Idén hatodik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. A kiírásra 56 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. A nyertesek nevét szeptemberben ünnepélyes keretek között jelentik majd be. Addig is, a Könyves Magazinon bemutatjuk a top 10-et – most Rékai Anett mesél kötettervéről, a lélektani regény kortárs kihívásairól és egy fontos karácsonyi ajándékról.
Rékai Anett Akinek mindene megvan című regénytervének fókuszában tulajdonképpen az a kérdés áll, hogy hogy tudja egy fiatal nő érzelmileg és intellektuálisan is felszabadítani magát a férfitekintet alól.
A lélektani regény tervezetének elbeszélője egy fiatal nő, aki egy érzelmileg megterhelő, turbulens időszakon megy keresztül, ami több szempontból fordulópontot jelent az életében. A kötetben a férfitekintet mellett fontossá válik, hogy a főszereplő hogyan tudja felépíteni önképét, független önértékelését az irodalmi szakmában, amelyben sokszor férfiak dominálnak (legalábbis gyakoribbak), és ahol hozzászokott ahhoz, hogy egy bizonyos férfinak kell megfelelnie.
Milyen tapasztalatokat jelentett első, Menetiránynak háttal című versesköteted megjelenése?
Az az öt év, amíg az egyes verseket megírtam, és a kötet összeállítása sokkal fontosabb tapasztalat volt számomra, mint a tényleges megjelenés időszaka.
Azt hiszem, a megjelenés számomra nem is maga a cél, csak következménye a (jól végzett) munkának.
Mire a Petri-díjnak köszönhetően megoldódott a kiadás kérdése, már egy ideje amúgy is azt éreztem, hogy nem tudok érdemben dolgozni ezen a kéziraton, csak toldozgatom-foltozgatom, és szerettem volna elengedni, továbblépni, hogy máson dolgozhassak. A megjelenés időszaka végül szerencsétlen módon egybeesett életem eddigi legsúlyosabb depressziós időszakával, ezért az első könyv megjelenésének öröméből sajnos nem sokat sikerült megélnem.
Mikor és hogyan született meg benned az új kötetterv ötlete?
Két kezdőpontot tudok utólag megnevezni: a 2022-es Szigligeti Alkotótábort, ahol, miután bemutatkoztam a verseimmel, többen azt kérdezték, nem akarok-e prózát írni. Hát hogy a fenébe ne akartam volna. A másik kezdőpont 2022 karácsonya, két nappal a Petri-díj átadása után. Ültem otthon egyedül, és írtam egy háromoldalas szöveget, amiről nem csak azt gondoltam, a legjobb, ami valaha kijött belőlem, de hogy ez AZ, megtaláltam, hogyan és miről kéne hosszú, egybefüggő prózát írnom.
Tényleg olyan volt, mint egy karácsonyi ajándék.
Milyen könyvek nyújtottak inspirációt a regény megírásához?
Nem tudom, hogy az inspiráció a jó szó-e, mert az alapötlet nem ezekből a könyvekből származott, mindenesetre nagy segítséget, támaszt és referenciaalapot jelentenek többek közt Vigdis Hjorttól az Örökség, Virginia Woolftól a Saját szoba, Szabó Magdától Az őz, Sally Rooneytól a Normális emberek, Sylvia Plath-tól Az üvegbura, Emily Brontëtól az Üvöltő szelek, valamint Elena Ferrante Nápolyi regényei és Annie Ernaux Lánytörténete.
Milyen kihívások rejlenek ma egy lélektani regény megírásában?
Jó kérdés – könnyebb volt vajon a „klasszikus” regényírók dolga, amikor a pszichológia mint tudomány még nem is létezett, vagy gyerekcipőben járt, és az olvasó gyakorlatilag egyből elfogadta a felkínált ok-okozati összefüggéseket? Azóta mindenesetre kiderült, hogy a pszichológia sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint azt a naturalista-realista írók gondolták. Azt hiszem, a lélektani regény esetében különösen feltűnő a film, a tévé (káros) befolyása. A vizuális média már 50-100 éve szorítja ki az írott szöveget a tömegszórakoztatásból, ma már sokszor egyértelműen filmes dramaturgiát, filmes gondolkodásmódot látunk egy-egy regényben visszaköszönni.
És hát, a lélektani regény szempontjából ez egy borzalmasan korlátozott, már-már alkalmatlan eszköztár.
Például ott van a már említett Sally Rooney-regény, ami a sorozatváltozatban a szó szerint megelevenedik, mintha valójában soha nem is könyv akart volna lenni. Egy mintaszerű lélektani regényben külső cselekmény alig van, minden belül zajlik, de ha egy kortárs regénnyel szemben az az elvárás, hogy a szereplőket az olvasó csak kívülről lássa, mint a filmszereplőket, sőt, ők is kívülről lássák egymást és magukat, abból maximum a diszfunkcionális kapcsolatok regénye lehet. A szereplők jönnek-mennek, beszélnek, de nem mondanak semmit ki őszintén, csak rágják a körmüket, majd impulzív-destruktív döntéseket hoznak vagy pánikrohamot kapnak. Az olvasó érzi a feszültséget, az elfojtást, de hogy pontosan mi megy végbe a szereplőkben, az még egy énelbeszélő esetében sem feltétlenül derül ki, csak sejteni lehet ezt-azt.
És hát, valójában borzasztó nehéz megfogalmazni, mit érzünk.
Gyakran megesik velem, hogy mesélek valamit a pszichológusomnak, és amikor a történet végére érek, azt kérdezi, hogy „és ez milyen érzés volt?”. Ilyenkor mindig vagy egy percig csönd van, mert nem tudom, mit éreztem, nem is gondolkoztam rajta igazából addig. Szóval alapvetően ez a legnehezebb: ahelyett, hogy egyszerűen azt írnánk meg, mi történt, azt megmutatni, milyen érzés volt. És nem úgy, hogy megelégszünk a látható tünetekkel és fizikai reakciókkal, hanem mélyre megyünk magunkban, és engedjük, hogy mások is mélyre lássanak bennünk. Legalább utólag mégiscsak megfogalmazni azt, amit akkor és ott nem tudtunk kimondani, helyette csak a körmünket rágtuk meg pánikrohamot kaptunk.
Az irodalmi karrieren túl milyen nehézségekkel, problémákkal kell szembenézni a főszereplőnek?
Mielőtt válaszolnék a kérdésre, tisztáznám, hogy az irodalmi karrier nem nehézség vagy probléma a főszereplő számára – az irodalmi karrier élete álma. Az irodalmi közeg, és az abban való részvétel, na az már problémás. De még ezt is azzal a kiegészítéssel mondom: lehetséges, hogy ezek a problémák nem kizárólag az irodalmi közeg sajátjai, hanem generációs, genderalapú vagy személyközi konfliktusok, amik bármilyen más közegben is ugyanúgy felszínre kerülhetnek.
És akkor a válasz: el kell gyászolnia egy sosem-volt kapcsolatot, feldolgozni egy szakítást, ami hivatalosan nem is nevezhető szakításnak.
Van egy érzelmileg éretlen, kontrollmániás, agresszív és invazív anyja, akinek a bántalmazása elől mindenáron el akar menekülni, csak épp nincs hova és nincs miből. Többféle szexuális visszaélést is átél, amikről nem mer vagy akar beszélni, vagy egyáltalán tudatosítani magában az abúzus tényét, de amik természetesen különböző pszichés problémákat, önsértő viselkedést okoznak. Szóval, csak a mai huszonéves lányok tipikus problémái.
