A kegyetlen valóság és a groteszk fantáziavilág találkozik Rijneveld díjnyertes könyvében

A kegyetlen valóság és a groteszk fantáziavilág találkozik Rijneveld díjnyertes könyvében

2020-ban  Marieke Lucas Rijneveld Az este kín című könyve nyerte el a Nemzetközi Booker-díjat. A regény gyerekszemszögből mesél el egy tragédiát, illetve azt, hogy milyen hatással van a gyász egy olyan családra, amelyben a szeretet helyett a büntetés jelenti a fő köteléket. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2022. január 14. |
Marieke Lucas Rijneveld
Az este kín
Ford.: Wekerle Szabolcs, Scolar, 2021, 288 oldal
Marieke Lucas Rijneveld: Az este kín

"Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked." - idézi a Bibliát a regény tízéves főszereplője, Jan, aki sosem veszi le piros kabátját, még éjszaka sem. A kilencvenes és a kétezres évek fordulóján járunk, a szüleivel és két testvérével egy északholland faluban élő kislány beszéli el a család mindennapjait: miután legidősebb fiukat egy tragikus balesetben elveszítik, az amúgy is érzelmileg sivár, a kegyetlenségig tekintélyelvű, bigottan vallásos szülők egyre távolabb kerülnek a valóságtól és még élő gyerekeiktől.

Az egyetlen kommunikációs csatorna közöttük a fizikai és verbális erőszak, gyengédségnek nyoma sincs; a beszéd, a szavak is hiányoznak, és ez okozza a legnagyobb sérülést: "Egyszer sem beszéltünk arról, mi történt nálunk otthon." Szegénység, éhség és magány, testi-lelki megaláztatások, büntetések - a gyerekek nap mint nap a túlélésért küzdenek, és arról álmodoznak, hogy egy nap elhagyják a falut, és átjutnak a tavon, a "túlpartra".

A holland szerző, Marieke Lucas Rijneveld regényének narrátora egy kiszolgáltatott gyerek, aki nagyfokú érzékenységgel és naturalisztikus nyerseséggel számol be mindarról, amit átél és lát - a kegyetlen valóságot átszövő groteszk fantáziavilág bontakozik ki a beszámolójából. A szociografikus és lélektani értelmezésre egyaránt lehetőséget adó, traumairodalomnak is nevezhető történet az utóbbi évek legmegrázóbb alkotása.

Marieke Lucas Rijneveld nyerte az idei Nemzetközi Booker-díjat
Marieke Lucas Rijneveld nyerte az idei Nemzetközi Booker-díjat

Marieke Lucas Rijneveld és fordítója, Michele Hutchison kapta 2020-ban a Nemzetközi Booker-díjat a The Discomfort of Evening című könyvért. A győztes nevét ma délután jelentették be, miután a koronavírus miatt májusról mostanra halasztották a díjátadót. A győztes nevét rendhagyó módon online hirdették ki.  

Tovább olvasok

Marieke Lucas Rijneveld: Az este kín (részletek)

 

2 

A tévénken csak a holland egyes, kettes és hármas jött be. Apa szerint ezeken a csatornákon nincs meztelenkedés, a „meztelenkedés” szót úgy ejtette ki, mintha véletlenül lenyelt volna egy döglegyet, a nyála is kifolyt. Nekem a szó hallatán azok a krumplik ugrottak be, amiket anya esténként megfosztott a kabátjuktól, így hajítva be őket a lábos vízbe, a loccsanó hangok. El tudtam képzelni, hogy ha valaki túl sokat gondol meztelen testekre, abból ugyanúgy, mint a rózsaburgonyából, idővel kis csápok nőnek, amelyeket aztán a kés hegyével kell kimetszeni a krumpli lágy húsából. A zöld kacsokat a tyúkoknak adtuk, imádták. Hason feküdtem a televíziónk tárolására szolgáló tölgyfa szekrény előtt. A korcsolyám egyik csatja leesett, amikor dühösen lerúgtam magamról, és elrepült a szoba sarkába. Túl kicsi voltam a túlparthoz, ahhoz meg túl nagy, hogy az istállók mögötti keskeny trágyaárkon korizzak. Amúgy nem is nagyon lehetett ezt korizásnak nevezni, inkább csoszogás volt, ahogy a libák szoktak, amikor leszállnak az árok jegére ehető dolgokat keresve; ahányszor karcolást ejtettem a jégen, feltört alóla a trágyabűz, a kibuggyanó víz világosbarnára festette a korcsolya pengéjét. Jó hülyén nézhettünk ki, ahogy, mint pár buta liba, tántorgunk a jégen egyik füves peremtől a másikig, nyakig bebugyolálva, ahelyett, hogy elmentünk volna a nagy tóra a poldertúrára a többi falubelivel együtt.

