„Szolnok volt a legfontosabb őrbástya, vagy ha úgy tetszik, a legszélesebb kapu észak felé” – olvassuk Benedek Szabolcs friss kötetében a város török hódoltság-korabeli szerepéről. A Hídváros a tizenegyediktől egészen a huszadik századig vezet végig minket a település históriáján, miközben a lakosság mindennapjaiba is betekintést nyújt.
Dobó István, Nyáry Lőrinc, Széchenyi, Kossuth vagy éppen Jókai is járt az itt megjelenő utcákon, melyek a könyv befejezése után már azoknak is ismerősek lesznek, akik még csak most fedezték fel maguknak a Tisza és a Zagyva találkozásánál elterülő vidéket.
Benedek Szabolcs: Hídváros (részlet)
Megtalálták az elásott sajkákat
Az ostrom tizenegyedik napján megérkezett Kara Ahmed nagyvezír serege is a vár alá. Híre jócskán megelőzte jöttét. Akkor már hetek óta tudni lehetett, hogy Temesvár elesett. Hiába védte vitézül Losonczi István várkapitány és a katonái, a túlerő diadalmaskodott. Ám akkor is csak árulás és hitszegés árán: Losonczi azzal a feltétellel adta föl Temesvárt, hogy a védők szabadon elvonulhatnak, a város lakosságát pedig a megszállók megtartják jogaiban. Nem így történt.
Miután a katonák kijöttek a vár falai mögül, a törökök megrohanták és egytől egyig fölkoncolták őket.
A sebesült Losonczit a pasa parancsára lefejezték, megnyúzták, bőrét szalmával kitömték, fejét karóra szúrták Temesvár kapuja előtt.
Úgy látszik, a törököket száz esztendő múltán is kísérte Vlad, a Karóbahúzó emléke. Tőle tanulták a leszámolásnak ezt a véres és kegyetlen módját.
Azt is lehetett tudni, utána mire készülnek. És olyat is beszéltek szerte mindenfelé, hogy az egész Fráter Györgynek köszönhető. A hajdani pálos szerzetesből lett bíboros a halála után is dirigálta az ország sorsát. Miután a mohácsi csatavesztést követően két királyt is trónra segítettek híveik, Fráter György addig lavírozott közöttük, mígnem hosszas alkudozást követően tető alá nem hozott egy olyan megállapodást, amelyet egyik félnek sem állt már szándékában betartani a kezdetektől fogva. Mivel György barát inkább János király hívének tartotta magát, Buda török elfoglalását követően az özvegy királynéval és annak udvartartásával együtt Erdélybe menekült, ahol rövid idő alatt egy önálló országot hozott létre, amely éves rendes adófizetéssel az oszmánoknak hódolt.
A barát később mégis átjátszotta a Habsburgok kezére, hogy aztán egy következő pálfordulás nyomán újra visszalavírozzon a törökök oldalára.
Ezt a csiki-csukit unta meg Ferdinánd király Erdélybe vezényelt seregeinek vezére, Castaldo tábornok, aki a saját titkárát fölbérelve és ellene fordítva megölette György barátot. Azt is rebesgették mindenfelé, hogy a bíboros holtteste hetven napig feküdt a hóban, mígnem Castaldo Gyulafehérváron, a Hunyadiak síremléke közelében eltemettette. Mégiscsak egy magas rangú egyházfiról volt szó, aki ráadásul a diplomáciai képességei és politikai éleslátása nyomán az ellenfelei körében is tiszteletet keltett, a személyét övező gyűlölet ellenére is.
Kara Ahmed nagyvezír eredeti célja az volt, hogy Erdélyből kifüstölje a György barát által behívott Habsburgokat.
Aztán kiderült, hogy erre nincs is különösebb szükség, a dolgok néha maguktól is megtörténnek.
A barát meggyilkolása után az erdélyi rendek a Habsburgok ellen fordultak. Castaldo körül elfogyott a levegő, már maga Ferdinánd király is tarthatatlannak vélte tábornoka helyzetét, úgyhogy jobbnak látta elengedni a kezét, nem kis részben azért is, mert a bíboros megölése Rómával való diplomáciai konfliktussal fenyegetett. Minek hát belerúgni a döglődő oroszlánba, akinek meg vannak számlálva a napjai? Kara Ahmed nagyvezír engedett Hadim Ali hívásának, és úgy döntött, népes hadával csatlakozik a budai pasa seregéhez, és együtt vívják meg Közép-Magyarország még királyi kezén lévő városait, megnyitva ezáltal az utat Felső-Magyarország felé.
