Angurboda története ott kezdődik, ahol a legtöbb boszorkányé véget ér: egy égetésnél. Ezt kapja ugyanis büntetésül Ódintól, amiért megtagadja tőle a jövő ismeretét. A tűztől sebzett és erejétől megfosztott Angurboda egy távoli erdő rejtett zugába menekül - itt talál rá egy férfi, aki Lokiként mutatkozik be, és a nő kezdeti bizalmatlansága ellenére hamarosan őszinte és igaz szerelem szövődik közöttük.
Hamarosan három különleges gyermekük születik, különleges sorsokkal. Angurboda a világ végén, Ódin mindent látó szeme elől rejtve neveli őket, ám, ahogy lassan visszanyeri látnoki képességét, úgy ébred rá, hogy boldog élete - és vélhetően mindenki másé - nagy veszélyben van. Hamarosan el kell döntenie, hogy elfogadja saját és családja végzetét, vagy fellázad és megváltoztatja a jövőt.
Genevieve Gornichec: A boszorkány szíve
Fordította Ballai Mária
I. rész
Egyszer régen, amikor az istenek még ifjak voltak, Ásgard pedig egészen új, felbukkant egy boszorkány a világ pereméről. Sok ősi igét ismert, de leginkább a vajákossághoz értett, ami lehetővé tette, hogy elhagyja a testét, és a jövőbe lásson. Ez nagyon tetszett Ódinnak, az ászok között az elsőnek, ezért amikor tudomást szerzett arról, hogy a boszorkány képes ilyesmire, felajánlotta neki, hogy megosztja vele a rúnákkal kapcsolatos tudását, ha cserébe megtanítja a vajákosságra.
A boszorkány eleinte habozott. Eleget hallott Ódinról ahhoz, hogy elbizonytalanodjon. De tudta, hogy az isten nem szívesen avat be másokat a tudományába, tehát a vajákosságot csakugyan nagyra tarthatja. Ezért felülkerekedett a komor, félszemű istennel kapcsolatos gyanakvásán, és elfogadta az ajánlatát.
Miközben együtt gyakorolták a vajákosságot, a boszorkány azon kapta magát, hogy messzebbre távolodik a testétől, mint valaha, és hogy egy olyan helyet érint, amely sötétebb az idők kezdeténél. Ez a hely megrémítette, titkai hatalmasak és rémségesek voltak, ezért nem mert benne mélyebbre merészkedni. Ennek Ódin nem örült, mert az a tudás, amelyre mindennél jobban vágyott, épp ott rejtőzött, és úgy hitte, csak a boszorkány férhetne hozzá.
A boszorkány az ászok ellenségeit, a vánokat is tanította, akik az istenek testvérfaja voltak, és akiknek otthonán keresztülhaladt, amikor Ásgardba tartott. A vánok úgy gondolták, arannyal hálálhatnák meg leginkább a boszorkány szolgálatait, de őt az nem érdekelte.
Amikor Ódin rájött, hogy a nő Ásgard és Vánföld között ingázik, meglátta ebben a lehetőséget. A boszorkány ellen fordította az ászokat, és Gullveignek, „aranymámornak” nevezte el. Erre az ászok dárdákat döftek belé, és háromszor megégették, de ő háromszor újjászületett, mert nagyon idős volt, nagyon nehezen lehetett megölni, és sokkal több rejtezett benne, mint aminek látszott. Minden egyes alkalommal, amikor lángra kapott, Ódin megpróbálta lekényszeríteni arra a sötét helyre, hogy kiderítse, amit tudni akart, de a boszorkány minden alkalommal ellenállt neki. Majd amikor a vánok megtudták, hogy bántak az ászok a tanítójukkal, éktelen haragra lobbantak, s így robbant ki a világegyetem első háborúja.
Amikor Gullveig harmadjára is újjászületett, elmenekült, bár valamit hátrahagyott: a dárdákkal átdöfött szívét, amely még mindig ott füstölt a máglyán.
Ott talált rá ő is.
Nem sokkal később követte a boszorkány nyomát Óriáshon legtávolabb eső, legsötétebb erdejének sűrűjébe: az ászok legádázabb ellenségeinek, az óriásoknak a földjére. A rengeteget Vaserdőnek hívták, benne olyan sűrűn és magasra nőttek a szürke, göcsörtös fák, hogy nem is vezetett át rajtuk igazi ösvény, s a napot is kitakarták.