–     Nem tudunk elmenni megnézni Matthiest – közölte apa –, az egyik tehénnek hasmenése van.

–     De hát megígértétek! – kiabáltam. Már a mélyhűtőtasakot is felhúztam a lábamra.

–     Ez most rendkívüli helyzet – mondta apa, és mélyen a szemébe húzta a sapkáját.

Biccentettem. A rendkívüli helyzet, az rendkívüli helyzet, és a tehenekkel szemben úgysem volt esélyünk, mindig előnyt élveztek,

akkor is, ha épp nem igényeltek külön figyelmet, amikor teletömött hassal hevertek a bokszaikban nagy, kövér testükkel, valahogy akkor is sikerült elérniük, hogy rendkívüliek legyenek. Duzzogva fontam össze a karom. Hiába volt a rengeteg gyakorlás a fríz korcsolyával, a vádlim hiába keményebb, mint a porcelánjézusé, aki az előszobában áll, és a magassága vetekszik még apáéval is. A mélyhűtőzacskókat direkt kidobtam a szemetesbe, és jó mélyen benyomtam őket a kávézacc meg a serclik közé, hogy anya ne tudja őket a szalvétákhoz hasonlóan újrahasznosítani.

A szekrény alatt állt a por. Találtam egy hajcsatot, egy töppedt mazsolát, egy legókockát. Amikor családtagok vagy egyházi elöljárók jöttek hozzánk látogatóba, anya mindig becsukta az ajtaját; nem tudhatták, hogy esténként letérünk Isten ösvényéről – anya például hétfőnként mindig megnézte a nyelvi vetélkedőt, olyankor mukkannunk sem volt szabad, hogy kitalálhassa a feladványokat a vasalódeszka mögül, minden helyes válasznál hangosan sziszszent a vasaló, magasba csapott a gőz. Jobbára olyan szavak voltak, amelyek nem szerepeltek a Bibliában, anya mégis ismerte őket, amúgy pedig pírszavaknak nevezte őket, mert némelyiktől rendesen el lehetett pirulni. Obbe mondta egyszer a fekete képernyőre mutatva, hogy a televízió Isten szeme, és hogy

amikor anya becsukja a szekrényajtót, azt akarja, hogy ne lásson bennünket az Úr.

Olyankor biztosan szégyellte magát miattunk; azért, mert néha mi is kiabáltunk pírszavakat, miközben nem is ment a nyelvi vetélkedő, amelyeket aztán anya mosószappannal próbált kimosni a szánkból, ahogy a zsírfoltokat és a sárnyomokat szokta a jobbfajta iskolai ruhánkból eltávolítani.

