William Harding színész. Házassága összeomlóban, de ő még reménykedik a békülésben. Ügyetlenül és időnként komikusan próbálja helyreállítani romokban heverő életét - elsősorban whiskyvel és szexszel. Ám egy szerepálom valódi esélyt kínál fel a számára: ifjabb Henry Percy komoly kihívást jelentő karakterét játszhatja el a IV. Henrikben. A darabot egy zseniális rendező viszi színpadra, és minden idők egyik legfelvillanyozóbb, valamint legnarcisztikusabb Falstaffja játszik benne... Az íróként is káprázatosan tehetséges Ethan Hawke elemi erejű, felkavaró regénye a szégyenről, a szépségről, a hitről és a művészet morális hatalmáról.
Ethan Hawke: A sötétség ragyogó sugara (részlet)
Fordította: Szieberth Ádám
PROLÓGUS
S rendülve bár…*
* A IV. Henrik király I. és II. részéből származó idézeteket Lévay József fordításában közöljük. (A ford.)
Ha végzel a forgatással, mindig elfelejtenek kocsit hívni. Az elején minden flottul megy – hoz-visz a bazi nagy szedán, jó a lakosztály, kapod a napidíjat –, de ha végeztél, le se szarnak.
Szeptember első vasárnapján, késő délután értem haza úgy, hogy másnap kezdtük próbálni a IV. Henriket. Pontosabban nem hazaértem, hanem csak New Yorkba, mert nem mentem haza. Beültem a JFK-n, a nemzetközi érkezési váró előtt egy taxiba, és mondtam a sofőrnek, hogy a Mercury Hotelbe megyünk.
A fickó megbámult a tükörben.
– William Harding? – kérdezte enyhe indiai akcentussal.
– Ja – feleltem.
– Igaz, amit beszélnek magáról és a nejéről?
Mivel a dél-afrikai Fokvárosból érkeztem, még nem tudatosult bennem, hogy micsoda médiacirkusz övezi széthulló életemet. A sofőr szemében a hallgatásom beismerő vallomással ért fel.
– A magafajták nagyon ki tudnak akasztani – mondta a tükörnek. – Megvan mindenük, de… de nekik ez sem elég.
Maga mohó ember, barátom, jól mondom? A mohóság hajtja, igaz?
Közben kiértünk a sztrádára.
– Nem is ismer – mondtam halkan.
– Tessék?! – ordított rám a sofőr.
– Nem is ismer – mondtam még egyszer, hangosabban.
– Ismerem én magát! Régebben nagyon szerettem ám a filmjeit.
Láttam, hogy barna szeme az arcomat és a ruhámat vizslatja.
– Nagy moziőrült vagyok ám! És azt hittem, hogy maga más, mint az a sok talmi gyöngyszem. Tetszett az a futurista filmje, a zenéje is. Ááá, hogy az mekkora zene! Meg amelyikben az orosz lánnyal játszott, az nagyon szexi film volt, de jó film is, okos film! Szóval az tetszett. De a magafajta el van kényeztetve, ezért nehezére esik úgy élni, hogy értelme is legyen. Azt csinálja, amit szeret, megfizetik érte, és még díjakat is kap. Maga szerint nekem van otthon egyetlen árva díjam is?! És vajon miért nincs? Mert nem érdemlem meg?
– Inkább az utat nézze, cimbora – szóltam rá.
– Ha legközelebb panaszkodni támad kedve, jusson eszébe, hogy a kutya se kíváncsi magára! – mondta erre az én taxisom. – Van egy tizenhét éves kölyköm, na, az naphosszat keseríti az életemet. Pedig a számlákat én fizetem az utolsó centig. Két helyen melózok, és ha azt hiszi, hogy hallgatni fogom itt a nyavalygását, akkor eltévesztette a házszámot. Hallja, amit mondok? Ne várja, hogy krokodilkönnyeket hullassak magáért, barátom.
Tizennyolc évesen forgattam az első filmemet. (Akkor ott, a taxiban harminckettő voltam.) Mivel kábé egyfolytában híres vagyok, amióta a felnőtt eszemet tudom, jó ideje együtt kell élnem azzal, hogy rám ismer mindenféle idegen. Többnyire ügyesen passzolom a dolgot: eszméletlenül jól tudok úgy csinálni, mintha mi sem történne. Muszáj. Hiszen ha valaki azt mondaná önöknek, hogy bármerre jár, mindenütt azt hallja, hogy az élete fejleményeiről és a volt szeretőiről pusmognak a háta mögött, könnyen lehet, hogy téveszmés, paranoiás skizofrénnek néznék az illetőt. Számomra viszont ez a rögvalóság.
– Miért nem a szívjóságot, a tisztességet, a belső értékeket ünnepeljük? Miért? – folytatta a taxis. – Miért nem keresünk valakit, aki nem műanyag ember, és miért nem tesszük ki őt a People magazin címlapjára, hadd fogyjon belőle húszmillió példány? Miért nem egy alázatos emberre dob ki húszmillió találatot a Google? Miért nincsenek olyan díjátadó gálák, ahol felnőtt emberek mondják el a felnőttes gondolataikat, például arról, hogy mi végre jöttünk e világra? Persze nem mindenért maga a hibás – nyugtatott meg. – Ha engem hívnának meg az Entertainment Tonightba, én is akkora seggfej lennék, mint maga? Ez itt a nagy-nagy kérdés.