De neki nem kellett betennie a lábát ebbe az erdőbe, mert a Vaserdőt Óriáshon többi részétől elválasztó folyó partján rátalált a boszorkányra, aki a víz fölött elnézve bámulta a sűrű rengeteget és az azon túl elterülő hegyeket. Egy durva gyapjúpokrócon ült, vastag köpönyeggel a vállán, csuklyával a fején. Bár sütött a nap, a nő egy fa törzsének dőlve ücsörgött az árnyékban, az ölébe ejtve a kezét.
Nézte a boszorkányt egy ideig, egyik lábáról a másikra állt, vakarta az orrát, a folyó csobogását és a madarak énekét hallgatta. Aztán a háta mögött összekulcsolta a kezét, és odaporoszkált hozzá. Csak a boszorkány arcának alsó felét látta, de rózsaszínnek, puhának, gyógyulófélben lévőnek, újnak tetszett a bőre. Amikor közelebb ért hozzá, észrevette, hogy a kezén is ilyen a bőr. Mintha a boszorkány csak békésen pihent volna. Átfutott a fején, hogy talán nem is illene megzavarni.
De mindig is meglehetősen unalmasnak tartotta a békét.
– Meddig fogsz még ott ácsorogni? – kérdezte tőle a boszorkány reszelős hangon.
Úgy hangzott, mintha időtlen idők óta nem ivott volna egy kortyot sem. Valószínűleg ezzel jár, ha valaki háromszor is belélegzi a neki rakott máglya füstjét.
– Nem könnyű téged megtalálni – felelte a férfi.
Igazság szerint nem tudta, hogyan folytassa. Azért jött, hogy visszaadja, amit a boszorkány Ódin csarnokában hagyott – és noha akart még valamit, nem tudta pontosan, mi az.
Aznap valami Vaserdő felé húzta, tarisznyájában a nő szívével. És olyan érzése támadt, hogy bármi is viszi erre az ösvényre, az fontos, különleges, érdekes, ugyanis ő nagyon könnyen elunta magát.
Most, miután megtalálta, akit keresett, felcsigázta a lehetőség, hogy valami izgalmas fog történni vele, s abban reménykedett, hogy a boszorkány nem okoz majd neki csalódást.
A nő eleinte nem felelt, csak szemügyre vette a különös férfit, aki megkörnyékezte. A nap az idegen háta mögül sütött, ezért nem lehetett kivenni a vonásait, csak a sötétzöld utazóköpenyét, a csuklyáját, a barna nadrágját, a barna bőrcipőjét meg bozontos haja körvonalait.
– Nagy hódolója vagyok a munkásságodnak – jegyezte meg mintegy mellékesen a férfi. – Tudod, annak, hogy bármerre jársz, felfordulást okozol. Nagy hatalmú lényeket veszel rá, hogy a képességeiden civakodjanak. Ez igazán lenyűgöző.
– Nem ez a szándék vezérelt – felelte a nő némi habozás után.
– Hanem mi?
A boszorkány nem válaszolt.
– Nos, ha újra munkához látsz, nagyon szeretnék a tanúja lenni és lehetőleg veled együtt tevékenykedni, amíg nem kapnak el. De most előre megmondom, hogy semmilyen körülmény esetén nem fogok olyan ígéretet tenni neked, amiből ne tudnám kibeszélni magam. Általában ezt nem szoktam ilyen nyíltan kimondani, szóval szerencsésnek mondhatod magad. Barátként közlöm veled a tényeket.
– Barátként? – kérdezett vissza a nő, mert a szó idegen volt számára.
– Igen. Ebben a pillanatban döntöttem el – felelte a férfi oldalra biccentve a fejét. – Én lennék az első barátod? Micsoda teljesítmény!
– Ezt nem lehet ilyen egyoldalúan eldönteni – jegyezte meg a boszorkány anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésre.
– Nos, úgy látom, nem hemzsegnek körülötted a rajongók. – A férfi végigmérte a nőt. – Nem tűnsz többnek egy ártalmatlan boszorkánynál a vadonból. Már hosszú ideje senkit sem hallottam úgy beszélni, mint téged. Meglep, hogy az ászok egyáltalán értették, mit mondasz. Ki vagy te? És honnan jöttél?
– Nem tudom – felelte a nő némi hezitálás után. Úgy fordította a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse az idegent, de a férfi őt nem látta jól. – Én is feltehetném neked ezt a kérdést, és valószínűleg te sem tudnád a választ.
– Csakugyan?
A férfi leguggolt, úgy kémlelte a nőt.
A boszorkány így már látta sápadt, szögletes arcát, a csintalanság benyomását keltő hegyes, kissé felfelé ívelő orrát és vállig érő, se nem hullámos, se nem göndör sötétszőke haját. A szeme fűzöld, a mosolya pajkos volt.
A nő válasz helyett csak bólintott.
A férfi mosolya kissé elbizonytalanodott.