Végigtapogattam a földet a csatot keresve. Onnan, ahol feküdtem, beláttam a konyhába, ahol hirtelen feltűnt apa zöld gumicsizmája a hűtőszekrény előtt, az oldalára szalmaszálak ragadtak, meg tehénszar. Biztos megint azért jött, hogy kivegyen a zöldségtartóból pár sárgarépát, és a kezeslábasa mellső zsebében tartott patakésével levágja róla a zöldjét: napok óta ingázott így a hűtőszekrény és a nyúlketrec között. Idővel még a Hanna hetedik szülinapjáról maradt krémest is kivitte nekik, amit pedig mindig sóvárogva néztem, valahányszor kinyitottam a jégszekrény ajtaját. Nem is tudtam ellenállni neki, a körmömmel titokban lecsippentettem egy kis darabot a kemény tetejéből, és belevájtam a hűtőben megkeményedett krémbe, sárga sapka az ujjam hegyén. Apa nem vette észre. „Ha valamit egyszer a fejébe vesz, azt bottal sem vered ki onnan” – szokta mondani a bigottabbik nagyanyám, ezért apát azzal vádolom magamban, hogy a nyuszimat, Dieuwertjét, akit a szomszédasszonytól, Lientől kaptam, így tömi a két nap múlva tartandó karácsonyi vacsorára. Máskor egyáltalán nem foglalkozott a nyulakkal, a „kisállatokat” leginkább a tányérján szerette látni, és csak az olyan állatokat szerette, amelyek az egész látóterét kitöltik a jelenlétükkel; az én nyulam jó, ha a felét kitöltötte. Azt is mondta egyszer, hogy a test legtörékenyebb része a nyakcsigolya – magamban hallottam is, ahogy szétroppan, mint amikor anya a tésztát töri össze a lábos fölött –, a padlástérben pedig egy ideje hurokba font kötél lógott a gerendáról.

–     Hinta lesz majd rajta – mondta apa, de csak nem került oda hinta. Sehogy sem akartam megérteni, mit keres az a kötél a padlástérben, miért nem az istállóban lóg a csavarhúzók és apa csavargyűjteménye mellett. Lehet, gondoltam, hogy apa azt akarja, mi is nézzük végig, talán ez lesz a büntetésünk, ha vétkezünk. Hirtelen bevillant a kép, ahogy a nyulam kitört nyakkal, ernyedten csüng a kötélen Matthies ágya mögött, hogy apa kényelmesen meg tudja nyúzni. Biztos ez is olyan, gondoltam, mint amikor anya reggelente a krumplihámozóval lehúzza a bőrt a főzőkolbászról. Csak éppen Dieuwertjét párolják majd a nagy lábosban a gáztűzhelyen, amitől az egész házat betölti a sültnyúl-szag, és a Mulder család már messziről érzi, elkészült, tálalható a karácsonyi vacsora, és hogy érdemes tartalékolniuk az éhségüket. Feltűnt, hogy míg máskor mindig spórolnom kellett a nyúltáppal, az utóbbi időben a rengeteg sárgarépa zöldje mellett még púpozott kanál tápot is adhattam Dieuwertjének. Annak ellenére, hogy baknyúl volt, a Mikulás Híradó göndör bemondónője után neveztem el, mert nagyon tetszett az a nő. A legszívesebben elsőként írtam volna fel a kívánságlistámra, de egyelőre vártam vele, meg amúgy sem láttam még soha az Intertoys prospektusában.

 A nyuszim esetében, ebben biztos voltam, többről volt szó, mint egyszerű kényeztetésről.

Ezért javasoltam más állatokat, amikor apával reggeli előtt behajtottuk a teheneket a legelőről, hogy télre az istállóba zárjuk őket. Bottal kergettem őket. A leghatásosabb az volt, ha sikerült eltalálnom a véknyukat, attól fürgék lettek.

–     Az osztálytársaim kacsát, fácánt vagy pulykát esznek, és a fenekükön át teletömik őket krumplival, fok-, póré- meg vöröshagymával és répával, alig fér el bennük az a sok cucc.

Apára sandítottam. Bólintott. A faluban különféle bólintások léteztek. Csak így tudott kitűnni az ember. Addigra az összeset ismertem. Ez az a bólintás volt, amit apa az állatkereskedőkkel folytatott tárgyalások során is alkalmazott, amikor túl alacsony ajánlatot adtak, de kénytelen volt megelégedni vele, mert szegény jószágnak volt valami baja, és amúgy a kutyának sem kellett volna.

–     Iszonyú sok itt a fácán, főleg a füzesekben – mondtam, és a gazdaság bal oldalán lévő, növénnyel benőtt terület felé böktem. Sokszor láttam ott fácánt a fákon meg a földön. Ha megpillantottak, hirtelen lezuhantak, mint a kő, és mozdulatlanul feküdtek, míg el nem távolodtam; csak akkor emelték fel újra a fejüket.

