Barbara Tversky pszichológiaprofesszor szerint a gondolkodás valódi alapja nem a nyelv, hanem a mozgás és a térben való cselekvés, gondolatainkkal pedig éppen olyan cselekvéseket hajtunk végre, mint a tárgyakkal a térben. A szerző a tudomány, a művészet, az irodalom és a hétköznapi élet területéről származó példákkal igazolja, hogy bizonyos képességeink – a térképszerkesztés, a bútorösszeszerelés, az épületek tervezése, a műalkotások létrehozása – a térbeli gondolkodáson alapulnak. Az izgalmas és gondolatébresztő könyv kiváló áttekintést nyújt mindazok számára, akik szeretnék jobban megérteni elménk működését.
Barbara Tversky a Stanfordi Egyetem professor emeritája és a Columbia Egyetem oktatója, a Pszichológia Tudományáért Társaság elnöke. Több mint kétszáz tudományos cikket jelentetett meg az emlékezet, a térbeli gondolkodás, a tervezés és a kreativitás témájában. Rendszeresen tart előadásokat a megtestesült kognícióról a világ minden táján szervezett interdiszciplináris konferenciákon és workshopokon. New Yorkban és Kaliforniában él.
Barbara Tversky: Mozgásban az elme
Ötödik fejezet
A test más nyelven beszél
Amelyben megvizsgáljuk, miként alakulnak át testi aktusaink, különösképpen a kézmozdulataink olyan gesztusokká, amelyek befolyásolják a magunk és embertársaink gondolkodását, és az együttműködés alapját képező társadalmi kötőanyagul szolgálnak.
Ha elnézzük embertársainkat – akár a távolból is –, pontosan tisztában vagyunk vele, mi történik. Hiába nem halljuk őket, tudjuk, mivel foglalatoskodnak, sőt azt is, hogy érzik magukat: boldogok, dühösek, szoronganak vagy kirobbanóan energikusak. Megértjük a szándékaikat, és átlátjuk a közöttük lévő viszonyt. Egy pár kart karba öltve andalog, két másik ember karót nyelten és egymástól távolságot tartva lépked. Megfigyeljük, hogyan társalognak. Egyikük érdeklődőn félrehajtja a fejét, a másik magabiztosan előredől, megint másvalaki hátrahúzódik, mintegy átengedve a terepet. Az egyik öklét rázza a másikra, aki hátrahőköl. A szóváltás az egyik percben oldott és ráérős, a másikban pergő és heves. Embertársaink tevékenysége igazít el minket arra nézvést, hogy mi magunk mit tegyünk. A színház előtt a sor végére állunk be, kikerüljük autónkkal a burkolatjavító munkásbrigádot, és inkább átmegyünk az utca túloldalára, nehogy belekeveredjünk egy verekedésbe.
A testek e koordinált tevékenységei gyakran olyan kifinomultak, kifejezők és finoman időzítettek, mint egy virtuóz vonósnégyes játéka.
Cselekvések ugyan, ám nem tárgyakon végzett műveletek, amilyen a vacsorakészítés vagy az öltözködés. És nem hasonlítanak a számtalan egyéb mindennapi tevékenységünkre sem, amellyel változásokat idézünk elő a környező világban.
Testünk a különböző cselekvések elképesztően széles skáláját képes végrehajtani. Ételt készítünk és elfogyasztjuk; felöltözünk és levetkőzünk; elrendezzük a könyveket, ruhákat és élelmiszereket a polcon, a gardróbban és a spájzban; bútorokat szerelünk össze és ruhákat varrunk; zongorán és fuvolán játszunk, dobolunk; porszívózunk, autót vezetünk, kerékpározunk, gyalogolunk, futunk, táncolunk, fára mászunk, kutyát futtatunk, kosárra dobunk, vadvízen evezünk, jógázunk és síelünk. Egyes cselekedeteket a tulajdon két kezünkkel hajtunk végre, hogy megváltoztassuk a világot – nemritkán akár gyilkos merényletekkel is –, másoknál a lábunkat használjuk, hogy egyszerűen a világban elfoglalt fizikai helyünket módosítsuk. Ám akadnak tevékenységek, amelyek sem a világot, sem a benne elfoglalt pozíciónkat nem változtatják meg. Olyan cselekedetek, amelyek a gondolkodásunkra hatnak; a magunkéra és másokéraegyaránt. Ezek a gesztusok.