– És ezt mégis honnan veszed? – kérdezte az idegen.
– Tudok dolgokat. Talán hallottál róla.
– Elképzelhető, hogy hallottam, hogy a tudásod miatt döftek le, és égettek meg többször is. Talán mostantól jobb lenne megjátszanod a tudatlant.
– Az unalmas – felelte a boszorkány félig tréfálkozva, miközben a keze ösztönösen a két melle közötti függőleges vágás felé vándorolt, amelyen keresztül kitépték a szívét.
– Ez a beszéd!
A férfi felnevetett, majd kotorászni kezdett a tarisznyájában. Kisvártatva elővett belőle egy rongydarabot, és a nő felé nyújtotta.
A boszorkány elvette tőle, aztán összerezzent, amikor érezte, hogy a kis batyu ütemesen lüktet a kezében.
– A szíved – magyarázta a férfi. – Valamilyen oknál fogva meg akartam enni, de arra jutottam, talán inkább vissza kellene kapnod.
– Meg akartad enni? – kérdezte fintorogva a nő. – Miért?
– Nem tudom – vonta meg a vállát a férfi. – Kíváncsi voltam, mi történne.
– Ha megetted volna egy boszorkány szívét, az nem tett volna jót az egészségednek – tájékoztatta a nő szárazan, és homlokráncolva csomagolta ki a szívét. – Úgy látom, elkezdett gyógyulni. De…
– De még mindig van rajta egy lyuk – fejezte be helyette a mondatot az idegen. – Leszúrtak. Lehet, hogy csak akkor gyógyul meg teljesen, ha visszateszed a helyére. Tedd meg most, nem nézek oda.
– Várhat még – felelte a nő, azzal visszacsomagolta a szívét a rongyba, majd az idegenre nézett. – Köszönöm.
– Szívesen. – A férfi ekkor leült, kinyújtotta egyik lábát, és a másik térdére támaszkodott a könyökével. – Gondolom, már nem Gullveignek hívnak. Mi most a neved?
– Nem is tudom.
A nő sandán nézte a férfit, miközben az kitépett egy hosszú fűszálat a földből, a szájába tette, majd hagyta ott lógni. A boszorkánynak ekkor feltűnt, hogy szeplők borítják az orrát és az orcáját, és a nap rikító narancssárgába vonta a fürtjei körvonalát.
Még most sem tudta hova tenni ezt a férfit. Nehezen jutott dűlőre azzal kapcsolatban, mennyit áruljon el neki.
– Nem tudod a saját neved? – kérdezte az idegen, felvonva a fél szemöldökét.
A nő megvonta a vállát.
– Arra gondoltam, útra kelek, és ebben az esetben a barangolásaim természetétől függ majd a nevem. – A folyó túloldalán elterülő Vaserdő fakó bozótosára pillantott. – De az is lehet, hogy úgy döntök, megpihenek itt egy időre.
– És minek fogod nevezni magad, ha maradsz?
A nő sokáig gondolkozott, mielőtt felelt.
– Angurbodának.
A férfi fintorgott egyet, mire kiesett a fűszál a szájából.
– Hogy minek? „Bánathozónak”? Furcsa név. Miért akarnék a barátod lenni, ha csak bánatot hozol az életembe?
– Te döntötted el, hogy barátok leszünk. Egyébként pedig nem neked fogok keserűséget okozni.
– Az összes boszorkány olyan titokzatos, mint te?
– Nem tudom, találkoztam-e valaha is más boszorkánnyal, de azt hiszem, réges-régen éltek páran ebben az erdőben. – Megint a folyó túlsó partjára nézett, és szinte áhítatosan halkan folytatta. – Azt beszélik, élt itt egy boszorkány, aki világra hozta azokat a farkasokat, akik a napot és a holdat üldözik, és azóta is sok másikat felnevelt.
– Így igaz. Gyerekkoromban én is hallottam a róluk szóló történeteket. A vénséges óriásasszonyról és az ő farkasgyerekeiről.
– Ásgardban hallottad ezeket a történeteket?
– Nos, én nem ásgardi vagyok. Mindegy, errefelé mindenki ismeri ezeket a történeteket.
– Óriás vagy – állapította meg a nő.
Csak találgatott, mégsem kérdezte meg igazából. Az óriás helytelen megfogalmazásnak számított, mert általában semmit sem árult el annak termetéről, akit ezzel a névvel illettek. Az óriások gyakran alig nőttek nagyobbra az átlagos embereknél. És bár az idegen kétségtelenül úgy öltözött, mint az ászok, nem mindig lehetett külső alapján eldönteni, hogy valaki isten vagy óriás.