Apa újra bólintott, megütögette a földet a botjával, cccccssíííí, gyerünk, kiáltotta a teheneknek, hogy kicsit gyorsabb mozgásra ösztökélje őket. Beszélgetésünk után benéztem a fagyasztóba: a darált húsok és a leveszöldségek között sem kacsát, sem fácánt, sem pulykát nem láttam.

Apa csizmája megint eltűnt a képből, csak néhány szalmaszál maradt utána a konyhapadlón. Zsebre tettem a csatot, és zokniban felszaladtam az emeletre az udvar oldalára néző szobámba, leguggoltam az ágyam mellé, és arra gondoltam, apa hogyan tette a fejemre a kezét, miután bezártuk a teheneket, és visszamentünk a legelőre ellenőrizni a vakondcsapdákat. Ha nem volt kapás, apa mindig mereven a zsebébe süllyesztette a kezét, mert ilyenkor nem volt jutalmazni való, nem úgy, mint amikor működött a csapda, és csavarhúzóval kapartuk ki a véres, kettészakított kis testeket a fémfogak közül, én mélyen előrehajolva, hogy apa ne lássa a könnyeket a szememben, a könnyeket, amelyeket az ártatlan, gyanútlanul csapdába sétáló kis életekért ontottam. 

És közben elképzeltem, apa hogyan tekeri ki ugyanazzal a kezével a nyuszim nyakát, ahogy a nitrogénpalack gyerekzáras kupakját szokta: azt is csak egyetlen módon lehetett kinyitni.

És aztán anya hogyan teszi az én élettelen Dieuwertjém testét az ezüsttálba, amiben vasárnap istentisztelet után a franciasalátát szokta készíteni. Galambbegyágyra helyezi, aztán uborkával, paradicsomszeletekkel és reszelt répával köríti, kis kakukkfüvet ad hozzá. Néztem a kezem, a tenyeremen futó kusza vonalakat. Túl kicsi volt még, hogy a fogáson kívül másra használjam. Még beleillett apa és anya kezébe, de apáé és anyáé már nem fért el az enyémben, ez volt a különbség köztük és köztem: ők egy nyúl nyakát is átfoghatták a kezükkel, vagy a páclében megforgatott sajtot. Az ő kezük mindig keresett valamit, és ha már képtelen volt arra, hogy kedvesen megfogjon embert, állatot, muszáj volt valamilyen más elfoglaltságot keresnie magának.

Egyre erősebben szorítottam a homlokomat az ágy pereméhez, éreztem, ahogy a hűvös fa a bőrömbe nyomódik, és lehunytam a szemem. Néha csodálkoztam, hogy az imádkozáshoz miért kell sötét, pedig talán ez is csak úgy van, mint a foszforeszkáló ágyneműmnél: a csillagok és a bolygók csak sötétben világítanak, az ágynemű csak ilyenkor nyújt oltalmat az éjszaka ellen – Istennél is alighanem pont ez a helyzet. Összefont kezem a térdemen nyugodott. Dühösen gondoltam Matthiesra, aki most valószínűleg éppen forró csokit szürcsöl a jégre kitelepült büfé előtt. Meg arra, ahogy kipirosodott arccal folytatja útját, és a holnap várható olvadásra: a göndör hölgy csúszós tetőkre és ködre figyelmeztetett, amelyben a krampuszok könnyen eltévedhetnek, és talán Matthies is, bár ő meg magára vessen. Egy pillanatra megjelent lelki szemeim előtt a korcsolyám is, amit időközben újra bezsíroztam, hogy fel lehessen vinni a padlásra. Arra gondoltam, hogy még annyi mindenhez vagyok túl kicsi, azt viszont senki sem mondja meg, mikor leszek elég nagy, hány ajtófélfán bejelölt centinél, és 

azt kértem Istentől, ne a nyulamat, hanem Matthiest ragadja el tőlem inkább. „Ámen.”

12 

A fütyik iránti elragadtatásom alighanem a csupasz angyalok miatt alakulhatott ki, amikor tízévesen leszedtem őket a karácsonyfáról, és megsimogattam masszív lábuk közt a hűvös porcelánt – kagylódarab a tyúktápban –, kezemmel fagyöngyként borítva be, akkor azért, hogy óvjam, újabban valami féktelen vágytól vezetve, ami főként a lágyékomba fészkelte be magát, és napról napra hevesebb lett.

