az sem várható el az emberektől, hogy minden mentális problémát, annak minden sajátos megnyilvánulását és minden lehetséges helyzetet ismerjenek, és mindig pontosan tudják, hogyan kell reagálniuk.
Talán inkább arra lenne szükség, hogy természetesebb legyen a kérdezés, a bizonytalanság felvállalása és az, hogy merjünk segítséget kérni vagy felajánlani.
A segítségkéréshez is gyakran társul szégyen vagy a gyengeség érzése, miközben egy-egy diagnózis könnyen az egész embert meghatározó címkévé válhat. Összességében talán az egyik legnagyobb tabu éppen az, hogy még mindig kevés közös tudásunk és tapasztalatunk van arról, hogyan beszéljünk ezekről a helyzetekről, és hogyan legyünk jól jelen egy mentális betegséggel élő ember mellett. Ez a bizonytalanság pedig könnyen vezethet távolságtartáshoz vagy akár akaratlan stigmatizációhoz is.
Hogyan viszonyulsz a betegségirodalomhoz, és milyen szerepet szánsz benne a készülő könyvednek?
Hogy lesz-e ilyen szerepe, azt inkább az olvasóra bíznám. Az ilyen kategóriák szerintem azt is előre kijelölik, mit keressen az olvasó egy szövegben, és közben könnyen háttérbe szorulhatnak azok a rétegek, amelyek nem illenek bele a címkébe. Úgy gondolom, hogy a készülő kötet sem kizárólag erről szól majd. Nyilván a szövegek alkalmasak erre az olvasási stratégiára, de bízom benne, hogy másféle megközelítéseknek és értelmezéseknek is teret adnak.
A betegség inkább egy olyan tapasztalat, amelyből a szövegek kiindulnak, nem feltétlenül az, amiről szólnak.
Talán éppen az érdekel, hogy a megélt élmény miként tud túllépni a saját témáján, és mikor válik belőle valami általánosabban is érvényes irodalmi tapasztalat.
Célod-e a társadalmi, egészségügyi vakfoltokra felhívnod a figyelmet?
Lehet ilyen hatása művészeti alkotásoknak, és ha a verseim ehhez akár csak egy kicsit is hozzájárulnak, annak természetesen örülök. Ugyanakkor nem úgy állok hozzá, hogy a versek üzenetet közvetítsenek vagy egy problémát tematizáljanak, mert a cél nem az ismeretterjesztés, hanem hogy a szövegek érzéseket, tapasztalatokat vagy élethelyzeteket ragadjanak meg hiteles módon.
Ami elsőre nagyon egyéni élménynek tűnik, arról kiderülhet, hogy sok ember közös tapasztalata.
A vers jó esetben az egyéni és a társadalmi szint közötti kapcsolatot is meg tudja teremteni.
Milyen tapasztalatokat, élményeket építesz be az előző könyveidből a mostani alkotófolyamatba?
Remélhetőleg a kérlelhetetlenség és az őszinteség továbbra is minden vers alapja marad. Korábban is vonzottak azok a szövegek szerzőként és olvasóként egyaránt, amelyek bonyolultak, ahol nem feltétlenül egyértelműek a vershelyzetek és képek, sőt akár ellentmondásokat is hordoznak, mert ez áll a legközelebb a saját valóságtapasztalatomhoz. Ennek az új kötetben is fontos helye van, talán még inkább, mint korábban.
