Fotó: Valuska Gábor
1956. október 23. egy keddi napra esett. A forradalmak is átlagos hétköznapokon történnek, csak később válnak piros betűs nemzeti ünneppé. Mi történik, amitől mindenki élete megváltozik? Hogyan lesz egy sor civil hőse vagy áldozata a nagy eseménynek? Ha a forradalomról beszélünk, képesek vagyunk a résztvevőkről mint átlagemberekről beszélni? Arra kértünk 10 kortárs írónőt, hogy meséljék el egy-egy valós vagy fiktív karakter lehetséges napját, hogy lecsupaszítva lássuk azt az átlagos keddet, amely később az újkori magyar történelem és nemzettudat alapjává vált. A 10 novella megtalálható a Könyves magazin téli számában. Mára Láng Orsolya novelláját ajánljuk. A sorozat korábbi részei: Tóth Krisztina, Papp-Zakor Ilka.
A pékség ajtaja fölé függesztett rézcsengő szüntelenül csönget, a vevők egymás kezébe adják a kilincset. A pultra kitett fonott kosárból fogy a baguette, mindenki magához öleli, amúgy pőrén, papír nélkül, mint egy meleg, nyurga állattestet.
Egy teherautó áll félig a járdán, és a vegyesboltban dolgozó munkás kék köpenyben üres gázpalackokat emel fel a platóra. Szinte hajítja őket, csoda, hogy nem robbannak fel. Szája sarkában Gauloise. A tulajdonos bodorított hajú felesége rétestésztaként hajtogatja szét a kirakat ablaktábláit. Az egész utcában nyitnak. Élni kezd a város.
Ahogy hazafelé siet a reggelivel, Jean-Pierre összefut felesége egyik barátnőjével, balról, jobbról, majd ismét balról érintik össze arcukat. Eközben Valérie megkérdi, milyen volt a Szovjetunióban, tizenötezer kilométer, te jó ég, hogy is bírták ki Lapierre-ékkel egy kocsiban – és azok az elmaradott vidékek, bizonyára érdekesek egy tudósítónak, de azért ijesztőek is lehetnek a maguk vadságával – de milyen rég is nem találkoztak négyesben, felugorhatnának egy este mesélni, fényképeket mutogatni! Azokat még elő kell hívatni, válaszolja Pédra, azután jelentkezünk. De Annie-nak mindenképp szólok, hogy találkoztunk, örülni fog.
Könyves Magazin 2016/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF
Miközben mélyen belélegzi a reggeli levegőt, eszébe jut Baudelaire pár sora. Sötétség és hideg vesz körül nemsokára; tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled! Az égen szürke sávokban írja fölül egymást az égetett avar és a kályhákat fűtő szén füstje. Éppen úgy, ahogyan lenn a földön, a parkok kaviccsal felszórt kis terein keresztezik egymás pályáját az acélos fényű golyók. Ez a pétanque-ot játszó férfiak ideje. Az év minden szakában, de ilyenkor különösen, kis csoportjaik lepik el a parkokat, ahol sorukat kivárva, egymás után gurítanak, majd zsebre vagy csípőre tett kézzel figyelik a játék állását. Ha valamelyik golyó eltalálja az „Öcsi”-t, a reakciók összjátéka a megfigyelő számára többet árul el a franciákról, mint egy etnológiai tanulmány. Erjedő lombok fanyar illatán, viseltes göncein pompázik át az ősz.