–     Pedofil vagyok – súgom Hannának. Érzem, ahogy a lélegzetem borzolja a karszőreimet, próbálok úgy elhelyezkedni, hogy ne érezzem. Nem tudom, mitől félek jobban: hogy érzem a lélegzetemet a karomon, vagy hogy egy nap nem is fogok lélegezni egyáltalán, és azt sem tudom, melyik az a nap. Akárhogy fekszem, érzem a lélegzetemet, feláll a karomon a szőr, belemártom a vízbe.

Pedofil vagy, bűnös vagy. Ezt Obbétól tanultam, egy barátjánál hallotta a tévében.

A holland egyesen, kettesen és hármason nem fordulnak elő, ott nem engedik képernyőre őket, mert senki sem kíváncsi a képükre. Obbe azt mondta, fogdossák a kisfiúk fütyijét, pedig kívülről normális életet élő, normális embereknek tűnnek, és hogy általában idősebbek. A szomszéd gyerekek és köztem jó nagy a korkülönbség, legalább öt év. Most már biztos, hogy előbb-utóbb én is közéjük tartozom majd, és hogy egy napon utánam is hajtóvadászat indul, hogy sarokba szorítanak, mint a teheneket szoktuk a terelőrácsokkal, amikor új legelőre visszük őket. Evés után anya szokás szerint körbeadott egy nedves mosdókesztyűt, amivel szép sorban megtörölgettük ketchupos szánkat és ragacsos ujjainkat. Nem akartam elvenni. Anya sosem bocsátaná meg, ha bűnös ujjaimat ugyanabba a mosdókesztyűbe kenném, amelyet ő a szájához emel – ő nem evett ketchupos makarónit, de a száját azért mindig megtörölte. Talán érezni akarta a makaróni ízét, vagy burkolt jóéjtpuszinak szánta, amit amúgy egyre gyakrabban elhagyott, amikor lefektetett minket. Felmentem a szobámba, és a mellemig húztam a takarót, ahogy egyszer Belle-éknél láttam egy filmben; ott mindig jött valaki, aki még jobban betakargatta a főszereplőt, álláig húzva a paplant. Nálam sosem történt ilyen. Amikor olykor reszketve a hidegtől felébredtem, magam húztam feljebb a takarót, és saját magamnak súgtam: „aludj jól, kedves főszereplő!”.

Mielőtt hozzám ért volna a mosdókesztyű, hátratoltam a székem, és azt mondtam, vécére kell mennem. Erre mindenki reménykedve pillantott fel az asztalnál: csak nem újra kakilni fogok végre? De a vécén addig vártam, míg meg nem hallottam a székek húzogatását, míg ki nem hűlt a fenekem, és háromszor el nem olvastam a mosdó fölött lógó naptárban a születésnapokat. A kabátom zsebéből ceruzát húztam elő, és halványan, hogy csak egészen közelről lehessen látni, minden név után kis keresztet rajzoltam, a legnagyobbat a sajátom mellé, áprilisban, aztán odaírtam, hogy A. H., Adolf Hitler.

A szomszéd kisfiú fütyije puha volt, mint a nagyi vagdalttekercsei, amiket vasárnaponként néha nekem kell megtekernem a fűszerrel beszórt konyhapulton. Csak azok zsírosak és nyersek.

A legszívesebben el sem engedtem volna a fütykösét, de vékonyodni kezdett, aztán elhalt a sugár.

A szomszéd fiú megrázta a csípőjét, amitől a fütyülője ide-oda mozgott, és kis cseppek csapódtak a szürke csempéhez. Aztán felhúzta az alsóját, utána a farmert. Belle kicsit távolabbról figyelt. Ő gombolhatta be a fiú nadrágját. Fontos feladatoknál mindig alul kell kezdeni, onnan lehet szépen lassan felnőni a csúcsig. Belle nem egyhamar felejti el a döglött nyuszit, de ami utána történt, valamelyest megnyugtatta: tartottam a szavam. Megragadtam a mutatóujját, és a szomszéd fiú fütyijére nyomtam, majd – bár erre igazából nem volt szükség – megjegyeztem:

– Ez valódi!