Ugyanakkor ez a férfi egyedül utazott, és nem álcázta magát… Volt benne valami vadság, valami a szemében, ami sűrű erdőkről és napfordulós éjszakákról regélt. Valami megszelídítetlen, zabolátlan.
Nem lehet isten, vagy mégis?
A férfi az iménti következtetés hallatán megvonta a vállát.
– Olyasmi. Mindegy, most elég néptelennek tűnik ez a hely. Nincsenek farkasok… nincsenek farkast szülő boszorkányok…
– Ahogy mondod. – A boszorkány ismét a folyó túlsó partjára nézett, és üres mellkasába belehasított a fájdalom. – De lehet, hogy én voltam az. Lehet, hogy én voltam az anyjuk.
– De nem emlékszel rá?
– Nem – ingatta a fejét a nő.
Ekkor mindketten elcsendesedtek, majd az idegen fészkelődni kezdett. A boszorkánynak az a benyomása támadt, hogy a férfi nem tudja elviselni, ha szünet áll be a beszélgetésben, mert olyan ember benyomását keltette, aki szereti hallani a saját hangját.
– Nos – szólalt meg végül az idegen –, ezennel tudatom veled, hogy személyes küldetésem lesz figyelmen kívül hagyni az összes lehangoló jövendölésedet, és azt fogom tenni, amihez csak kedvem támad.
– Nem hagyhatod csak úgy figyelmen kívül a jövendöléseket.
– Mindent lehet, csak akarni kell.
– Nem hiszem, hogy ez így működik.
– Hm. – A férfi a tarkója mögé kulcsolta a karját, a fának dőlt, és fölényesen folytatta. – Nos, lehet, hogy egyszerűen te nem vagy olyan okos, mint én.
A boszorkány a szeme sarkából nézte, szórakoztatta ez a kijelentés.
– Hát neked mi a neved? Csak nem bajkeverő?
– Elárulom, ha megmutatod az arcod.
– Megmutatom, ha megígéred, hogy nem hőkölsz hátra az iszonyattól.
– Azt mondtam, elárulom a nevem. Ennél többet nem ígérhetek. De bízz bennem, erős a gyomrom! Végtére is meg akartam enni a szívedet.
– Az én szívem nincs tele aljassággal, nekem elhiheted.
Amikor a nő felemelte a csuklyáját, a férfi megpillantotta égett haja barna csimbókjait és kékeszöld szemét, amely alig látszott ki a szemhéja alól. Gullveignek nem ilyen színű volt a haja és a szeme, de Angurboda arra jutott, hátra kellene hagynia azt a nevet és mindent, amit hozzá társítanak. Többé hallani sem akart róla.
Kezdetét vette létezésének új szakasza. Úgy tervezte, ezentúl megtartja magának a tudományát, többé nem osztja meg mással. Nem lesz több vajákosság, nem lesz több jövendölés, nem lesz több baj. Ebből már bőven kijutott neki több életre is.
– És én még azt hittem, valami rémséges szörnyeteg rejtőzik a ruha alatt. – Az idegen a magasba emelte két kezét, majd begörbítette ujjait, mintha karma lenne. – Angurboda a troll, aki olyan csúf, hogy a férfiak összerezzennek félelmükben, ha meglátják az arcát.
A nő csak a szemét forgatta.
– És téged hogy hívnak? Vagy meg akarod szegni az ígéreted?
– Távolról sem áll szándékomban. Tartom a szavam, Angurboda. Magának Ódinnak vagyok vértestvére – felelte gőgösen, egyik kezét a mellkasához érintve.
Á, hát erről van szó – gondolta a nő. Hiába időzött korábban Ásgardban is, nem rémlett neki olyasmi, hogy Ódin vértestvérévé fogadott volna egy óriást. Ugyanakkor erre akár évszázadokkal korábban is sor kerülhetett. Angurboda nem sok mindenre emlékezett Ásgardból, és szinte semmit sem tudott felidézni az azelőtti időkből. Talán csak arról lehetett szó, hogy furcsa látogatója távol maradt a csarnoktól, amikor megégették.
Vagy az is lehet, hogy ott volt, és végignézte a kínszenvedését, éppúgy megigézve, mint a többiek.
– És nem tudom elhinni – folytatta a férfi –, hogy képes lettél volna bemocskolni a nevem, mert azt hitted, megszegem a szavam.
– Ahhoz, hogy be tudjam mocskolni, tudnom kellene, nem igaz?
– Akkor úgy mondom, hogy bemocskolni a feltételezést, miszerint jó hírnevem van.
– A neved létezésének vagy a jó hírnevednek a feltételezését?
A férfi a nőre pislogott.
Szája hangtalanul ó-t formázott.