Pontosan négy hónapja, július 23-án már a lengyel-szovjet határon voltak. A francia forradalom napján hagyták el Franciaországot a Paris Match feliratú Simcán, és a keleti körút négy hónapja még csak ezután kerül feldolgozásra. Az orosz táj a maga kátyús, végeérhetetlen országútjaival meghódítandó autópályaként tűnt fel előtte. Azok a híres verszták! Pédra sokáig szeretett volna autóversenyző lenni, ezért amikor Párizsba érkezett, hivatásos gépkocsivezetői jogosítványt szerzett. Az egész Szovjetunióban csak egyetlen benzinkútnál lehetett Supert kapni, Moszkvában. Máshol mindenütt gyanús kotyvalékokkal kellett számolniuk – Ukrajnában Dominique nagyapjának esküvői cilinderét használták szűrőnek... Mintha pont erre a célra hozta volna magával, valahogy ekkor kapott értelmet az időutas tárgy. Végül egy szovjet repülőgép kapitánya felajánlott nekik néhány liter kerozint, ami a MIG vadászgépek meghajtására szolgált. Milyen távol van ettől a párizsi reggeltől azoknak a törődött arcú ingázóknak az élete, akikkel együtt zötykölődtek egy ócska vonaton Novgorodtól Moszkváig! És másnap reggel, Gorkijban nagy pelyhekben hullt a hó... Itt csak most vették elő a ballonkabátot. A kávézók előtti üvegkalitkák még nyitottak, a hősugárzókat is csak ezután fogják felállítani. Az asszonyok nemezcsizmát húztak, rá gumi sárcipőt. A térbeli utazás időutazás. A még előhívatlan fényképeken Pédra magával hozta az eljövendő telet. És egy megkövesedett kor lenyomatait, mint például az egyik szálloda falán lógó festmény, az egymással kezet fogó Sztálin és Lenin reprodukcióját.
Egyszer majdnem meghalt egy autóversenyen, igaz, nem versenyzőként. A véletlenen múlott, hogy néhány pillanattal előbb elhagyták a becsapódás helyét. Annak semmi értelmét nem látta, hogy tudósító társával ugyanarról a helyről fényképezzenek, ezért azt javasolta, mozduljanak el két különböző irányba. Rögtön ezután egy versenyző elveszítette uralmát a járműve fölött, és belefutott a nézőkbe. Mivel ők megmenekültek, dokumentálhatták a kilencvenöt áldozattal járó balesetet. Ha ott maradnak, hőssé válnak? Meddig lehet ura a helyzetnek az ember, és mikortól múlik a szerencsén minden? A jó fényképész meglovagolja, betöri a véletlent, kívülről látja az összefüggéseket, nem résztvevőként. Ha elveszíti egyensúlyát, mint a rodeós, az életével játszik. De Jean-Pierre Pedrazzini az a típus volt, akiről Thomas Mann azt írta: az élet féltett gyermeke. Vagy mintha róla mintázta volna Hans Hanssent, a Tonio Kröger vállban széles, csípőben keskeny, átható kék tekintetű alakját, aki jóban van a világgal, és akit szeretnek az ártatlanok. Jean-Pierre Pedrazzini átvágott az életen, írta volna dőlt betűkkel, egy róla szóló novella egyetlen bekezdéseként. De hősünk egyelőre a Rue Châteaubriand-on igyekszik, szabadnak és öröknek érzi magát, mert boldog.
Átgondolja, hogy napközben miket kell még elintéznie – bemenni a szerkesztőségbe, leadni egy újabb adag filmtekercset –, de ez sem kötelességként nyomasztja, hiszen ez beteljesült álmának üdvös velejárójára. Ez a kiküldetés legalább annyira volt számára üdülés, mint munka. Még Annie is ott volt mellette, az egyedüli, aki miatt várta volna a végét. Nyilvánvaló volt, hogy a felsőbb hatalmak nyitottságuk demonstrálandó adtak engedélyt a külföldi tudósítóknak az addig elzárt szovjet területek bejárására, de azért ők sem bíztak mindent a véletlenre. Volt velük egy melléjük kirendelt helyi kísérő is. De fiatalságuk önfeledt derűje megóvta őket a kényelmetlen tapasztalatoktól. Azok a harmatos reggelek, amelyeken Dominique-kal derékig vetkőzve borotválkoznak a sátor előtt, a lányok pedig teát vagy tojást főznek a kis gázlángon, valahol a semmi közepén, most már mindig ott csillámlanak benne.