Már egy éve folyt az újabb háború, és felsorolni is nehéz, hány település került a támadók kezére: Veszprém, Buják, Drégely, Szécsény, Lugos, Karánsebes, Pancsova, Versec, Arad, Lippa, Solymos, Csanád, Temesvár…
Közben mennyi kín, szenvedés, könny, vér és halál…
És a megszámlálhatatlan sokaság most mind itt gyűlt össze Szolnok alatt. Kara Ahmed nagyvezír serege Szegednél kelt át a Tiszán, majd egyetlen lendülettel menetelt tovább a folyó mentén észak felé, hogy a Zagyva-torkolatot elérve egyesüljön Hadim Ali pasa seregével, amely közben megszállta Szolnok városát, és a lakóházak mellől napok óta lőtte a várat. A falak azonban ellenálltak az ágyúgolyóknak. Nem csoda, elvégre az addig ispáni palánkvárat az elmúlt időszakban a török támadástól tartva nem csupán jól megerősítették, hanem lényegében újjá is építették: a fűzfafonadékból és agyagból fölhúzott, nyolc öl magasságú falakhoz négy masszív kőbástyát emeltek, mindegyik szélessége külön-külön hat öl volt.
A munkálatokhoz pénz, anyag és ember is bőséggel rendelkezésre állt.
Miután a Pálóciak utolsó sarja elesett a mohácsi csatában, Szolnok ismét királyi birtok lett. Szapolyai János után Ferdinánd kezébe került, aki olasz, cseh és morva mestereket küldött a Tisza és a Zagyva találkozásához. Azok vezényeltek a környékről odarendelt jobbágyoknak, a terveket pedig olasz és spanyol mérnökök készítették, és a király hadvezérei, többek között az Egerből odahívott Dobó István hagyta jóvá. Voltak hetek, amikor egyszerre félezer ember sürgött, nyüzsgött, dolgozott az építkezésen. Igyekezni kellett: a török közeledett, és Szolnok volt a legfontosabb őrbástya, vagy ha úgy tetszik, a legszélesebb kapu észak felé.
Márpedig ezt a kaput zárva kellett tartani.
Ha Szolnok elesik, már csak Eger állhat a török útjába Felső-Magyarország előtt. Az ottani várnál viszont – aki értett hozzá, így tartotta legalábbis – a szolnoki újabb, erősebb, jobban védhető.
– Hallod-e, Nyáry Lőrinc, király kapitánya! Vitézül véded, amit rád bíztak, de tudd meg, hogy rosszul és törvénytelenül cselekszel: ez a terület a várral és a várossal egyetemben a fényességes szultáné! Ha nem akarsz életed végéig láncra verve senyvedni, utána meg az örökkévalóságig égni a gyehenna tüzében, add föl a várat, és add vissza a padisahnak, ami jog szerint az övé! Cserében neked és az embereidnek szabad elvonulást biztosítunk.
Alighogy végeláthatatlan sokaságként megjelent a vár falainál a nagyvezír serege, szinte óránként elhangzott a felszólítás.
Magyar nyelven ordítoztak a város különböző pontjairól a renegátok, akik magyarnak születtek, ám még vagy a devsirme, azaz a gyerekadó keretében vitték el őket janicsárnak, vagy ők maguk látták jobbnak a hódítókhoz csatlakozni. Azt is beszélték, hogy maga a nagyvezír sem volt született török, eredetileg albánként látta meg a napvilágot, a Balkán égig érő hegyei között. De hát mit számított ez valójában? A Szolnok körül összegyűlt tarkabarka sokadalom ugyanúgy mindenféle nációhoz tartozott, az öltözetük, a bőrszínük, a testalkatuk, a nyelvük, a vérmérsékletük és a viselkedésük is eltért. Volt, aki Afrika szavannáiról és sivatagjairól, volt, aki Ázsia távoli síkságjairól és fennsíkjairól érkezett.
Közben mindegyik a fényességes szultán alattvalójának, ily módon töröknek vallotta magát, és arra készültek, hogy Szolnok várát elvegyék engedetlen védőitől.
– Nem tudom, mit akarnak elérni ezzel a folytonos ordibálással. Hiszen tudhatják, hogy nem hiszünk nekik. Temesváron is szabad elvonulást ígértek, azután lemészároltak mindenkit.
