Háy János könyvében a történetek adják át a stafétát újabb történeteknek. Épp úgy, ahogyan felkapjuk az idős néni csomagját a lépcsőházban, hogy innét mi cipeljük fel az emeletre. Ahogyan szülők adják át a gyereket egymásnak: „Fáj a hátam, megfognád?” Ahogyan műszakváltáskor a munkatárstól átvesszük a feladatokat: „Majd nagyon figyelj arra a vevőre, mert gyanúsan viselkedik.” Olyan ez a könyv, hogy bárki könnyedén bele tud kuckózni – nehéz lesz megválni tőle.
Háy János: Boldog boldogtalan (részlet)
Mi jut eszedbe arról, hogy család, egy vetélkedő megy a tévében, házaspárok vetélkednek, a nézők számára feltehetőleg ismert házaspárok. Akkor az első pár férfi tagjához fordulok, Norbi, mi jut eszedbe arról, hogy család. Semmi, vagy lehet bármit mondani? Lehet, ami először eszedbe jut, de nem akarok mondani példát, mert akkor befolyásollak. Mi jut eszedbe arról, hogy család? Ha bármit, akkor a kölcsön, meg a havi részlet. Nagyon izgalmas lehet nálatok a családi élet, mondta a műsorvezető és nevetett, mi szokott lenni az esti program, hogy gyere, szivem, számoljunk kamatot az ágyban? Kigyullad egy piros lámpa, a képernyő előtt ülők nem látják, a közönség nevet, a képernyő előtt ülők is nevetnek. Hát, mondja Norbi, legtöbbször tényleg az. Kigyullad a piros lámpa, a közönség nevet, a képernyő előtt ülők is nevetnek. Következő kérdés Norbi, mi jut eszedbe arról, hogy szerelem. Hát női nevek, mondja Norbi. A műsorvezető nevet és nevet a közönség, biztos kigyulladt a piros lámpa is. Konkrétan, kérdezte a műsorvezető. De Balázs, ne hozz ilyen hülye helyzetbe, látod, hogy itt a feleségem. A közönség nevet. Na, jó, de esetleg a feleséged nevét is mondhattad volna. Ja, tényleg, mondta Norbi, csak nem jutott eszembe. Piros lámpa, nevetés.
Biztos előre meg volt írva, mondta a felesége a tévé előtt.
Mi, kérdezte a férfi.
Amit mondott a fickó.
Ja, biztos, mondta a férfi, nem figyelte a tévét, elakadt annál a gondolatnál, hogy mi jut először eszébe. Pécsen járt romológiára, és ott a könyvtár, hogy ült vele szemben az a lány, aki most mellette a tévénél és már nem lány. Először csak egy levélkét küldött át, mármint a lány, Hamvas Béla idézettel, már nem emlékezett, mi volt, aztán ő is valamit, kitalált egy mondatot, aztán aláírta, hogy Marcus Aurelius. Másnap is jött egy idézet, ő erre azt írta, hogy tudtad, hogy Marcus Aurelius az Elmélkedések egy részét épp Pannoniában írta, egy árnyas ligetben a Garam mellett. Tudtam, írta vissza a lány, latin szakos voltam és azt is tudtam, hogy amit írtál, az a mondat nem szerepel a könyvben. Egymásra nevettek, aztán amikor a lány felállt, a fiú is felállt, mentek el a könyvtárból és ezen a napon kiderült, hogy szerelmesek egymásba, ehhez képest viselkedtek, kétlépésenként csókolóztak. Fú, de jó volt. Másnap megint együtt indultak el, s akkor meg az derült ki, hogy a lánynak van élettársa. Fú, de nem volt jó.