És most minden porcikájával belakja azt a várost, amely a forradalmak melegágyából a fotográfia fészkévé vált. Már nem a látnokok írják a történelmet, hanem a megfigyelők. Párizs arra serkenti a benne kószálót, hogy nyitott szemmel járjon: mindenütt tükrök, üvegtáblák, kirakatok, ablakok, melyek megsokszorozzák a teret, távlatokat nyitnak, a megszokottól eltérő rálátást biztosítanak. Az ember egyszerre éli és figyeli kívülállóként az életét, állandó fókuszváltásban. Igaz, a franciák kíváncsisága felülmúl minden elképzelhetőt – többnyire egymást figyelik, aztán erről referálnak, és ezt hol pletykának, hol hírnek nevezik. Pedrazzinit ebben a pillanatban legalább négyen tartják szemmel, amint a bérház kapuja előtt zsebében kotorászik. Ez az állandó résenlét, amit nézelődésnek nevezünk, az élőlények azon ősi reflexén alapszik, hogy oda figyel, ahol mozgást észlel, hogy a kellő pillanatban választhasson a viselkedési minták közül: meneküljön vagy lecsapjon. Pedrazzini beilleszti a kulcsot a zárba, eltűnik a becsukódó ajtó mögött, a róla levált szempárok pedig más mozgó célpontra függeszkednek.
– Este elmehetnénk vacsorázni – mondja Pédra, miközben lakásuk előszobájában a fogasra akasztja kabátját.
– Olyan rég nem voltunk igazán kettesben – feleli Annie. – Inkább holnap. A rádió szerint ez a csontig hatoló szél is csillapodni fog.
– Ez mindig ilyentájt jön, hogy lecsupaszítsa a fákat. Az utcák tobzódnak a színekben. Talán most a legszebb Párizs...
– Tavasszal, amikor a parton sétáltunk, ugyanezt mondtad! Azt hiszem, ilyen egy igazi lokálpatrióta.
– Nagyapám mégis mindig azt mondta: aki svájcinak született, svájciként haljon meg.
– Márpedig téged mostmár szőröstül-bőröstül bekebelezett Párizs! Tudod, mit? Ma este torlaszoljuk el magunkat a mi kis vackunkban. Hallgassunk zenét, és...
Pédra hirtelen átkarolja Annie derekát, és a levegőbe emeli.
– Te az én angyalom vagy, és nem engedem, hogy elragadjon tőlem a szél – mondja.
– Te meg az én nagy haspókom, akit ma este quiche-sel és egy üveg Dubonnet-vel láncolok magamhoz – nevet Annie Pédra feje fölött.
Így is történik. Képkockák gyors egymásutánban – minden nap egy filmtekercs. Miután megreggeliztek, mindketten munkájuk után néztek. Együtt indultak el, aztán különváltak a metró lejáratában. És íme, ők ketten újra itt vannak a kis lakásban, melynek konyhájában Annie sürög-forog. Pédra odabent, a díványon hever, feje fölött bekapcsolja a rádiót. A készüléket nászajándékba kapták, egészen új. Quartz-kijelzőjén számokká állnak össze a neonfényű pálcikák. A Paris vous parle zenét játszik, amíg a híreket egészkor be nem mondják. Pédra hasra fordul, és a kijelző két száma közötti kettőspont villogásába réved. Mintha az idő szíve dobogna. A pontos idő 19 óra 27 perc.
– Annie! – kiáltja. – A rádió szerint most születtem!
– Mit mondasz? – kérdezi a sütő ajtaját lenyitva Annie.
– Gyere gyorsan! – kiáltja Pédra. – Szemtanúja lehetsz a csodának! Ezerkilencszáz-huszonhetet írunk.
Annie rácsukja a sütő ajtaját a zöldséggel kibélelt tésztaágyra. Értetlenül lép a szobába. Tekintetével követi Pédra tekintetét, hogy megértse, mire gondol. Mintha ez a két ember egy vérből való volna, s nemcsak a láda tetejéről világító éjjelilámpa teremtené meg ezt az összhangot kettejük vonásai között, hanem az a finom egymásrahangolódás, ami beszélgetésükön átsugárzik. Nem csak pár, hanem páros. A kijelző ekkor vált 28 percre.
– Ohó! Máris egy éves vagy – kapcsolódik be a játékba Annie, és megoldja derekán a konyhakötény csomóját. – Egy hatalmas, életerős férficsecsemő, akinek az egész világ csodájára jár majd.
