Latin-Amerika kusza és sokszínű történelmét a legegyszerűbben úgy tudjuk megérteni, ha végignézzük hogyan alakult az évek alatt a népzene. Mario Vargas Llosa utolsó regénye egyszerre óda a latin-amerikai, azon belül is perui kultúrának, és társadalomtörténeti áttekintés arról, hogyan lett az egyik legmeghatározóbb közösségi élményből egy egyszerű kocsmai időtöltés. Látszólag egy zenetörténeti regénnyel van dolgunk, de annál sokkal több, egy izgalmas utazás Peru tájain keresztül.
A nemrég elhunyt író a latin-amerikai irodalom egyik meghatározó alkotója volt, számos fontos regényt hagyott hátra. A Csendes forradalom hét könyve is volt nálunk, akkor elismerően írtunk Llosa utolsó regényéről. Olvass bele!
Mario Vargas Llosa: Csendes forradalom (részlet)
Fordította: Eőry Zsófia
Miért hívta volna fel éppen őt a perui értelmiségi elit jeles tagja, José Durand Flores? Az üzenet a barátja, Collau kisboltjában jutott el hozzá, amely napilap- és magazinárusként is üzemelt, ő pedig azonnal tárcsázott is, de senki sem vette fel. Collau azt mondta, hogy a kislánya, Mariquita adta át az értesítést, és előfordulhat, hogy nem értette jól a számokat; később majd felhívják újra. Ekkor Toñót megint birizgálni kezdték a mocskos állatok, amelyek emlékei szerint azóta a nyomában voltak, hogy az eszét tudta.
Vajon miért hívta fel? Bár személyesen még nem találkoztak, Toño Azpilcueta pontosan tudta, kicsoda José Durand Flores. Elismert író, vagyis olyasfajta ember, akit Toño egyszerre tisztelt és gyűlölt: nagyon népszerű volt, és olyan jelzőkkel illették, mint „híres-neves tollforgató” meg „ünnepelt kritikus” – mindkettő könnyen learatható szokványdicséret volt az ország azon értelmiségi rétege számára, akiket Toño Azpilcueta csak „elitnek” nevezett. Mit is csinált idáig ez az ember? Egy darabig természetesen Mexikóban élt, és nem kisebb személyiség, mint a neves esszéista-költő-tudós-diplomata, a Mexikói Egyetem igazgatója, Alfonso Reyes írt előszót Szirének alkonya, lamantinok fénykora című híres gyűjteményéhez, amelyet ott szerkesztettek. Állítólag az inka Garcilaso de la Vega szakértője volt, még a könyvtárát is sikerült újra összeállítania otthon vagy az egyetem valamelyik irattárában. Természetesen ez elég nagy dolog, de azért nem hatalmas – végtére is szinte semmi. Toño újra felhívta, de most sem vették fel.
Ekkor a rágcsálók újra megjelentek, és megint mozgolódni kezdtek az egész testén – ahogy mindig, amikor Toñót elfogta az izgalom, az idegesség vagy a türelmetlenség.
Toño Azpilcueta korábban már kérelmezte a Lima belvárosában működő Állami Könyvtárnál, hogy szerezzék be José Durand Flores műveit, és bár az őt kiszolgáló kisasszony azt felelte, rendben, megteszik, ez végül sosem történt meg, így Toño tudta, hogy az illető jelentős akadémikus, de azt már nem, hogy miért. A neve egy furcsaság miatt csengett számára ismerősen, amely aláásta és megcáfolta idegenkedését. José Durand Flores szombatonként a La Prensa napilapban közölt cikket a kreol zene jó tulajdonságairól, még az énekeseket, gitárosokat és cajón dobosokat is kiemelte, például Caitro Sotót, Chabuca Granda énekesnő kísérőjét – és ez természetesen rokonszenvet ébresztett iránta Toñóban. Vele ellentétben a kifinomult ízlésű értelmiségiek általában lenézték a kreol zenészeket, még csak annyira sem méltatták, hogy dicsérjék vagy keresztre feszítsék őket, mindez pedig hatalmas ellenszenvet váltott ki Toñóból – hogy mennének a pokolba mindahányan!