Nehezített terep, gondolta a fiú, a lány meg mondta, hogy már megmondta neki, hogy vége, vagyis ma megmondja és holnap el is költözik, hogy a fiú el tudna-e jönni a cuccaiért, egy komlói lakótelepen lakik. Komlón, lakótelepen, képedt el a fiú, azt gondolta, hogy rettenetes lehet lakótelepen lakni vidéken, ahol az emberek többsége kertes házakban él, csak kinéz az ablakon és már ezalatt a nézés alatt teljesen leértékelődik az élete. El, mondta az elképedés után. Nagyon rossz minőségű autója volt, Trabant, ami amúgy eléggé passzolt a lakótelephez, s a márka említése jelzi, ez a történet nagyon régen játszódik, talán jobb volna egy olyan autó, ami nem ennyire archív, egy húsz éves ford, inkább opel. Az olvasó olyan autóval képzeli el a jelenetet, amilyennel számára a legkönnyebb, mert a továbbiakban nem nevezzük meg a márkát.
Bent ült az autóban és várta, hogy a lány lejöjjön.
Biztos nem olyan könnyű, hisz a másik ezt nem akarja, meg a csomagok is nehezek. Nem tudta, hogy mi zajlik. Amúgy dulakodás volt a bejárati ajtónál, mert az élettárs, helyesebben volt élettárs útját állta. Végül a lánynak sikerült ellöknie, és rohant lefelé a lépcsőn, mégsem voltak olyan nehéz csomagok, a fiú egy kicsit megkésve utána, aztán a lány ki a házból, bedobta az autóba a táskát, nem volt sok cucca, belefért egy táskába. Azoknak a lányoknak, akik latin szakosak és Hamvas Bélát olvasnak, általában kevés cuccuk van. Ez egy élettapasztalat.
A fiú indított, akkor nyílt a ház ajtaja és üvöltve közeledett az elhagyott férfi az autó felé. Indulj már, kiabált a lány a megtalált fiúnak. Amikor épp gázt adott, akkor érkezett az elhagyott fiú az autóhoz. Rávetette magát a szélvédőre, belekapaszkodott az ablaktörlőkbe, hiába is kapcsolata volna be, nem mozdultak volna. A megtalált fiú rángatni kezdte jobbra-balra a kormányt, hátha leesik, de nem sikerült, csak egy nagyobb kanyarnál, ahogy kifordult a telepről, akkor csúsztak ki a markából az ablaktörlőlapátok, helyesebben letörtek. Elrepült a járda felé kezében a két botszerű kapaszkodóval. Voltak szemtanúk, akik először csak bámultak, ilyet még nem láttak, még filmen sem, nem még itt a telepen, aztán kihívták a rendőröket. A sofőrt még éjszaka előállították emberölési kísérlet vádjával.
Két nap múlva engedték ki, amikor az elhagyott fiú visszavonta a feljelentést. Vajon, mi volt az ára, gondolkodott most a férfi, egy budapesti egyetem habilitált egyetemi tanára, cigány kultúrát és irodalmat tanított, nem csak cigányoknak, mondta mindig az első órán vagy, ha az egyetem honlapjára írt valamit a tárgyakról. Ennek az emléknek csak akkor van értelme, ha megvan még az a nagyon mély érzés, amit akkor érzett, hogy olyan volt, hogy még a fogdában eltöltött idő is csak nyomta fölfelé benne a szerelmet. De ennek az érzésnek, mondhatni bottal üthetjük a nyomát, mert már régen nincs meg, talán az első gyerek után adta át magát egy másik érzésnek, a biztonságos, vagy megbízható együttélés érzésének, amely olyan hátteret biztosít a benne résztvevőknek, aminek megléte esetén van lehetőség a társadalmi elvárásoknak megfelelni. Nincsenek eszeveszett érzelmi zavarok, amelynek a rossz munkavégzés, a helytelen viselkedés, esetleg az önpusztító élet a következménye. Ilyen környezetben biztonságosan lehet gyerekeket nevelni és azok a gyerekek, a szülők útmutatásai alapján, már fiatalon elsajátítják a társadalmi normákat, és hasznos tagjai lesznek a közösségnek. A gyerekek persze arra is jók, ha a szülők mégiscsak lázonganának, netalántán hőzöngenének, egyáltalán felvetődne bennük a renddel szembeni pártütés gondolata, meg lehet őket zsarolni. A gyerekeken keresztül meg lehet fogalmazni az elvárásokat, ami miatt jobb, ha rendes tagjai lesznek a társadalomnak, mert ha nem, azt kockáztatják, hogy peremvidékre kerülnek, s ezesetben velük együtt a gyerekeik is. Ha ez sem elég, egy kénytelenségből felvett kölcsönnel, mert valahol azért csak kell lakni, végleg le lehet csillapítani őket, hisz akinek részletet kell fizetnie, az nem verheti a nyálát, hogy felmond a munkahelyén. Ha emiatt elkeseredik, akkor egy újabb kölcsön révén vásárolhat valamilyen terméket, aminek a tulajdonlása időlegesen lecsillapítja a lázongó akaratot, azt az akaratot,
amelyik emlékszik még arra, hogy szabadnak született.