Érdekes módon számos gesztus olyan aktusok tömörített formája, amelyek valóban megváltoztatják a világot vagy a benne elfoglalt helyünket:
eljátsszuk, hogy teszünk-veszünk vagy felemelünk, elfordítunk, kettéosztunk, esetleg összekeverünk valamit. E mozdulatok gesztusként inkább a gondolatokon, mint a tárgyakon végrehajtott műveleteket fejezik ki.
A cselekvésformák kifejezéseit a beszédünkben is alkalmazzuk, mintha csak a gondolatok tárgyak volnának, a gondolkodás maga pedig a rajtuk végzett műveletek sora. Összevonunk, elkülönítünk, felboncolunk, fejtetőre állítunk vagy épp kiforgatunk bizonyos eszméket. Noha testünk, arcunk és kezünk rendkívül kifejező, amikor a gondolkodásról gondolkodunk, általában mégis inkább a szavak jutnak eszünkbe. Szavakat tanítunk a gyerekeinknek, levelet írunk a barátainknak, üzeneteket írunk a frigóra, szót váltunk ismeretlenekkel. Elsajátítjuk a nyelvtan és a szövegalkotás szabályait, hogy mondatokká szervezzük a szavakat, a mondatokból pedig társalgást szőjünk. Felütjük az értelmező szótárat, hogy tisztába jöjjünk a szavak jelentésével, vagy a stilisztikai kézikönyveket, hogy megtanuljuk a fogalmazás szabályait. Ám a gesztusok esetében nem így járunk el. Nem létezik olyan mérvadó értelmezési kézikönyv, amely ugyanúgy meghatározná a gesztusok jelentését, ahogyan a szótárak a szavakét. És nincsenek nyelvtani szabályok, amelyek szerint a gesztusokat mondatokká szervezhetnénk; ez esetben nem beszélhetünk mondatokról.
A gesztusok mind a törzsfejlődés, mind az egyedfejlődés során megelőzik a szavakat.
A nyelvfejlődés egy szellemes, ám mégoly spekulatív elmélete szerint fajunk nyelvhasználata úgy alakult ki a majmok gesztusnyelvéből, hogy kezdetben az ő életükben jelentős szerepet játszó cselekedeteket, úgymint az eldobást és a szétszaggatást jelölte. Egy figyelemre méltó kísérleti program során különálló idegsejteket találtak a majmok motoros kérgében, amelyek akkor sülnek ki, amikor az állatok e tevékenységek valamelyikét végzik, de akkor is, amikor megfigyelnek valakit, akár egy embert, amint ugyanígy tesz. Ezek a tükörneuronok, amelyek összekapcsolják a cselekvés végrehajtását és megfigyelését,és a tevékenységek értelmezésének alapjául szolgálnak – a különböző cselekvésformákra külön idegsejtek specializálódtak. Egyes elméletek szerint a cselekvés egyben a nyelv alapja is, amely ekként a tevékenységek megjelölésére szolgálna. Az egyes cselekedetek megcsonkított változatai – például amikor hajító vagy tépő mozdulatot imitálunk – jelezheti a másik embernek, hogy szándékunkban áll végrehajtani az adott tevékenységet. E megcsonkított cselekvés gesztussá rövidül. A majmok agykérgének a kéz mozgatását végző területe átfedésben van azzal az emberi agyterülettel, amely a beszélt nyelvért felelős. Az elmélet szerint ezután a hang vette volna át a kéz helyét, részint, mivel nagyobb a kifejezőereje, részint, mert távolról is lehet vele kommunikálni.
Ha a gesztusok a nyelv előzményei a törzsfejlődésben, akkor alkalmasint a főemlősöknél is megfigyelhető a használatuk. Fontos azonban, hogy vadon élő példányoknál is igazolható legyen, ne csupán a laboratóriumban, ahol az emberekkel folytatott érintkezés eltorzította a majmok „természetes” viselkedését. A kutatók sikerrel jártak: alapos terepvizsgálatok során megállapították, hogy a vadon élő csimpánzok és bonobók valóban használnak gesztusokat kommunikációs célokra. Az emberszabású majmok azért alkalmazzák a testbeszédet, hogy figyelmet kérjenek, szexuális aktusra buzdítsanak, megkérjék fajtársaikat, hogy kurkásszák őket, vagy arra, hogy egyszerűen társaságot nyújtsanak számukra. Megfigyeltek továbbá gesztusokat, amelyek valamely tevékenység felfüggesztésére utasítottak. Az eddigi kutatásokban egyszer sem találtak olyan kézjeleket, amelyek arra utaltak volna, hogy az emberszabásúak számolnak vagy útmutatást adnak egymásnak. Mivel e majmok körében bevett dolog az eszközhasználat és a gyűjtögetés módszereinek kulturális átadása, izgalmas volna, ha a további megfigyelések során példákat látnánk a gesztusnyelv tanító vagy magyarázó célzatú alkalmazására.
