A tizenhárom éves John Finney életveszélybe került. Valaki már két éve vadászik a Galesburgben lakó fiúkra, elrabolja őket, és soha többé nem kerülnek elő. Most pedig a jelek szerint Finney csatlakozik hozzájuk: pszichopata elrablója bezárta egy alagsorba, amelyet féltucat meggyilkolt gyerek vére szennyez be. A helyiségben rajta kívül van még egy ősrégi telefon, amely már jó ideje nincs csatlakoztatva a hálózathoz, éjszakánként mégis cseng, és a gyilkos előző áldozatai szólnak bele a kagylóba. Ők pedig mindent megtesznek azért, hogy Finney ne jusson az ő sorsukra. A film bemutatóját 2022 júniusára tolták:
Joe Hill: Fekete telefon
ELŐSZÓ
Christopher Golden
(Uram Tamás fordítása)
A modern horror nem gyakran kifinomult. A borzongatás művészetét gyakorló írók előszeretettel mennek a nyaki verőérre, megfeledkezve arról, hogy a legfélelmetesebb ragadozók lesből támadnak. Természetesen abban sincs semmi rossz, ha valaki a nyaki verőérre megy, de az igazán gyakorlott és tehetséges íróknak egy trükknél több van a tarsolyukban.
Mellesleg a 20. századi kísértetek [1] történetei közül nem mindegyik horror. Némelyik szomorkásan természetfölötti, némelyik komor, felkavaró fikció az irodalmi fősodorból, az egyikben pedig éppenséggel nyoma sincs durvaságnak, sőt, kimondottan kedves hangulatú. Viszont mind kifinomult, felebarátaim. Joe Hill egy lesből támadó rohadék. Még az a sztori is kifinomult, amelyikben egy kölyök hatalmas rovarrá alakul át, és lássuk be, ez azért nem gyakori.
Első találkozásunkkor Joe Hillnek csak a neve jött szembe velem a The Many Faces of Van Helsing („Van Helsing megannyi arca”) című, Jeanne Cavelos által szerkesztett antológia tartalomjegyzékében. És bár magam is szerepeltem novellával a kötetben, bevallom, egyetlen társam írását se olvastam el – és így jelentem meg aztán a csoportos dedikáláson a cambridge-i (Massachusetts) Pandemonium áruházban. Joe Hill volt ott, Tom Monteleone, Jeanne és jómagam.
Addig a pontig egyetlen szót sem olvastam tőle, a nap előrehaladtával azonban mind kíváncsibb lettem Joe Hillre. A legérdekesebb, ami a beszélgetéseinkből kiderült, számomra az volt, hogy noha imádta a horrortörténeteket, korántsem kizárólag ezek iránt rajongott. Fősodorbeli novellákat közölt „irodalmi” magazinokban (és higgyék el, az idézőjel használata bőven jogos), és díjakat nyert velük.
Más kérdés, hogy időről időre azon kapta magát, hogy megint visszatért a horror és a dark fantasy műfajához.
Mindannyiunk örömére. Ha valaki most még nem így érezne, hamarosan így fog.
Végül persze amúgy is sort kerítettem volna a The Many Faces of Van Helsing elolvasására, de nagyrészt a személyes találkozás hatására előrevettem a listán. A kötetben található Hill-novella, az „Abraham fiai”, borzongató, aprólékos vizsgálódás, melynek tárgya az a folyamat, ahogy két fiúban – mint előbb-utóbb minden gyerekben – megszületik a felismerés, hogy az apjuk nem tökéletes. Engem az Isten haragja című, mélységesen felkavaró függetlenfilm legjavára emlékeztetett. Az „Abraham fiai” kiváló történet, amely a kezükben tartott kötet közepe táján kerül sorra, és annyira megszerettem, hogy kedvem támadt felkutatni Joe Hill más munkáit is. Csakhogy Joe kizárólag novellákat publikált, és azokat is leginkább olyan lapokban, amelyek nem kerültek rutinszerűen a kezembe. Mindenesetre megjegyeztem magamban, hogy a jövőben odafigyeljek a nevére.
Amikor Peter Crowther megkérdezte, elolvasnám-e a 20. századi kísérteteket, hogy előszót írjak hozzá, tudtam, hogy nem szabad igent mondanom. Az írói munkámon és a családi életemen túl alig jut időm valamire, viszont az az igazság, hogy ezt a kötetet mindenképpen el akartam olvasni. Hajtott a kíváncsiság, ki akartam deríteni, hogy Joe Hill tényleg olyan jó-e, mint ahogy az „Abraham fiai” alapján sejthető.
Hát nem.
Sokkal, de sokkal jobb.
Kötetünk címe rengeteg szempontból találó. Sok történetben szerepelnek kísértetek ilyen-olyan formában, mások pedig a huszadik század lenyomatát őrzik. A „Meghalljátok a sáska ciripelését”-ben a szerző az 1950-es évek science-fiction és szörnyfilm termésének beható ismeretét és imádatát ötvözi az atomfegyverekkel szembeni – és az említett filmeket átható – félelmekkel. A végeredmény egyszerre akasztófahumorú és szívmelengető.