– És akit táplálni kell, mert ha nem, ezután csak visszafele növekszik, és a végén nagyítóval keresheted itt a párnák között – vált panaszos gyerekhangra Pédra. A leoldott kötény végét fogva magához húzza Annie-t.
– Dehogy foglak én keresni! Majd vígan örvendezek, hogy nem kell többé a ticinói rémet szolgálnom.
– Te boszorkány! Most megégetlek – és belefúrja fejét Annie hasába, hogy forró levegőt leheljen rá a ruhán keresztül.
A rádióban Édith Piaf gurgulázik. Lassan már nem lesz olyan híresség, akit Pedrazzini ne zárt volna örökre varázspálcájába – ahogy Annie nevezi a teleobjektívet. Hruscsov ugyanabba a kis cellába van belegyömöszölve, ahová Grace Kelly. Pédra, még Davosban, síelni tanuló amerikai tiszteken kezdte a portré- és sportfotózást. Azóta már őt küldik oda, ahol valami fontos dolog történik. Ott volt II. Erzsébet koronázásán, és Faruk király lemondásakor Egyiptomban. Képeiben, amellett, hogy azok objektív tudósításként használhatók, ott van saját mondanivalója, világlátása is. Pedig még csak januárban lesz harminc éves.
– Pontosan annyi percnek kell eltelnie, ahány éves vagy, és kész a vacsora – folytatja Annie.
– Vajon mivel üssük agyon az időt addig? – tettet tanácstalanságot Pédra.
– Hm, nem is tudom. Neked idehozok egy keresztrejtvényt, én meg kötögetni kezdek... Meg kell becsülnünk ezeket a nyugalmas perceket, ki tudja, meddig tartanak! Annie hangjában ugyanaz az évődés, mégsem esik nehezére ilyesmit kijelenteni, valami aggodalom, féltés ott lappang a tréfa mögött. – Aztán jön egy füles, hogy kormányt döntenek valahol, összeütnek két fedőt, és hopp! Pedrazzini tényfényképész úr már lohol is hanyatt-homlok, hogy elkapja a kalamajka frakkját! Kellett is nekem hozzámenni egy ilyen...
– Na ide figyeljen Madame Récamier! Ha kegyed csak fetrengene egész nap, nevéhez méltón ezen a díványon, mint a világ lustáinak leglustábbika, ám nem bánom, tegye! De csak a testemen át! – azzal Pédra magára húzza feleségét, és kezeit összekulcsolja annak lapockáin. Nevetnek, aztán engedve az eddig visszafogott gyengédségi rohamoknak, hosszasan csókolóznak.
Odakint a fények úgy terjednek el a sötétülő masszán, mint elüszkösödött fatörzsön a foszforeszkáló gombák. A fény leköltözik az égről a Földre. Mennyire boldogok voltak az apró, ajándékba vitt Eiffel-tornyoktól az emberek! Pedrazziniék ablakából most ugyanakkorának látszik, kulcstartó méretű ez a büszke óriás. Derekának kivilágított öve a tetők gerincével párhuzamosan olyan, mint egy kisebb Tejút.
– Nézd, 19:56-ot írunk! – suttogja Pédra. – Most vagyunk most.
– Vajon kétezerben fogunk még élni? – suttogja vissza Annie. Olyanok, mint a gyerekek, akik valami titkos dologról beszélgetnek, hogy a felnőttek meg ne hallják.
– Persze, hogy fogunk! Meglátod, úgy tűnik, hogy csak percek múltak el, miközben mi már az unokáinkban gyönyörködünk.
A Paris vous parle 20 órakor bemondja a pontos időt, rögtön utána pedig a híreket. A francia titkosszolgálat sikeres akciójának köszönhetően elfogták az algériai Nemzeti Felszabadítási Front vezetőit szállító repülőgépet. Budapesten egyetemisták szerveztek lengyelbarát rokonszenvtüntetést. A hírek után Annie kikapcsolja a rádiót. Kimennek a konyhába, ahol elzárja a gázt a vacsora alatt, Pédra pedig kibontja a bort. Itt az idő, hogy magukra hagyjuk őket.
A novella eredetileg a Könyves Magazin téli számának novellamellékletében jelent meg. A kiadványt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.