A testbeszéd egész életünket át- meg átszövi, ám rendszerint nem tudatosul. Nem kell gondolkodnunk a gesztusokon, jóformán ösztönösen alkalmazzuk őket. Ha valaki olyan kérdést tesz fel, amelyre nem tudunk válaszolni, megvonjuk a vállunkat. Amikor pedig megkérdezem D.-t, ötéves lányunokámat, hogy „milyen az ovi?”, ő válaszként az egyik hüvelykujját felfelé böki, a másikat lefelé fordítja.
A testnyelv közvetlenebb kommunikációs forma a szavak használatánál: az egyik test jobbára öntudatlanul küld vele üzeneteket, amelyeket a másik zsigeri szinten fog fel.
Ha az ajtóra pillantok, beszélgetőtársam maga is odafordul, és tekintete követi az enyémet. Ha keresztbe teszem a lábamat, hamarosan ő is követi példámat. Társalgás közben egyre gyakrabban használjukbeszélgetőpartnerünk szavait és gesztusait – ezt az összehangolódást nevezzük húzóhatásnak. A húzóhatás kétségkívül arra szolgál, hogy meggyőződhessünk róla, valóban helyesen értelmezzük egymás mondanivalóját, hogy egyetértésre jussunk, illetve megtaláljuk a közös alapot. Egyben persze a szociális mimikri egyik megnyilvánulási formája is.
Ha utánozzuk egymást, hamarabb kialakul a kölcsönös rokonszenv. A folyamat egyébként kétirányú: nagyobb valószínűséggel imitálunk olyan egyéneket, akiket kedvelünk. A kölcsönös utánzás együttműködésre serkent. A szociális mimikri tehát társadalmi kötőanyagul szolgál. Ám az imitálásnak, akár explicit, akár implicit, ezen túlmenően is van szerepe.
Amikor a másik ember elmosolyodik, vagy megvonaglik az arca, magunk is átérezzük az örömét vagy fájdalmát. Sőt megesik, hogy nekünk is mosolyra húzódik a szánk, vagy összerándulunk, automatikusan tükrözve az adott érzelmet. Ez már a kisbabáknál is megfigyelhető.
Az érzelmi tükrözés az empátia alapja.
A testnyelv persze messze több, mint puszta utánzás. Gyakorta inkább komplementer jellegű. Tegyük fel, hogy egy koktélpartin felfedezzük barátaink egy csoportját, amint jókedvűen cseverésznek. Közelebb megyünk hozzájuk, mire kitágítják a kört, hogy maguk közé engedjenek, mi pedig csatlakozunk.
Amikor egy kerekasztal-beszélgetésen egyvalaki feláll, ezzel nyomban véget vet az eszmecserének. Egy felzaklató 2016-os elnöki vita során pedig a megtermettebb jelölt úgy fokozta drámaivá a szónoki párviadal légkörét, hogy körbe-körbe járkált, mint egy zsákmányára lecsapni készülő oroszlán – ezzel a közönségnek szánt erődemonstrációval próbálta megfélemlíteni kisebb termetű vetélytársát. Ami pedig a gesztusokat és a testnyelvet illeti: lényegében elkülöníthetetlenek, hiszen a kezeink elválaszthatatlanok a fejünktől és a testünk többi részétől, mind összeköttetésben állnak. A test már messziről világosan kivehető; jókora távolságból is látjuk, hogy a felénk közelítő személy fiatal vagy öreg, részeg vagy józan, barátságos vagy ellenséges. A kezek és arcok üzenetét ellenben csak közelebbről szemügyre véve érthetjük meg.
Az emberi arcról a második fejezetben, a test és a környező világ viszonyával kapcsolatban már olvashattunk. A kezünk rendkívül mozgékony végtag: számos ízülete és izma segítségével figyelemre méltó bravúrokat tudunk végrehajtani a zongoránál, a műtőasztalnál, a konyhai vágódeszka mellett vagy a szövőszéknél. Kezünk és ujjaink bámulatosan precíz mozdulatainak köszönhetően kifinomult gesztusokra vagyunk képesek, amelyek igen árnyalt jelentéstartalmat hordozhatnak.
Az alábbiakban ezeket tekintjük át.