Nem véletlen, hogy a cigányokat olyan nehéz erre az életre elcsábítani, gondolta az egyetemi tanár, utalva a cigányság egyrészének szociológiai státuszára, ki a franc akar így élni, ebben a civilizációs rabságban, amit ezeréve Szent István lőcsölt rá a szabad magyarokra. Ránézett a feleségére, ritkán néznek egymásra, gondolta, s ha egymásra néznek, vajon azt látják-e, ami valóságban van, vagy épp nem, hanem egy régebbi időt. Amikor álmodik, soha nem azt a nőt látja, amilyen most, és ő sem olyan, hanem épp olyan idős, mint amikor a gyerekek születtek, amikor még azt hitték, hogy ez a házassági fordulat olyan, hogy nem csak a biztonságos együttélést, hanem a szerelmet is újraformálja. Mindent akartak az élettől, persze minden olyat, ami a gyerekeknek jó, olyan gyerekkort, amit maguknak is el tudtak volna képzelni, ha olyan szüleik lettek volna, amilyen szülők ők lettek. Volt ebben a gyerekkorban tenger és Balaton és még egy vadregényes vizitúra is a Tiszatónál. Nem kell azt látni, ami a valóság, gondolta, mert a valóság lesújtó, azt kell látni, amit látni akarunk. Még nem nézünk ki annyira szarul, legalábbis nem annyira szarul, mint ahogyan mások kinéznek ebben a korban.
Akarni kell szeretni, gondolta és akkor menni fog, és ő akarja, mert az a másik dolog, amibe belefogott, a tanszéken az a lány, nem volt már annyira fiatal, de még lány. Azok közé tartozott, akik már az évjáratban nekik való férfiakról lemaradtak, akiket elcsíptek a korosztálya különben nálánál szarabbul kinéző tagjai. Igazságtalan az élet, hogy mindenkinek van az, ami neki nincs, miért, pedig ő nem vágyik semmi különlegesre, csak arra, amire mindenki. Volt egy év, amikor úgy nézett ki, hogy a habilitált egyetemi tanár számára ez a lány új utat rajzol ki, de nem tudta végigcsinálni. Nincs már bennem annyi erő, gondolta magában, hogy újra elkezdjek egy olyan fárasztó folyamatot, hogy család, ráadásul egy másik család romjain.
