Franciaország egyik legolvasottabb regényírójának, Virginie Grimaldinak munkáit itthon is ismerik az olvasók. Legújabb, magyarul megjelenő kötetének főhőse Juliane, aki rendezett életet él férjével és hétéves kisfiával. Egészen addig, amíg be nem költözik hozzájuk az apja, Jean, akinek leégett a háza. Az apa épp Juliane ellentéte, bohém és imád mindent, ami spontán és váratlan, mágnesként vonzza a káoszt. A mostani viselkedése azonban valahogy még a megszokottnál is hóbortosabb. Hamarosan be kell látnia, hogy nemcsak a kor miatt romlott a helyzte, ennél többről van szó. Ezzel a felismeréssel az idő, amit most kényszerűségből egy fedél alatt töltenek, a legszebb ajándékká válik mindkettőjüknek, amit a sors adhatott.
Virginie Grimaldi: Köszi, apu! (részlet)
Előszó
Papa.
Ez volt az első szó, amit kimondtam életemben.
A képernyőn akadozva pereg a régi felvétel. Apám hangját hallom, ahogy biztat, ismételjem meg újra és újra. Abban a régi típusú, magas fa etetőszékben ülve, narancssárga péptől maszatos arccal, büszkén mondogatom azt a bizonyos szótagot, anélkül, hogy tudatában lennék annak, mit váltok ki ezzel őbenne.
Anyám, a sarki pék, apám üzemvezetője, a gyári kollégái, a szülei, a postás, a gyerekorvos, a benzinkutas, a kasszás a közértben, a dajkám, és még hosszan folytathatnánk a sort, ha szeretnénk felsorolni mindazokat, akikkel tudatta a rendkívüli eseményt: kimondtam az első szót életemben, ami nem volt más, mint a „papa”.
Az esküvőmön ezzel az anekdotával kezdte a beszédét.
– Pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa!
– Ügyes vagy, Juliane! Nagyon ügyes vagy, kincsem!
– Ma-ma – próbálkozik nagy meggyőződéssel anyám hangja a háttérben, amire apám harsányan hahotázni kezd, amihez én is csatlakozom.
A képernyő elsötétül. Vissza a jelenbe.
Kiveszem a kazettát a lejátszóból, becsúsztatom a tokjába, és elteszem egy kartondobozba egy tucatnyi másik mellé.
Papa.
Hányszor mondtam ki vajon életemben?
Nevetve, mérgesen, kiabálva, sírva, dühöngve, játék közben, szeretettel.
Papa, nézd!
Papa, hol vagy?
Papa, jó vicc!
Papa, játszunk?
Papa, te vagy a legjobb!
Papa, ez nem vicces!
Papa, már nem vagyok abban a korban!
Papa, kicsit messzebb tegyél ki!
Papa, elkísérsz az oltár elé?
Papa, nagypapa leszel.
Becsukom ezt az utolsó kartondobozt is. A húgom behúzza a szoba ajtaját, és csatlakozik hozzám.
– Indulunk?
– Indulunk.
Papa.
Ez volt az első szó, amit kimondtam.
A legegyszerűbb kis szó, ami csak úgy kicsúszik a szánkon anélkül, hogy sokat törnénk rajta a fejünket, anélkül, hogy engedélyt kérne rá. Végeredményben egy automatizmus, akár a lélegzetvétel. Egy szó a gyereknyelvből, egy szó a szeretet nyelvén.
Egy szó, ami mint egy fantomláb fáj, amikor már nem létezik.
ELSŐ RÉSZ
A tagadás
1. fejezet
Apámat Jeannak hívják, és ez az egyetlen dolog, amiben olyan, mint mások.
Gyerekként istenítettem a színes egyéniségű apámat, aki fennhangon énekelt a volánnál, és aki ebédidőben szolgálta fel a reggelinket. Ha arra volt szükségem, a karjaiba bújtam, a hátán ülve harcoltam a sárkányok ellen, neki dedikáltam a rajzaim, neki szavaltam a verseim.
Kamaszként szégyelltem a konvencióknak nem engedelmeskedő, hosszú hajú apámat, a farmer rövidnadrágjával és a kamaszos külsejével, aki motorral jött értem a suliba, és úgy beszélt a haverjaimmal, mintha azok az övéi lettek volna. Az ő orra előtt csaptam be az ajtót, őrá kiabáltam, őt tettem felelőssé a rossz jegyeimért, a kudarcaimért és egyáltalán azért, hogy rosszul éreztem magam a bőrömben.