– Majd én kitalálok neked egy nevet, ha nem árulod el, mi az – ajánlotta fel a nő.
– Ó, ez nagyon izgalmas. – A férfi átkulcsolta a térdét; most úgy nézett ki, mint egy izgatott gyerek. – Milyen ötleteid vannak?
– Nem fog tetszeni, az biztos. A legrosszabb névvel foglak illetni, amit csak ismerek, és a boszorkányságomat segítségül hívva gondoskodom arról, hogy mindenki más is így hívjon.
– Boszorkányság? Most aztán nagyon megijedtem.
– Ne kényszeríts arra, hogy ezt megetessem veled! – figyelmeztette Angurboda, a magasba emelve rongyokba csomagolt szívét.
– Hm, talán már rég sort kellett volna kerítenem rá. – A férfi kiegyenesedett, ragadozónak tettetve magát rávicsorgott a nőre. – Talán akkor az enyém lesz a hatalmad. Add vissza!
Amikor a szívért nyúlt, Angurboda nem hagyta neki, hogy megérintse, és a létező legbaljóslatúbb hangon szólt hozzá.
– Vagy az is lehet, hogy valami sokkal rosszabb történne.
– Honnan tudod?
– Nem tudom. Csak úgy mondtam.
– Hát, azt hiszem, nem hibáztathatlak amiatt, hogy a történtek után meg akarod tartani magadnak.
– A közeljövőben nem válok meg tőle, az biztos.
A nő visszatette az ölébe a szívét, és lepillantott rá. Soha többé.
Eltelt pár perc. Amikor ismét felnézett a férfira, az a szája egyik sarkát felhúzva mosolygott rá. Angurboda tétován viszonozta a gesztust, nem tudta, hogy fest most a mosolya: torz, taszító vagy csak rémisztő.
De a férfi mosolya egyre szélesebb lett, és semmit sem árult el a gondolatairól.
– A nevem Laufey-fia Loki.
– Anyád nevét használod apádé helyett? – kérdezte a boszorkány, mivel a Laufey női név volt.
– Így van. És őszintén szólva, nem hiszem el, hogy olyan kevés időt töltöttél Ásgardban, és egyszer sem hallottál még rólam. Az istenek rémesen komolyan veszik magukat, ami engem rettentően tud untatni, ezért gyakran kénytelen vagyok elszórakoztatni magam, csak hogy történjen már valami. Ez sokszor mások kárára történik, de kit érdekel? Végtére is muszáj elfogadniuk, hogy én vagyok köztük a legeszesebb.
– És a legszerényebb, ez kétségtelen – jegyezte meg Angurboda őszinte képet vágva.
– Tudod, Angurboda – folytatta Loki –, tényleg azt hiszem, hogy nagyon jó barátok leszünk.
Angurboda Vaserdő keleti szélén rendezkedett be, ahol a fák vészjóslóan tapadtak az Óriáshont szegélyező meredek hegyekhez. Talált egy tisztást az egyik hegy lábához közel, ott pedig rábukkant egy sziklás kiszögellésre, amely egy barlanghoz vezetett. A barlang elég nagy volt ahhoz, hogy kiegyenesedve tudjon benne közlekedni. Amikor belépett, feltűnt neki, hogy a fölötte húzódó sziklafalba korábban üreget vájtak, ide rejtette a szíve maradványait.
Valahogy minden kísértetiesen ismerősnek tűnt számára. Mintha az egész hely rá várt volna.
Újraépítette a tűzhelyet az erdőben gyűjtött kövekből. A barlang mérete nem maradt el az Óriáshonban található egyszerűbb csarnokokétól: elég tágasnak bizonyult ahhoz, hogy bútorokkal lehessen berendezni, és hátul, ahol alacsonyabban futott a mennyezet, elég hely jutott a tárolásra szánt holmiknak. Nappal a barlang száján keresztül besütött a nap, este pedig folyton égett a tűz, hogy a boszorkány új otthona ne boruljon teljes sötétségbe.
– Egy barlang? – kérdezte Loki pislogva, amikor Angurboda megmutatta neki, hol lakik. – Miért nem építesz inkább csarnokot?
– Éppen rejtőzködöm. Egy csarnok túlságosan feltűnő lenne.
Erre Loki csak vállat vont. A boszorkánynak feltűnt, hogy nem kérdez rá, kik elől rejtőzik – holott Loki maga is ezek közé tartozott. Amint kiderült, hogy a férfi milyen kapcsolatot ápol Ódinnal, Angurboda tudta, hogy ez aggodalomra ad okot, valami mégis azt súgta neki, hogy a férfi nem az, akinek látszik. Ez az ösztönös érzés tartotta vissza a meneküléstől minden egyes alkalommal, miután Loki távozott tőle, ezért nem is keresett magának másik barlangot.