Neked csak a szex kellett tőlem, mondta a lány, hogy te is olyan vagy, mint minden férfi (érdekes, a nőmozgalmak annyira harcolnak a sztereotip nőkép ellen, de ha férfiről van szó, minden gátlás nélkül a legegyszerűbb sztereotípiákkal élnek), hogy csak kihasználod a nőket, hogy azért bújtál meg a romológia tanszéken, hogy ne kerülj gyanúba, hogy rasszista vagy. Nem vagyok rasszista, mondta a férfi. De az vagy, csak nem a cigányokat gyűlölöd, hanem a nőket. Kihasználod, és leuralod őket. Kiabált, aztán sírt, sírt, hogy nem jött össze a terv, holott már itt a vége, vagyis ez volt a vége, hogy még lehessen korrigálni az életén. Még szülhet, de megint elcseszett egy évet, és mikor talál egy újabb férfit? Mindegyik házas és a legtöbb tényleg nem akar mást csak egy kis színezéket a kifakult életébe, aztán, amikor komolyabbra fordulnának a dolgok, meglépnek, otthagyva a nőnél a múló időt és már az emlékeikben sem őriznek meg semmit, mert
az életük nem az volt, amit ezzel a nővel töltöttek, hanem az, amit a feleségükkel és a családjukkal.
A lány sírt, mert megint vesztesnek érezte magát, egy koszos rongynak, amit megint arrébb rúgott valaki. A férfi próbálta megsimogatni, bizonygatni, hogy nem a szerelem mélysége hiányzik belőle, hanem az erő egy új élet elindítására, közben persze bűnösnek érezte magát, mert épp az új élet ígéretével ment bele ebbe a kapcsolatba.
Hazudtál, hazudtál, mondta a lány és ellökte a férfi kezét.
A férfi gondolkodott, hogy tényleg hazudott-e, és azt gondolta, hogy az akkor mind, amit mondott igaznak tűnt, s hogy csak akkor lett nemigaz, amikor elkezdett számolni a terhekkel és a teherbírásával, a fájdalommal, amit a mostani családjának okoz a váltással, s hogy hátra van még egy monográfia is az életéből, melyben az eddigi kutatásait foglalná össze. Ezzel a monográfiával tényleg forradalmasítaná a romológiát, nem pusztán Magyarországon, hanem világviszonyban, mert cigányok mindenütt vannak és mindenütt kutatás tárgya is a létük, s ő képes olyan határokat meghúzni, hogy mikor tekinthetünk egy problémát a cigányság problémájának, s mikor egy szociológiai kérdésnek, amiben a résztvevők egy jelentős része cigány, ám a probléma ettől még nem a cigányságukból fakad. Ez a határmeghúzás jelöli ki azt a cselekvéssort, amivel a gond orvosolható. Az is olyan, mármint a monográfia, mint egy gyerek, azt is fel kell nevelni, olyan, mint amit korábban olvashattunk a szobrász harmadik gyerekéről, a tehetségről.
A lány csak sírt, a férfi felállt, hogy ha nem tudlak megvigasztalni, akkor felesleges itt ülnöm. A lány annyira meghökkent azon, amit hallott, hogy egy pillanatra abbahagyta a sírást, aztán folytatta, mikor a férfi kilépett a lakásból, előtte a kulcsokat odatette az előszobaszekrényre. Ez a lány lakása volt, ahová oly sokszor lépett be boldogan az elmúlt hónapok során, majd később szorongva, hogy véget kell vetni, meg hogy mennyire meg lehet unni ezt a lépcsőházban való osonást, hogy milyen gyorsan megjelent, a gondolat, hogy mikor hagyhatja maga mögött ezt a légyottot,
mikor léphet ki a titokból a valóságba.
Ahogy ment le a lépcsőn azon gondolkodott, hogy mit mond a feleségének, ha a nő feldobja. Fel kell készülni, hogy ne érje váratlanul, hogy rögtön tudjon reagálni, hogy hülye az a csaj, nem bírja elviselni, hogy visszautasítottam, de én munkatársnak vettem fel (egyébként ez igaz volt), nem szeretőnek. Ez jó lesz, gondolta, aztán eszébe jutott, hogy mi van akkor, ha terhes. Három hónapon át mindennap ellenőrizte a nő hasát, de a nő hasa nem változott, a terheket az arcán hordozta, karikákban és árkokban.
Megnyugodott.