Felnőttként pedig szeretem, de épp úgy elkeserít, mint minden olyan dolog, amit nem értek.
Apám az én gyökeres ellentétem, egyszerűen nem passzolunk össze. Én minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a keretek közt maradjak, és hogy tiszteletben tartsam azokat. Ő ezzel szemben jócskán túlfeszíti a határokat, a keretek meg… hát, azokra magasról tesz…
Értekezleten vagyok éppen, amikor a neve megjelenik a telefonom kijelzőjén. Már hónapok óta nem láttam, és most szokása szerint a legalkalmatlanabb időpontot választja, hogy újra jelentkezzen. Lenémítom a csengőhangot, és elnéző mosolyt küldök körbe a kollégáknak. Apám nem a hajszál a levesben, ő egy egész paróka. Azonnal újrahív. Kinyomom. A harmadik próbálkozásra, miközben számonkérő tekintetek vesznek körül, fogadom a hívást. A „halló”-m olyan agresszív, hogy én magam is megszeppenek tőle.
A telefonban nem az ő hangját hallom.
Sűrű bocsánatkérés közepette, sietve kimegyek az értekezletről.
Egész úton a legsötétebb forgatókönyvek peregnek a fejemben.
A tűzoltó biztosított róla, hogy csak anyagi károk keletkeztek, én mégis attól tartok, hogy a legrosszabbat nem akarta a telefonban elmondani, majd élőszóban tudatja velem. Mindenre felkészítem magam: sokkos állapotban, lesújtva találom apámat, vagy súlyosan sebesülten, esetleg még annál is rosszabb. Mindenre felkészültem, kivéve arra, ami fogadott.
A szénné égett háza előterében, ahol a víztömlők eláztatták a kiskertjét, a gerincesektől telhető leglazább állapotban ezt harsogja:
– Pont jól jött, úgyis ki akartam cserélni a tapétát.
Mindenki felkacag, a kíváncsiskodó szomszédoktól kezdve a tűzoltókig. Ezen felbátorodva felém fordul, hogy lássa, én is nevetek-e. A tekintetem mindent elárul. Annyira megkönnyebbülök, hogy élve látom, hogy kedvem támad kinyírni. Ez távolról sem hatja meg, mosolyogva indul el felém.
Még ki sem szálltam az autóból, úgy érzem, nem bírnak el a lábaim.
– Nyugi, Baci, ezek csak ingóságok.
Mindenképpen értesíteni akartak valakit, én rád gondoltam, de nem kellett volna. Van más dolgod is, nem igaz? Egyébként hogy vagy?
– Mi történt?
Felhúzza a vállát, és megvakarja a tar koponyáját.
– Kiöntöttem a hamutál tartalmát a fürdőszobai kukába, és állítólag volt még benne égő cigarettavég. Elmentem bevásárolni közben, a szomszédasszony hívott, hogy ég a ház. Ismered a vén spinét, örökké az ablakban kukkol. Geronimo biztosan megijedt, szegény, ő a nappaliban volt.
Tekintetével megkeresi a kutyát, aki átmenekült a szomszéd udvarára, és odaint neki. A kutya megcsóválja a farkát s vele az egész testét.
Nincs rá idő, hogy zavar álljon be köztünk. Amíg a tűzoltók elpakolnak, az egyik rendőr magához szólítja apámat.
– Na, megyek, gondolom, elmondják, most hogyan tovább. Neked biztosan van más dolgod, menj csak, majd én megoldom.
– Maradok még egy kicsit.
– Ahogy akarod.
Alighogy sarkon fordul, megjelenik a kocsim mellett a szemben lakó szomszédasszony sajnálkozó mosollyal a képén.
– Rég nem láttunk errefelé, kedvesem. Jobban örültem volna, ha nem ilyen körülmények között találkozunk újra, Juliane.
Harminc éve, azaz amióta ismerem, ez a nő semmit sem változott. Arra gyanakszom, hogy már öregen született. Röviden üdvözlöm, de nincsenek illúzióim, tudom, hogy nem a hogylétem érdekli, sokkal inkább a szaftos információk, amelyeket megszerezhet tőlem, s amelyeket aztán továbbadhat az egész környéknek. Nincs ellenére a tapintatosság, de azért takarékosan bánik vele.