A megismerkedésük óta Loki olykor-olykor felkereste Vaserdőt és a boszorkányt. Születésétől fogva alakváltó volt, mint ahogy arra Angurboda hamar rájött, és meglehetősen gyorsan odaért Ásgardból, ha madárrá változott. Legtöbbször nem csak egy kellemes csevejért jött. Néha két-három napig maradt, és nevetség tárgyává téve magát hason fekve horkolt, a padlón aludt, összegyűrt köpönyegét használva párnának.
Angurboda alig hunyta le a szemét.
Nem tudta, menyi idő telt el, mióta találkoztak a folyóparton, de világosbarna haja időközben hosszúra nőtt, szép és selymes lett. Sokszor vékony fonatban a vállára terítette, vagy laza kontyban tűzte össze a nyakszirtjénél. Barlanglakóhoz méltó fehér bőre gyorsan gyógyult az égés után, így sokkal fiatalabbnak nézett ki, de a szeme alatt mindig karikák sötétlettek.
Miközben visszatette a szívét a helyére, kellően eltávolodott a testétől ahhoz, hogy tompítsa a fájdalmait, ám kapcsolatban maradt vele, hogy mozgatni tudja a kezét, és felnyissa a sebet, ahol dárdát döftek belé. A függőleges, kidudorodó heg örökre ott maradt a két melle között.
Azonban továbbra is úgy érezte, hiányzik belőle valami. Mintha még nem gyógyult volna be teljesen a szívén ütött lyuk.
Ennek ellenére jól boldogult. Egy patak ágazott el abból a folyóból, amely mellett először találkozott Lokival, és a barlangtól nem messze kanyargott tovább, így nem jelentett nagy vesződséget vizet hordani és kimosni azt a pár ruhát, amije volt. Összegyűjtött néhány bundát, és azokon aludt, de nem tudott elég élelmet szerezni magának. Nem sok állat élt Vaserdőben.
Egyik nap elment megnézni a csapdákat, amelyeket a fák között állított fel, és amikor látta, hogy semmi sincs bennük, a patakhoz ment halat fogni. Órákon át ült a parton, ugyancsak unatkozott, és semmi sem harapott a csalijára. Már majdnem elszundított egy fa tövében, amikor hirtelen egy nyílvessző suhant el mellette, majd belefúródott a fa törzsébe, vészesen közel a fejéhez.
Angurboda döbbenetében mozdulatlanná dermedt, azután tágra nyílt szemmel nézett körbe, keresve az ellenséget.
A patak túloldalán egy másik óriás bukkant elő a fák közül: egy széles hátú nő, aki rövid gyapjútunikát és nadrágot viselt. Egyik kezében íjat tartott, hátán zsákot cipelt, csípőjén üres tegez fityegett, és sok kövér nyúl lógott az övén.
– Te nem is vagy nyúl – állapította meg a nő a kelleténél csalódottabban.
– Majdnem megöltél! – vetette a szemére Angurboda dühösen pislogva.
– Egyébként meg mit keresel itt? Nem tudtad, hogy ennek a helynek befellegzett?
Bár nem tűnt idősebbnek Angurbodánál, olyan fitymálóan nézett rá, mintha az ősi boszorkány csak egy csintalan gyerek lenne.
Angurboda nem méltányolta ezt a hangnemet, ezért némán állta a tekintetét.
A nő még méregette egy ideig, majd ismét megszólalt.
– Húzd ki a nyilam a fából, és vacsorázz velem! Ez a legkevesebb, amit felajánlhatok, amiért majdnem eltaláltalak.
– Ennél rosszabbat is átéltem már – felelte Angurboda félredobva hevenyészett horgászbotját.
Ebben az évszakban a patak vize sekélyebb volt a szokásosnál, ezért csak át kellett szökdelnie a köveken, hogy a túlpartra jusson.
Miközben tüzet gyújtott, az óriáslány gyakorlott mozdulatokkal megnyúzott két nyulat, s Thjassi-lánya Skadiként mutatkozott be. Büszkén tette hozzá, hogy Óriáshonban csak Vadászként ismerik, mert nagyon jól bánik az íjjal és a csapdákkal. A maga módján szépnek számított, vastag szálú, világos haját két fonatban hordta prémszegélyű kalapja alatt, és erős, munkára termett keze volt. Szeme a gleccserek kékjét idézte.
Csak bólintott, amikor Angurboda is elárulta neki, hogy hívják, és alig vonta fel szemöldökét a név hallatán.