Mostmár gond nélkül szeretheti a feleségét, mert őt akarja szeretni, végülis jól kijönnek egymással, hasonló dolgokat akarnak, elmenni ide-oda, jó kis koncertek, olyan fesztiválok, ahol nem gáz, ha az ember már kinőtt a kamaszkorból. Túrázni is milyen jó, meg síelni, lemenni a Velencei-tóra úszni, és főzni a gyerekeknek ebédet és megünnepelni a születésnapokat, nevetni azokon, amik régen történtek, fénykép is van róla. Együtt könnyebb elviselni, gondolta, hogy átcsúsztunk az NB kettőbe. Így fogalmazott, mert ezt rendkívül találónak gondolta arra a helyzetre, amiben voltak, hogy már nem ők határozzák meg, hogy mi történjen, s hogy csak olyan feladataik vannak, amit ha nem végeznének el, mondjuk, nem mennének el úszni valamely tóra, síelni valamely hegyoldalra, kihagynának egy jeles koncertet, akkor sem történne semmi, mondhatni pótcselekvések, az igaziak helyett. Mert a fontos munkák, aminek révén megteremtik a megélhetést, a gyerekek ellátása és nevelése, azok az igazi cselekvések, szemben azzal, amiket most csinálnak, amely folyamat végén a test pusztulásával való megküzdés marad, az egyedüli igazi cselekedet,
minden egyéb tett csak az odáig vezető időt próbálja kitölteni.
Csak olyan dolgok tartoznak a valódi cselekvések körébe, gondolta, amit az állatok is csinálnak, minden egyéb csak civilizációs ártalom. Összebújni egymás melegében, talán az még jó lehet, de nem gondolt arra, hogy az, akivel össze akar bújni, az is össze akar-e bújni, az is azt látja, amit ő, hogy ez a nő még szép, legalábbis nekem szép. Egész életében rettegett, hogy elveszti ezt a nőt, örökösen neki akart megfelelni, hogy valamivel lenyűgözze, hogy minden pillanatban átélhesse, hogy milyen jó, hogy ezt a férfit választotta, de a nőről minden lepergett. Nem kell semmit se bizonygatni, egymáshoz tartozunk és kész, mit kell ezzel foglalkozni, jól működünk együtt, nem? De, mondta a férfi, akkor még épp csak megvetette a lábát az egyetemen, és annyi félelem volt benne, hogy vajon ez a láb meddig tud ottmaradni, vajon meggyökeresedik-e, ha fának képzeljük az ő lábait a tanszéken, vagy jönnek olyan kollégák, akik jobb képességűek, vagy épp rosszabbak, de nagyobb tudással, s kivált nyelvtudással rendelkeznek, s őt menesztik néhány kedves szóval, hogy ugye megérted, hogy miért, s hogy egy közepes lovárival nem lehet labdába rúgni egy nemzetközi konferencián.
Nem mert vitába szállni a feleségével, elfogadta az ajánlatot, hogy nem kell túllihegni a kapcsolatukat, megbízhatóan kell működni és ebbe a heti két együttlét is benne volt afféle bizonyosságként. Nem olyan rossz, gondolta és a tanszéken tényleg bent tudott maradni, a gyerekek tényleg hálásak voltak azért, hogy ilyen jó szüleik vannak, csak a férfi érezte azt, hogy ez neki kevés,
és közben rettegett, hogy ha valaki ennek a nőnek felmutatja az igazi szerelmet újra, s az ezzel járó szexuális élményeket, akkor elveszíti.