–     Pedofil vagyok – mondom megint. Hanna az utolsó csepp sampont préseli ki a flakonból, aztán a hajára keni. Kókuszillat. Nem válaszol, de tudom, hogy gondolkodik. Ő jó ebben: gondolkodik, mielőtt beszél. Nálam ez fordítva van. Ha megpróbálom, hirtelen kiüresedik a fejem, és a gondolataim, akár a renitens tehenek a közlekedőúton, mindenféle lehetetlen helyekre húzódnak vissza, ahol nem férek hozzájuk.

Aztán Hanna elmosolyodik.

–     Tök komolyan mondom! – nézek rá.

–     De az nem lehet.

–     Miért nem?

–     A pedofilok mások. Te nem vagy más. Te olyan vagy, mint én.

Hátradőlök a kádban, befogom az orrom, és már érzem is, ahogy a fejem a kád aljához ér, látom a víz alatt Hanna meztelen testének elmosódó kontúrjait. Vajon meddig hiszi még azt a kishúgom, hogy nem vagyok más, mint ő, hogy mi ketten egységet alkotunk akkor is, ha az utóbbi időben egyre gyakrabban alszunk külön, és a gondolataim bakugrásait sem képes úgy követni, mint korábban?

–     Amúgy pedig lány vagy – folytatja, amint feljövök a víz alól. Habkoszorú van a fején.

–     Miért, a pedofilok csak fiúk lehetnek?

–     Igen, és sokkal öregebbek, legalább tizenöt évvel, és őszek.

–     Hála istennek!

Ezek szerint más vagyok, de nem pedofil. Felidézem a fiúkat az osztályból. Egyiküknek sincs ősz haja. Csak Dave-nek van, a tanítónő szerint, öregemberlelke. Igazából mindannyiunknak öregemberlelke van. Az enyém már tizenkét éves. Idősebb vagyok, mint a szomszéd legöregebb tehene, ami a gazdája szerint már jócskán vágásérett, alig ad tejet.

–     Bizony, hála istennek – rikoltja Hanna, röhögünk, kilépünk a kádból, megtöröljük egymást, bedugjuk a fejünket a pizsamafelsőnkbe, mint a védelmet kereső csigák.

 

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Marieke Lucas Rijneveld nyerte az idei Nemzetközi Booker-díjat

Marieke Lucas Rijneveld és fordítója, Michele Hutchison kapta 2020-ban a Nemzetközi Booker-díjat a The Discomfort of Evening című könyvért. A győztes nevét ma délután jelentették be, miután a koronavírus miatt májusról mostanra halasztották a díjátadót. A győztes nevét rendhagyó módon online hirdették ki.  

...
Hírek

Vissza kellett lépnie Amanda Gorman fordítójának a bőrszíne miatt

A Nemzetközi Booker-díjas Marieke Lucas Rijneveld fordította volna hollandra Amada Gorman verseit, de olyan nagy felháborodást váltott ki, hogy fehérbőrű fordítót választottak, hogy a fiatal író végül visszalépett.

...
Hírek

Daniel Kehlmann Tyllje is szerepel a Nemzetközi Booker-díj rövidlistáján

Kihirdették a Nemzetközi Booker-díj rövidlistáját. Az 50 ezer font jutalommal járó elismerésért olyan szerzők vannak versenyben, mint Daniel Kehlmann, Yōko Ogowa vagy Gabriela Cabezón Cámara. A rövidlistán összesen hat könyv szerepel, a nyertes könyv címét május 19-én árulják el. 

Még több olvasnivaló
...
Kritika

Thomas Cromwell története nem egy poros történelmi história, hanem egy kortárs politikai thriller

A Tudor-trilógia harmadik részében Hilary Mantel egészen mélyre visz a kicsinyes intrikák és nagyhatalmi alkuk világába, így aztán testközelből szemlélhetjük végig egy komplett történelmi korszakot meghatározó férfi felemelkedését és bukását.