– Szóval a közelben laksz? – érdeklődött a boszorkány, miközben Skadi elkezdte főzni a nyúlhúst egy kis vasedényben, amelyet a zsákjából húzott elő.
Skadi megrázta a fejét.
– A hegyekben élek, de innen északabbra és bentebb. Te honnan jöttél ide? Alig értem, mit mondasz.
– Nagyon öreg vagyok – vallotta be Angurboda. – Öregebb, mint ahogy kinézek. Ha a hegyekből jöttél, hol a sítalpad?
– Itt még nem havazik. Az út mellett hagytam.
– Mi szél hozott ide? Ezekben az erdőkben nincs semmi az apróvadakon kívül, és azokból sincs sok. A hegyekben biztos több a préda.
Skadi a késével kavargatta a fazék tartalmát, és a tűz fölött Angurbodára vigyorgott.
– Egy történet miatt jöttem ide, amit Óriáshonban gyakran mesélünk egymásnak. Azt mondják, még mindig itt van valahol az a boszorkány, aki életet adott a farkasok fajának. Ő az erdő egyik ősi óriásnője. Állítólag réges-régen mindannyian itt éltek Vaserdőben. Amikor vadászni indulok, néha idáig is eljövök, de még soha senkit nem találtam errefelé. Aztán ma láttam, hogy füst száll fel a hegy lábánál, és nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg, ki van itt. De csak te gyújtottál tüzet, ugye?
– Igen, én voltam. – Angurboda elhallgatott, és gondosan megválogatta a következő szavait. – Én is boszorkány vagyok, de biztos nem az, akit keresel.
– Boszorkány – ismételte meg Skadi. – Miféle boszorkány?
Angurboda megvonta a vállát.
– Mit tudsz?
– Gondolom, semmi különöset – merengett Angurboda. – Még csak be sincs rendezve az otthonom.
Még egy fazeka sem akadt, amiben főzhetett volna. Lehet, hogy boszorkány volt, de semmilyen mesterséghez nem értett, hogy előteremthette volna magának azokat a bútorokat és eszközöket, amelyek kényelmesebbé tehették volna új életét.
Skadi némán meredt rá – részben gyanakvással, részben azzal a „te tényleg ilyen szerencsétlen vagy?” nézéssel, amellyel Loki sem fukarkodott, amikor meglátta a nő új lakóhelyét. Angurboda farkasszemet nézett Skadival, és szorosabbra húzta a vállán a köpönyeget. Kezdett beesteledni.
– Hm – nyögte végül Skadi, majd tovább kavargatta az ételt. Arckifejezésén látszott, hogy közben teljesen máshol járnak a gondolatai. – Biztos tudsz valamit, ha boszorkánynak nevezed magad. A boszorkányok, akikről már hallottam, mind vajákosok. Mint Freyja. Te is az vagy?
– Már hallottál Freyjáról? – kérdezte óvatosan Angurboda.
– Szóbeszédeket. Ha az ember ezzel-azzal kereskedik, sok minden eljut a fülébe. Tudsz a háborúról? – kérdezte Skadi, mert értetlenségként értelmezte Angurboda elrévedését. – Ami az ászok és a vánok között dúlt?
Angurboda bólintott. Egyik látogatása során Loki elmondta neki, mi történt, miután elmenekült Ásgardból.
– Tudok róla. De a részleteket nem igazán ismerem. Valójában azt hallottam, nem is került sor háborúra, csak hadüzenetet küldtek egymásnak, aztán meg békét kötöttek. De mik voltak a béke feltételei?
– Túszokat cseréltek – árulta el Skadi. – A vánok közül Njördöt és a gyerekeit, Freyt és Freyját cserélték el két ász férfira. Egyikük Mímir volt.
Angurboda felvonta a szemöldökét – egy újabb ismerős név.
– Mímir? Ódin legfőbb tanácsadója? Ezeknek a ván túszoknak valóban fontosnak kellett lenniük, hogy kárpótolni tudjanak egy ekkora veszteséget.
– Ó, ne aggaszd magad emiatt… – jegyezte meg Skadi borongósan. – Az ászok nem arról híresek, hogy tartják magukat a játékszabályokhoz. Ódin végül visszakapta a barátját, legalábbis a fejét…
Angurboda megborzongott.
– Akkor sem értem, miért kellett egyáltalán belemenni egy ilyen alkuba… mit tudnak ezek a vánok? Mi bennük olyan különleges?
– Njörd valamiféle tengeristen, de azt beszélik, hogy a lánya, Freyja a legszebb nő a világon, és hogy ő tanította meg Ódint a vajákosságra.
– Csakugyan?