Leginkább azonban az író hangvételében érhető tetten a cím jól eltaláltsága. Eleganciájával és érzékeny stílusával a kötet egy korábbi korszakot idéz meg, benne olyan kiválóságokkal, mint Joan Aiken és Ambrose Bierce, Beaumont és Matheson, és Rod Serling.
Legjobb írásaiban Hill az olvasót is segítségül hívja az éppen aktuális jelenet kiteljesítéséhez, elvárja tőlünk a szükséges érzelmi válaszreakciót, hogy a történet igazán hatásos lehessen. És mesterien ügyes ennek a reakciónak a kiváltásában. Ezek interaktív történetek, amelyek mintha csak az által léteznének, hogy az olvasó felfedezi őket. Igényt tartanak az együttműködésünkre, hogy eljussanak a végkifejletükig. A kötet nyitónovellájában, a „Legjobb új horror”-ban lehetetlen nem ráismerni bizonyos sémákra, és előre kitalálni, hová tart a történet, ám ahelyett, hogy ez kudarc volna, éppenséggel a novella legnagyobb erénye. Ha az olvasó nem érzi át maga is azt a bizonyos, már-már fásult várakozást, a sztori nem működhet.
Hill a saját bőrünkön érezteti velünk a „20. századi kísértet” bensőségességét és a „Fekete telefon” kétségbeesett hangulatát – így az olvasó a történet részévé válik, és osztozik az élményben a főszereplőkkel.
Úgy tűnik, az írók közül túlontúl sokan gondolják azt, hogy a horrorban nincs helye valódi érzelmeknek, és inkább sablonos érzelmi válaszreakciókat alkalmaznak, amelyek nem adnak több lehetőséget a beleélésre, mint egy-egy tömör rendezői utasítás valami színdarab szövegkönyvében. Nem úgy Joe Hillnél. Eléggé különös módon erre az egyik legjobb példa a „Bobby Conroy feltámad holtából”, amely nem is horrortörténet, jóllehet George Romero klasszikus filmjének, a Holtak hajnalának a forgatásán játszódik.
Szívesen beszélnék a kötetben található összes történetről, de ha az ember olyasmit ír, ami egy könyv elejére kerül, fennáll a veszély, hogy túl sokat talál elárulni. Annyit mondhatok, hogy
ha lehetséges volna kitörölni az agyamból annak az emlékét, hogy elolvastam ezeket a történeteket, boldogan megtenném,
mert így részem lehetne a gyönyörűségben, hogy megint elsőre olvashassam őket.
A „Jobb, mint otthon” és a „Holtában a fa” igazi szépségek. „Az özvegy reggelije” szívbe markoló pillanatfelvétel egy másik korszakról és egy utat tévesztett férfiról.
A „20. századi kísértet” ugyanúgy nosztalgikus érzéseket ébreszt a szívünkben, mint a kedvenc Alkonyzóna-epizódjaim közül jó néhány. A „Meghalljátok a sáska ciripelését” amolyan szerelemgyerek: William Burroughs, Kafka és az Ők! mozifilm édeshármasának gyümölcse. Az „Utolsó lélegzet” csipetnyi bradburys ízesítést kapott. Ezek a történetek mind csodálatosak, némelyikük pedig meghökkentően jó. Az „Apám maszkja” annyira fura és felkavaró, hogy valósággal kótyagos lettem tőle.
A kötet záró darabja, az „Önkéntes alávetés” az egyik legjobb kisregény, melyet valaha olvastam, és Joe Hill elbeszélői érettségének bizonyítéka. Olyan ritkán történik meg, hogy egy író ennyire kiforrottan debütáljon a szélesebb nyilvánosság előtt. És amikor mégis… nos, bevallom, zavarodottságom áldozataként két ellentétes késztetés között őrlődöm: elragadtatást érezzek vagy megpróbáljam a szart is kiverni a pasasból. Ennyire jó írás az „Önkéntes alávetés”.
A „Pop Art” viszont… a „Pop Art” minden mást felülmúl. A legeslegjobb novella, amit az utóbbi években olvastam, és röpke néhány oldalon ízelítőt kapunk Joe Hill művészetének különlegességéből: a rejtelmességből, a gyengédségből, az összetettségből.
Egy újonnan érkezett szerző szárnypróbálgatásainak láttán rajongók és kritikusok óhatatlanul sokat beszélnek még az írások ígéretességéről és a bennük rejlő lehetőségekről.
A 20. századi kísértetek történetei máris megannyi megvalósult ígéret.
Christopher Golden
Bradford, Massachusetts
2005. január 15.
Átdolgozva: 2007. március 21.
[1] A novelláskötet külföldön eredetileg ezen a címen jelent meg, de a 2021-es filmadaptáció apropóján érkező új kiadás már új címen került boltokba. Mivel az előszó és a köszönetnyilvánítás még a régi kiadáshoz íródott, ezekben a szövegekben megtartottuk az eredeti címet. (A szerk.)