Nyáry Lőrinc a vár nyugati kapujánál állt, onnét nézte a lassan lebukó napkorong halványodó fényében is tisztán látszó szemközti sáncokat, amelyeket a törökök azért húztak föl sebtében, hogy mögéjük rejtsék el ágyúikat a szolnokiak válaszlövései elől. Amióta Kara Ahmed megérkezett, láthatóan élénkebbek lettek a támadók: folyamatos mozgásban volt a hatalmas sereg, emitt újabb sáncokat emeltek, amott árkokat ástak, amarra pedig azon ügyködtek éppen, hogy erőteljes földmunkával elvezessék vagy megállítsák a Zagyva vizét, lehetővé téve, hogy közelebb férkőzzenek a várhoz.
– Hányan lehetnek? – kérdezte az egyik vicekapitány, Móré Gáspár, anélkül, hogy a többiekre nézett volna.
– Harmincezren talán – felelte Pekry Gábor. – De ha Szolnok elesik, az udvarhoz intézett jelentésünkben írhatjuk azt, hogy százezren.
Innen valóban úgy tűnik, hogy vannak annyian.
Óvatosan, nehogy a karját kinyújtsa a várfal mögül, és eltalálja egy kósza nyílvessző vagy puskagolyó, arrafelé mutatott, amerre az ágyúk és a hadifelszerelések mögött végtelen tengerként hullámoztak a mindenféle színben pompázó sátrak.
– Szolnok nem fog elesni – mordult Nyáry. – Ez most az ország legerősebb vára. Nem fog rajta a golyó.
A kapitány bizonyos szempontból igazat mondott. Hiába ontották a tüzet magukból napok óta Hadim Ali pasa ágyúi, a golyók a kőfalakkal ellentétben a földből és sárból dagasztott falakon nemigen bírtak rést ütni. Néha beléjük fúródtak, többnyire azonban egyszerűen visszagurultak róluk.
Az ostromgyűrű sem zárult be teljesen, nemcsak a Tiszán, de a szárazföldön is résnyire szabad volt az út.
Ezt bizonyította az is, hogy nem sokkal azután, hogy a nagyvezír serege ideért, Egerből levél érkezett.
– Dobó azt írja, hogy tartsunk ki – mondta Móré Gáspár. – A vár erős, várjuk meg, amíg megérkezik a felmentő sereg.
– Miféle felmentő sereg? – hördült fel Pekry Gábor. – Ördög Mátyás katonáit Palástnál szanaszét kergették. Ugyanazok a budaiak, akik most is itt vannak. Castaldo is futásra kényszerül, miután az erdélyiek visszahívták Szapolyai fiát.
– Nem lehetünk gyáva nyulak – mondta Nyáry Lőrinc. – Dobónak igaza van: nem adhatjuk fel. Akkor sem, ha ő most leginkább Egert félti.
De Szolnok neki is édesgyermeke.
Ismeri a vár védelmi erejét, ő maga is beleírt és belepingált a mérnökök rajzaiba. A törökök is jókora veszteségeket szenvedtek az eddigi hadjárat során. Nem beszélve arról, hogy minél több várat foglalnak el, annál kisebb sereggel mennek tovább, mert hátra kell hagyniuk a janicsárok egy részét helyőrségnek. Lassan elfogynak, ha nem kapnak utánpótlást.
– Amennyiben Szolnokot elfoglalják – jegyezte meg gúnyosan Pekry –, Dobó azzal is jól jár. Eger alá megint kevesebben mennek.
– Nem foglalják el – Nyáry konokul ingatta a fejét. – Élelmünk és fegyverünk is van elég. Ezt a várat úgy tervezték, hogy hetekig ellenálljon egy ostromnak. Hamarosan itt az ősz. Amint elkezdődnek az esőzések, a töröknek vissza kell vonulnia, különben beleragad a sárba. Különösen itt, a folyók mentén.
Mintha összebeszéltek volna, a Tisza felé néztek mind a hárman.
A torkolat fölött madár körözött. Nem látták pontosan, de úgy tűnt, hogy egy pelikán.
A közelből dörgés hallatszott, aztán fölsüvített egy ágyúgolyó. Ez most el sem érte a falakat, még azelőtt a Zagyvába zuhant. Utóbbi most meglepően bővizű volt. Az égiek is ezzel segítették a védőket.
Fotó: Szepesvári Petra/Helikon Kiadó
