Mi a különbség a vörös és a fekete zóna között? Mire valók a börtönben a lepedők és a törölközők? Mi az a SZUSZ, a BUR vagy az AUJE? Hová tanácsos ellenőrzéskor elrejteni a SIM-kártyát? Miért lett Csubakkából elítélt? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk - de mindezeken túl a könyv arról is szól, hogyan őrizzük meg józan eszünket komoly kihívásokkal teli helyzetekben.
Oleg Navalnij: Három és fél
(Fordította: Holka László)
A posta
Valaha az Orosz Postán dolgoztam, amelynek vendégszerető részlegeit feltehetően többen felkeresték már önök közül. Tudják, ahol az ebédszünet a legkiszámíthatatlanabb, az önök számára lehető legkényelmetlenebb pillanatban következik be. Ahol a levelek felvétele hosszú percekig tart, a csomagok kiadása pedig órákban mérhető. Ahol gyakran nincs bélyeg meg boríték, és ugyanilyen gyakorta rosszkedvű a postahivatal dolgozója, kinek mellén ott a kitűző: „A posta változóban”.
Nos, a szenvedéseknek ezekből a kikötőiből a küldemények kis patakokban szovjetesen hatalmas és kényelmetlen építményekbe csordogálnak, azokba a zsilipekbe tartva, ahol kialakul a postamocsár. Megmosolyogva szakképzettségemet (pénzintézetek gazdasági és információs biztonsági szakembere), és zakója ujjával letörölve az irónia könnycseppjét, a világegyetem a Zsilipügyi Főhivatalba irányított, ami a Gonosz Birodalmának szakzsargonjában a Postaszolgálati Küldemények Fővonali Továbbításának Főközpontja nevet viseli. Amúgy egész érdekes volt. Minden nap hozott valami újat.
A hatásfok hozzávetőleg két százalék. A munkaterhelés mindig maximális.
Nyilván a posta életéből vett történeteimmel szórakoztattam a barátaimat és rokonaimat.
Valószínűleg ezeknek a történeteknek a hatására a bátyámnak támadt egy remek ötlete: az elektronikus előfizetési rendszer. Nem hinném, tisztelt olvasók, hogy akár egyszer ebben az életben kitöltöttek volna újság- vagy folyóirat-előfizetési nyomtatványokat. Mint minden, ami a postahivatalok látogatásával kapcsolatos, ez a folyamat is a végső kétségbeesés állapotába taszítja az embert. Az elgondolás az volt, hogy kellene csinálni valami kényelmeset: egy webhelyet, mobilappot, bankkártyás előfizetést. Készen álltunk rá, hogy elkínzott honfitársainkat megszabadítsuk a postásokkal való érintkezés nyűgétől, és hogy ezt a nehéz terhet egy új vállalkozás törékeny, de büszke vállára helyezzük át. A projekt nagyon ígéretesnek tűnt, azonnal jóváhagytuk, és a Tesó felkerekedett, hogy megalapítsa az Előfizetési Főügynökség, avagy Glavpodpiszka hangzatos névre hallgató céget, én pedig nekiálltam a terep felmérésének.
A testvérem már akkor hozzáfogott, hogy leleplezzen hatalomban ülő mindenféle mocskokat, ezért tartani lehetett attól, hogy veszélyeztetett minden vállalkozás, amelyben részt vesz. Ám a legfőbb ok, ami miatt úgy döntöttünk, hogy a Glavpodpiszka tulajdonosi jogait egy külföldi cégre ruházzuk át, mégiscsak ennek előnyeiben és az eljárás egyszerűségében rejlett, és nem biztonsági megfontolásokon alapult.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen vállalkozás felfuttatása tetemes marketingköltséggel jár, amit mi nem tudtunk megengedni magunknak, ezért a következő terv született: a cég kidolgozza a projektet, elkészíti a webhelyet és az applikációt, kiépíti a szerződések rendszerét a postával és a kiadókkal, végigcsinál néhány előfizetési ciklust, azután eladó lesz. Technikailag egyszerűbb, ha ez egy külföldi holding áruba bocsátásával történik. Ráadásul nem kell tartani attól, hogy egy óvatlan pillanatban megjelenik egy állami brancs, és eltulajdonolja a cégedet.
A cég bejegyzése gyorsan ment, de a terep felmérése elakadt. Betértem a legközelebbi postahivatalba, és amit ott láttam, minden várakozásomat felülmúlta. Félórás sorban állás után lelkesen hangot adtam kívánságomnak, miszerint szeretnék periodikus nyomtatott kiadványok előfizetőjévé válni. Lelkesedésem nem ragadt át a postahivatal munkatársára.
Arckifejezése alapján azt lehetett hinni, felismerte bennem kedvenc tengerimalaca, Pénelopé gyilkosát, akinek pusztulása oly hirtelen szakította félbe gyermekkorát.
Lesújtó tekintetét hősiesen állva megismételtem a kérésemet, némi parancsoló színezetet adva hanglejtésemnek. Jutalmam egy csomó előfizetési űrlap lett, amelyeket bizonyára akkor nyomtattak, amikor Brezsnyev még mozgatta a szemöldökét, valamint egy könnyed biccentés a postai katalógusok felé, amelyek láttán elborzadtam.
Tíz percen át kotorásztam a három hatalmas talmudban, csaknem megzavarodtam a rovatok, számozások mennyiségétől, a Geomagnetizmus és aeronómia, Klinikai és kísérleti thyreoditistan, Sajtkészítés, vajkészítés jellegű kiadványok forgatagától. Több űrlap elhibázott kitöltése után sikerült feliratkoznom az Esquire című folyóiratra, majd egy újabb félórás sorban állást követően befizettem az előfizetési díjat, és remek hangulatban távoztam: az ügyintézés sokkal szörnyűbbnek bizonyult, mint feltételeztem.