...
Nagy

10 érdekesség, amit talán nem tudtál Virginia Woolf életéről

140 éve született Virginia Woolf, a 20. századi modern irodalom egyik legfontosabb írója, a Mrs. Dalloway, az OrlandoA világítótorony és a Felvonások között szerzője. Születésének évfordulója alkalmából tíz érdekességet gyűjtöttünk össze az életéről.

...
Nagy

Ezek a non-fiction könyvek érkeznek 2022 első felében! (II. rész)

2022 első félévének kínálatából válogattunk - és mivel annyi izgalmas téma és cím érkezik, tényirodalmi ajánlónkat két részre bontottuk. Íme, a második adag!

...
Podcast

Tarantino jobban tette volna, ha novellafüzért ír “regény” helyett?

Varró Attilával, a Volt egyszer egy Hollywood szaklektorával beszélgettünk Tarantinóról, az íróról, a könyv és a film kapcsolatáról, az 50-60-as évek Hollywoodjáról, és arról is, milyen kihívásokkal szembesül a szaklektor, ha a kaszkadőrők főnökéről van szó?

Szerzőink

...
Bányász Attila

Az elveszett lelkek földje, ahol fiúknak születnek a lányok

...
Sándor Anna

Boldizsár Ildikó: A népmesék nem biztonságot adtak, hanem erőt, hogy megváltoztassam az életem

...
Ruff Orsolya

Thomas Cromwell története nem egy poros történelmi história, hanem egy kortárs politikai thriller

...

Tarantino jobban tette volna, ha novellafüzért ír “regény” helyett?

...

Minél kevésbé kompetens valaki egy témában, annál hajlamosabb túlbecsülni a saját tudását

...

Boldizsár Ildikó: Hétmilliárd individuum csap össze ahelyett, hogy közösséget alkotna

...

Alex Schulman: Minden írásomban megbocsátok az anyámnak

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

Az elveszett lelkek földje, ahol fiúknak születnek a lányok

Jennifer Clement könyve, az Elveszett lányok országa látlelet egy olyan társadalomról, amelyben a nő gyakran nem több használati tárgynál. Birtokba vehető. Kihasználható. Eldobható. Clement regényéből Imádság az elraboltakért címmel készült adaptáció, ami a Netflixen látható.

...
Szórakozás

Anne Frankra és a holokauszt gyerekáldozataira emlékezik a Párhuzamos történetek

Az Auschwitzba deportált 230 ezer gyerek és kamasz közül mindössze 700-an élték túl a tábort. A holokauszt gyerekáldozataira és túlélőire emlékezik az Anne Frank – Párhuzamos történetek című dokumentumfilm.

...
Szórakozás

Egy Rembrandt még ma is képes felbolygatni a világot

Milyen érzés egy Rembrandtokkal teli házban felnőni, miért vesz valaki öt éven keresztül heti egy festményt – és jut így tíz Rembrandthoz –, és hogyan lehet kiszúrni egy még katalogizálatlan mesterművet? Az én Rembrandtom azokat az embereket mutatja be, akik szenvedélyesen kötődnek egy-egy Rembrandt-képhez. 

Gyerekirodalom
...
Szórakozás

Sorozat lesz Percy Jackson és az olimposzi hősök kalandjaiból

A Disney+ sorozatot forgat a a Percy Jackson és az olimposziak című regényszériából. A hírt az író, Rick Riordan jelentette be.

...
Szívünk rajta

Szívünk rajta: téli meseregény lett január könyve

A Szívünk rajta havonta mutatja be azokat a gyerek- és ifjúsági könyveket, melyeket a program független zsűrije a legkiemelkedőbbnek talál. Január kiemelt könyve A Zúzmaraszív folytatása lett.

...
Kritika

Mikszáth Kálmán csúcsra járatta a legendagyártást a Szent Péter esernyőjében

175 éve született Mikszáth Kálmán író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő. Egyik leghíresebb műve a Szent Péter esernyője, amelyet kötelező vagy ajánlott olvasmánynak rendszeresen feladnak a magyartanárok is. Az évforduló alkalmából újraolvastuk.