Nem sokkal a szüleim válása után, az egyik szerdai napon, amikor tudta, hogy egyedül vagyok otthon, átjött kérni egy kis sót, és csak úgy mellékesen azt is megkérdezte, hogy ismerem-e már anyám szeretőjét.
– Tudod, mi történt? – érdeklődik apám füstölgő házára mutatva. – Tényleg egy cigarettavég?
– Fogalmam sincs. Meg kellene kérdezni a kukától.
Most egy kis iróniánál többre van szükség ahhoz, hogy leszereljük.
– Nem vagyok meglepve. Tulajdonképpen azon csodálkozom, hogy nem előbb történt.
– Hogyhogy?
Rögtön megbánom, hogy ráharaptam a horogra. Felragyog a tekintete, mint egy karácsonyi gyertya.
– Hát, egy ideje kicsit furcsán viselkedik. De milyen buta vagyok, nem tudhatod, hiszen hónapok óta nem jártál itt.
– Hogy érti, hogy furcsán viselkedik?
Elkomorodik, előbb elővigyázatosan körültekint, mintha meggyőződne róla, hogy indiszkrét fülek nem nyúlják le a kizárólag nekem szánt információkat, aztán szinte suttogja.
– Tudjuk jól mindketten, hogy mindig elég… izé… hogy is mondjam… eredeti volt, de az utóbbi időben túlmegy minden határon. Minden este kiviszi a kukát, holott a kukások csak hétfőn járnak, és rendszeresen elfelejti leereszteni a redőnyöket éjszakára.
Egyszer tárva-nyitva hagyta az ajtót, amikor elment, és a minap pizsamában ment reggel a pékségbe.
Le is fényképeztem, mert nem hittem a szememnek. De nem ez a legrosszabb.
Hatásszünetet tart, lesi a reakciómat, én pedig türelmetlenül nógatom.
– Hanem? Mi a legrosszabb?
Síri hangon folytatja, ahogy a fülemhez hajol.
– A múlt héten, amikor kint volt a kertben, gondolom, észrevette, hogy megmozdult a függönyöm. Fogalmam sincs, mit képzelt, éppen takarítottam, nyilván van más dolgom is, mint a szomszédokat lesni. Na mindegy, a lényeg, hogy odaintett nekem, aztán hátat fordított, és letolta a nadrágját. Aztán csupasz fenékkel, tánclépésben sasszézott be a házba.
Összeharapom a számat, hogy el ne nevessem magam, miközben elképzelem apámat, ahogy rázza a meztelen hátsóját a megrökönyödött szomszédasszony előtt.
Miközben tovább sorolja, mennyire aggasztóan viselkedik apám, én is jobban szemügyre veszem, ahogy ott áll a rendőrautó közelében. Az agyonkoptatott farmerjében, tarka pulcsijában és tornacipőben egyáltalán nem tűnik hatvanhét évesnek. Ez az egyik öröme, amikor kérdezik a korát, aztán csodálkoznak a válaszon, mondván, hogy fiatalabbnak látszik. Talán kicsit lefogyott, pedig már eleve vékony alkat. Mindig szeretett volna kicsit vastagabb lenni, de a természet ilyen nyúlánk, sovány külsővel áldotta meg. Fiatalkorában a barátai Gólyának hívták, ami elég komoly komplexusokat okozott nála.
– Nem aggódsz miatta? – kérdi a szomszédasszony.
– Nem igazán. Ahogy mondja, mindig elég különös figura volt.
Kimereszti a szemét.
– Na de akkor is! Ismételjem el talán a jelenetet, amit előadott?
– Nem szükséges, köszönöm! Jól megjegyeztem magamnak.
– Rendben. Végül is a többi nem az én dolgom. Nem fogom egyhamar viszontlátni.
– Ó? Elutazik?
Csak egy udvarias kérdés volt, a válasz egy csöppet sem érdekelt. Csak fél füllel hallgatom, nagyjából tudom előre, valami termálfürdőbe megy, hogy enyhítse a reumáját, vagy elutazik a fiához egy időre. De nem. Sem egyik, sem másik. Hogyhogy nem jutott eddig eszembe? Nyilvánvaló, hogy nem ő megy el innen, hanem apám nem maradhat a félig leégett házában. Egymással szimultán a szomszédasszony és a saját lelkiismeretem ugyanazt kérdezik tőlem.
– Nem veszed magadhoz?
forrás: Virginie Grimaldi saját oldala