Csakhogy a progresszív szolgáltatásról szőtt álom a kézbesítés procedúrája miatt szertefoszlott. A megrendelt hat példányból fél év alatt csupán egy érkezett meg, a harmadik szám. Feleségemnek a zaklatott postáslány adta át, hozzáfűzve:
– Máskor érdemes személyesen befáradni érte a postára, mert olyan drága, hogy kilopják a postaládából. – Ha a Glavpodpiszka válik a fogyasztó számára az összekötő kapoccsá, akkor magára kellene vállalnia a felelősséget a kézbesítés minőségéért is, vagyis az élet által meggyötört összes postás cselekedeteiért. Márpedig ez meghaladta még az Orosz Posta erejét is, ezért a projekt befagyasztásáról döntöttünk, míg nem javul a kézbesítés színvonala.
Mielőtt elmagyarázom, mivel kezdett el később foglalkozni a Glavpodpiszka, pár szót kell ejtenem az Orosz Postáról. Egyáltalán, ki indít útnak küldeményeket? Az elítéltek rokonain és a katonákon kívül ilyesmivel a webáruházak foglalkoznak. A 2000-es években a helyzet a következőppen festett: ha valaki a fővárosban vagy egy nagyobb városban lakott, annak valószínűsége, hogy az interneten megrendelt árut a postán keresztül kapja meg, szánalmasan csekély volt – kivéve, ha az illető mazochista, vagy mindenáron spórolni akart a szállításon. Ám ha az ember mondjuk Csumikan vagy Ajan település boldog lakosaként éldegélt, Herpucsi tanyaközpontról nem is beszélve, százszázalékos valószínűséggel a postai szolgáltatások aktív használója volt. Akkor pedig kimondottan, ha az interneten nem bikinit vásárolt, hanem például szamócaültetvényt innovatív kiszerelésben, a Díszkertek, veteményesek katalógusából.
Internetes áruházból rengeteg van, de nem mindegyik foglalkozik a termékek csomagolásával és szállításával. Világos, hogy vannak közöttük óriásvállalatok, tízezer négyzetméteres raktárakkal, kidolgozott logisztikai eljárásokkal, külföldi részvényesekkel és a kényszerrel, hogy együttműködjenek a postával, mert csak így juttathatják el cikkeiket Oroszország egész területére (egészen az Irkutszk környéki Zima városáig).
A csomagolás és spedíció legnagyobb központjai Moszkva körül vannak (ahol a telek meg a munkaerő is nagyságrenddel olcsóbb, mint a fővárosban). Csakhogy az ilyen tevékenységek megszervezése nem egyszerű, mert – mint az országban oly sok minden – a logisztika is egyetlen helyen, Moszkván keresztül bonyolódik.
S akkor képzeljük el a következőt: van valahol, mondjuk Jaroszlavl városában egy helyi főposta.
Régóta ott áll, mert akkor húzták fel, amikor a kommunizmus felépítésével kísérleteztek, és utoljára akkor tatarozták, amikor még nem hagytak fel végleg az ilyen próbálkozásokkal.
Izzólámpák melegítette bádogedényekben bugyog a pecsétviasz. Csipketerítő fedi a faxkészüléket a főnök irodájában, ő maga mélabúsan néz ki az ablakon. Mi történik hát az ablak mögött?
Öltönyös, mosolygós emberek szorongatják a kormányzó kezét, majd valamiért kapával belevágnak a nagyhercegek lábnyomát őrző ősi földbe, azután ott jókora raktárépületet létesítenek, s onnan a postahivatalba egyre több és több csomagot szállítanak tolakodóan.
A posta számára mindez egy pillanat alatt történik. A pecsétviasz még mindig bugyog, a terítő is a régi a faxon, de csomagból már havonta négyszázezer darabot adnak fel.
A főposta főnökének üzemeltetési helyettese előveszi a hírközlési dolgozók számára készült szabályzatot, leporolja (ventilátorral), és megpróbálja a régi, jól bevált módszerekkel megszervezni ennek a váratlanul hatalmasra duzzadt tömegnek a feldolgozását. Egészében véve sikerül is, csakhogy az átkozott ügyfél folyton egyre csak fokozza a termelést. A posta nem adja fel, optimalizál, és ismét optimalizál, növeli a kiszállítási útvonalak mennyiségét, és így tovább. De már nincs hely az újabb számítógépnek, nincs, ahol leparkolhatna a szállító jármű, hogy megrakják – csomagokkal tele már az egész épület, a dolgozói kollektíva javasolja is, hogy feldolgozásra hazavihessék a küldeményeket (az örökké gyanakvó főnök ezt szerencsére nem engedélyezi).
Hozzávetőlegesen így fest a helyzet minden olyan nagy postahivatalban, amely a jelentősebb elosztóközpontok közelében fekszik. Létrejön itt egyfajta belső ellentmondás. Egyfelől előáll az objektíve lehetetlen helyzet: betuszkolni a betuszkolhatatlant a nem megfelelő épületbe. Másfelől az Orosz Posta törvényben rögzített kötelezettsége, hogy mindenfajta küldeményt átvegyen, amit csak megpróbálnak rábízni, méghozzá éppen ott, ahol erre kísérletet tesznek. Küldeni lehetne például az ügyfélhez egy kamiont, megtölteni a csomagokkal, és elszállítani legalább oda, ahol le lehet rakodni. Az előírásoknak megfelelő dokumentáció szempontjából nem egészen tiszta megoldás, de rendezi a problémát, és lehetővé teszi, hogy az ügyfél tovább növelhesse a feladott küldemények mennyiségét.