– Nem tudom – mondtam.
Nem akartam hazamenni. Ha nincsenek a gyerekeim, a városba se jöttem volna vissza vagy húsz-harminc évig. New Yorkba visszatérni olyan volt, mintha bedugnám a fejem egy ügyesen megkötött hurokba.
A sofőröm elvitt a Harminckettedik utca és az Első sugárút sarkára. Útközben idézett a Bhagavad-gítából, beszélt Eli Manningről és a New York Giantsről, valamint elmondta, hogy a szex nem fontos. Megtudtam, hogy ő tizennyolc éve hűséges a feleségéhez, aki leszbikus.
Én nem szóltam semmit. Farkasszemet néztem vele a tükörben, és bólogattam.
– Ha a felesége elhagyja magát, az teljesen oké – folytatta a kiselőadást. – Maga megszegett egy szent fogadalmat, meggyalázta a frigyüket, és most tiszteletben kell tartania a felesége döntését, barátom. Tiszteletben kell tartanunk egymás szabadságát – ezzel mindenki egyet is ért, már ameddig ez a szabadság nem okoz neki fájdalmat. Mert ha a másik fájdalmat okoz nekünk, akkor már nincs többé ínyünkre a szabadsága, és arról kezdünk beszélni, hogy a mi exünk egy őrült, egy dilinyós, avagy „problémái vannak”. Pedig se nem őrült, se nem problémás, csak neki is van szabad akarata.
A taxisom itt felnevetett, majd megállt a fél háztömb hosszan elnyúló Mercury Hotel előtt. Az ódon, rejtelmes épület mintha egy gótikus rémregényből lépett volna elő: olyan hely benyomását kelti, ahol az ember megőrül, majd főbe lövi magát – ez sokakkal meg is történt. Már gyerekkoromban is romantikus képzeteim fűződtek a közvetlenül a polgárháború után épült Mercuryhoz. Hajdan híres írók, költők, zenészek, festők éltek és dolgoztak itt, ma már azonban nem több, mint egy eléggé lepukkant és kopott szálloda. Tele van tokiói és német turistákkal; kizárólag a hírnevéből él.
– Ha tiszteli azt a nőt, akkor hagyja, hogy rátaláljon a maga útjára. Most nem ő a fontos, hiszen gyerekeik vannak. A fiának szüksége van magára, és a lányának is. Nagyon kérem, zuhanyozzon le, attól mindjárt jobb lesz a szaga. Úgy öltözik, mint egy csavargó, és bűzlik a piától meg a cigitől. Irány az elvonó!
– Legyen már egy kicsit könyörületes, oké? – szólaltam meg fejcsóválva. – Hosszú volt a repülőút.
Aztán átdugdostam a pénzt a golyóálló üveg nyílásán.
– Még valami – szólalt meg a sofőr. – Lőhetek egy fotót?
Beléptem a hotel ajtaján, majd a recepció felé vettem az irányt. Az előcsarnok falát meleg, csokoládébarna színű fatábla burkolat borította, a légtérben terjengő szag az öreg fákat övező, lágy mohaszőnyeget idézte. A plafont ékesítő freskó felhőn lovagoló kerubokat ábrázolt. Barátságosnak tűntek az angyalkák, de nem volt világos, hogy az élőket üdvözlik, vagy a holtakat.
– Ejha, nézzenek oda! Hester Prynne, személyesen! – szólalt meg Bart Asher, a tulaj, aki hetvennégy évesen sem tágított a recepcióról. – Olvastam a Postban, hogy csúnyán elcsesztél mindent, amit el lehet, és rögtön felcsillant a szemem. Sejtettem, hogy hamarosan viszontlátunk.
– Van szobátok? – kérdeztem.
– Van. New York City legjobb szobája – felelte büszkén Bart.
Megmutatta a 714-est, amelynek szellős bútorzatát az Eisenhower-érából itt felejtett nappaligarnitúra uralta. A nagy, vastag fapárkányzatokkal díszített, magas mennyezetű helyiség sötét volt, de meghitt és komfortos. A homályos ablakokon piszkossárga fény szűrődött be. Volt konyha, dolgozószoba és két hálószoba: egy nekem, egy a gyerekeknek.
– Mennyi lesz? – kérdeztem.
– Meddig maradsz?
– Mekkora esélyt ad a házasságomnak a Post?
Bart a sporttáskáimra pillantott. Miután szemügyre vette a plüssállatokat és az afrikai kifestőket, fölnézett, majd kedvesen rám mosolygott.
– Romantikus lélek vagyok – mondta. – Ingyen megkapod a szobát egy hónapra. Amíg újra összejöttök.
– És ha nem jövünk össze újra?
Bart erre csak ennyit mondott:
– Jöjjetek össze újra.