Jó. Hadd higgyék azt – gondolta Angurboda. – Nemsokára már senki sem fog emlékezni a boszorkányra, akit háromszor is megégettek, és akkor végre nyugtom lesz.
– Igen – folytatta Skadi –, és Freyja most már az ászokkal él. Azt hallottam, saját csarnoka van meg minden.
Angurboda fészkelődött kicsit, s még szorosabbra húzta magán a köpönyegét. A háború előtt az ifjú Freyja volt az első Vánföldön, aki azért könyörgött Gullveignek, hogy tanítsa meg a vajákosságra, és Angurboda csak azért emlékezett erre, mert a lány egyszerre volt káprázatosan gyönyörű és lehengerlően meggyőző. Angurboda egyedül az ő és Ódin arcát tudta tisztán felidézni azokból az időkből, amikor még Gullveigként élt.
– Akkor te is képes vagy arra, amire Freyja? – tudakolta Skadi.
– Igen is, meg nem is – felelte Angurboda lassan, abban reménykedve, hogy elterelheti a beszélgetést a vajákosságról. – De van pár más hasznos képességem.
Skadi a gondolataiba merült. Egy kis fatálba öntötte az ételt, majd Angurbodának nyújtotta, miközben ő maga egyenesen a fazékból evett.
– Azon tanakodom, hogy segíthetnék neked – mondta Skadi. – Mert szeretnék valahogy. De kereskedő vagyok. Ez is egy üzlet, és annak természete megkívánja, hogy cserébe te is adj nekem valamit. Szóval mire vagy képes?
Angurboda egy darabig némán töprengett a válaszon. Mit tudott a vajákosságon kívül? Nem sokra emlékezett a régi időkből… a varázslást kivéve. Az éppúgy a része volt, mint a lelke, és olyan világosan fel tudta idézni, mint azt, hogy mit reggelizett aznap.
– Tudok különböző főzeteket készíteni. Bár jelenleg híján vagyok a hozzávalóknak – panaszolta a körülöttük lévő sűrű, kopár erdőre mutatva. – Errefelé nem sok mindenből lehet dolgozni.
Skadi elvigyorodott.
– Az egyik rokonom kertjében minden megterem. Elcserélhetem az elejtett vadakat akármilyen növényre, amire csak szükséged van. Aztán odaadom neked a növényeket a főzetekért cserébe, amiket utána el tudok cserélni valami másra, ami neked kell… némi haszonkulccsal, természetesen.
– Természetesen – ismételte meg Angurboda, mert már az is hálával töltötte el, hogy Skadi nyitott erre az ötletre. – Végtére is te végeznéd a munka oroszlánrészét. Amit árulsz, abból annyit tartasz meg, amennyit csak szeretnél. Nekem nem kell sok minden. – Kis szünet után folytatta. – De nem tudom, neked ez miért éri meg. Nagyon messze lakom a kereskedelmi útvonalaktól. Ami azt illeti, minden más úttól is.
Skadi megvonta a vállát.
– Ez igaz. De az egész attól függ, jó-e egyáltalán a portékád. Ha igen, akkor előnyös üzletet tudok kötni, ezért nekem is megéri majd megtenni ezt a kitérőt. Szóval miket tudsz készíteni?
– Először is gyógybalzsamokat és betegség elleni főzeteket – számolt be Angurboda, majd beleszürcsölt az ételbe. Finomnak találta, amiben az is szerepet játszott, hogy már régóta csak szénné égetett vézna nyulakat evett. – És olyan főzeteket is, amelyek csillapítják az éhséget. Ez télen nagyon jól tud jönni.
Skadit lenyűgözték a hallottak.
– Azokat jó pénzért el lehet adni. Feltéve, hogy tényleg hatnak.
– Hatnak, nekem elhiheted – felelte Angurboda, és már-már elmosolyodott.
Mint kiderült, Angurboda igazat mondott: Skadi elkezdte járni Óriáshont a főzetekkel, és olyan sok dolgot kapott értük cserébe, hogy gyakran felbukkant Angurboda barlangjánál különféle eszközökkel, amelyek kellenek egy háztartásba. Vitt neki késeket, kanalakat, ágyneműt, gyapjúfonalat, fazekat, fejszét és vadakat is, melyeket ő maga ejtett el, vagy másoktól kapott. Abban egyeztek meg, hogy Skadi szerez Angurbodának nagy fadobozokat tele kis, fedeles anyagedényekkel, amelyeket minden oldalról gyapjúval párnáz ki, hogy ne törjenek el szállítás közben. A boszorkány megtöltötte a főzeteivel az edényeket, majd visszaadta őket Skadinak, aki cserébe egy üres edényekkel teli új dobozt adott neki.