De nem veszítette el, mert a felesége valóban elégedett volt azzal, ami volt, és nem akart volna semmiáron ezen változtatni. Igaz, a magatartása a férfinak mást üzent, azt üzente, hogy ő nincsen szeretve, mert egy életen át képtelen volt kiheverni a szülei ridegségét, akik, úgy emlékezett, hogy a szoptatáson kívül, bár arra nem emlékezett, de az ugye önkéntelen, azon kívül soha nem engedték testközelbe. Ha nem bújnak örökösen hozzá, ha nem simogatják, ő máris vesztesnek érzi magát, akinek nincs senkije, egyszál maga van csak a világon. Ezért is ment romológiára, mert azt gondolta a cigányoknál ez nem így van, ott a testi közelség evidencia (azért, ha jogvédő aktivista volnék, én a körmére néznék ennek a szereplőnek, márha egy valóságos személyről van mintázva). Nem lehet kiirtani az érzékelésünkből a testi együttlétre, az érintésre való örökös igényt. Ezt hozzuk az állatvilágból, ezek tartoznak az egyértelműséghez, a többi csak civilizációs ártalom, gondolta megint, de ez a két gondolás csak a könyvben van ilyen közel egymáshoz, a valóságban évek választották el őket egymástól, s persze soha nem voltak kimondva, mert a férfi úgy érezte, hogy ezek a sztereotip gondolkodás kategóriájába tartoznak, még akkor is, ha tulajdonképpen igazak, mint az is, hogy az indiaiak másképp viszonyulnak az időhöz, mint a németek. Ez itt amúgy már két sztereotip kijelentés egymás mellé helyezése, nevezhetnénk a sztereotípiák fokozásának, mintha egy CIA által támogatott terrortámadást azzal indokolnánk, hogy a koronavírusban is benne volt a titkosszolgálatok keze, ami egyébként megfelel a valóságnak annyival kiegészítve, hogy a CIA-t ebben a tevékenységében megtámogatta a liberális sajtó is, valamint a facebook.
Mért nézel ilyen hülye műsorokat, kérdezte a férfi, mire a nő, hogy te is azt nézted. Mert az volt bekapcsolva, mondta a férfi, különben nem néztem, csak gondolkodtam. Min gondolkodtál? Az egészet nem érdemes végigmondani, mondta a férfi, mert végülis csak azon gondolkodtam, hogy szeretlek. A nőn egy pillanatra átfutott, hogy azt mondja, hogy jaj, ne hülyéskedj már, vagy kinőttünk már a kamaszkorból, de nem ezt mondta, hanem, hogy én is, és a tévé előtt elkezdtek ölelkezni, épp úgy, mint azok a korábbi szereplők a Vadálló-köveknél és épp úgy nem látta ezt sem senki, ha a tévébe nem volt beépítve valami figyelőrendszer. Manapság minden elképzelhető, az államok a legkörmönfontabb módokon képesek kifigyelni az állampolgárok életét, hogy még csírájában meg- és elfojtsák az ellenük szerveződő mozgalmakat, vagy csak azért, hogy megfelelő módon tudják a hatalom és a velük szövetséges gazdasági erők akaratát lenyomni a potenciális szavazók és vásárlók torkán, hogy
esetenként testreszabottan tudjanak ellenállhatatlan ajánlatokkal élni.
Nem látta senki, talán nem is olyan szép látvány ebben az életkorban, ilyen testi adottságokkal, vagy mégis? Mindegy, nekik jó volt annyi év után is, úgy, hogy az évek során nem változtattak semmin, semmi új nem jött be a képbe, hiába kérte a férfi. Sőt, egy-két érdekesség még el is tűnt. Amit meg a nő mondani akart, amikor a férfi kimutatta a szerelmét, azt gondolta, majd holnap fogja mondani, ha megint kimutatni szándékozik, és ez a holnap, ami még nem történt meg, de tudjuk, hogy meg fog történni, teszi őket a könyvhöz méltó szereplőkké. De itt nem áruljuk el, miről van szó, mert elég annyit tudni, hogy az egy vésztjósló közlés lesz, s attól válik még ijesztőbbé, hogy titokban is tartjuk, mert még a rossz is jobb akkor, ha tudjuk, hogy mi az, és nem csak megnevezetlenül ármánykodik körülöttünk, mint a világ ármánykodott a teremtés előtti időkben, mielőtt az atya megnevezte volna a dolgokat, kiemelve így azokat a káoszból, s elindítva az embert a megismerés felé.