Toño Azpilcueta a kreol zene szakértője volt – az összes ágának: a partvidékinek, a hegyvidékinek, az amazóniainak –, ennek szentelte az életét. A legnagyobb elismerés, amelyben ezért részesült, természetesen nem a pénz volt, hanem az, hogy Morones professzornak, Puno város híres szülöttének halála után ő lett a perui zene első számú szakértője az országban. Mesterével akkor ismerkedett meg, amikor még a La Salle Gimnáziumba járt, nem sokkal azután, hogy az apja, egy baszk vezetéknevű olasz bevándorló kibérelt egy kis házat La Perla kerületben; Toño onnantól kezdve ott élt és nevelkedett. Morones professzor halála után ő lett az az „értelmiségi”, aki a legtöbbet tudott (és írt) azokról a zenékről és táncokról, amelyek a perui folklór szerves részei. A San Marcos Egyetemre járt, és az alapszakos diplomája megszerzéséhez a perui valsról írt szakdolgozatot; ezt a munkáját Hermógenes A. Moronesnek ajánlotta – Toño valamivel korábban tudta meg, hogy az „A” azzal a ponttal a végén az Artajerjes nevet rejti –, akinek segítője és szeretett tanítványa is volt.
Bizonyos értelemben Toño lett az örököse a professzor helyi zenékről és táncokról folytatott tanulmányainak és kutatásainak.
A harmadik évben Morones professzor megengedte, hogy órákat tartson, és a San Marcosban mindenki biztosra vette, hogy miután a mester nyugdíjba vonul, Toño Azpilcueta örökli meg a katedráját. Ő maga is azt hitte. Ezért amikor befejezte az ötéves képzést a bölcsészkaron, folytatta a kutatásait, majd megírta doktori dolgozatát Utcai árusok Limában címmel – melyet természetesen ismét a mesterének, doktor Hermógenes A. Moronesnek ajánlott.
Toño a gyarmati időszak beszámolóit olvasva tudta meg, hogy a rikkancsok az egyszerű kihirdetés helyett elénekelték a híreket és a helyi rendeleteket, amelyek így megzenésített beszéd formájában jutottak el a városlakókhoz.
Rosa Mercedes Ayarzának, a perui zene nagy szakértőjének segítségével arról is tudomást szerzett, hogy az utcai árusok hangjai a legöregebbek a városban – így népszerűsítették a fánkot, a guatemalai piskótát, a frissen sült süteményt és a helyi halakat: a bonitót, a cojinovát és az apró ezüst színű fajtát, a pejerreyt.
Övék a legősibb hang Lima utcáin. És akkor még nem is említettük a gyümölcsöt, gyógynövényteát, causát, picarónt és tamalest árusítókat.
Amikor Toño erre gondolt, szinte könnyekig hatódott. A perui nemzet néven ismert rendelet- és hírközösség legmélyebb gyökerei a népzenéből és a népdalból táplálkoztak. Ez lett volna a megvilágító felismerése egy dolgozatnak, amely Toño táskájában féltve őrzött cédulák és füzetek százain keresztül fejlődött egészen addig a napig, amíg Morones professzor nyugdíjba nem vonult, és gyászos arccal nem közölte vele, hogy a San Marcos Egyetem úgy döntött: ahelyett, hogy kinevezné utódjául Toñót, inkább megszünteti a Perui Folklorisztika Tanszéket. A szabadon választható kurzust minden évben meghirdették, és érthetetlen, példátlan módon egyre kevesebben vették fel a bölcsészkaron. A hallgatók hiánya szomorú végre ítélte.
Amikor Toño Azpilcueta megtudta, hogy nem fogják oktatónak kinevezni a San Marcoson, elöntötte a düh, és nem sok hiányzott hozzá, hogy a táskában őrzött minden cetlijét és füzetét ezer apró darabra tépje. Szerencsére ezt nem tette meg, viszont végleg leszámolt a dolgozat projektjével, ahogy az egyetemi karrierről szőtt álmával is.
Csak az nyújtott neki némi vigaszt, hogy valóban a néptánc és népzene nagy szakértőjévé, vagy ahogy ő mondta: folklorista „proletár értelmiségivé” vált.
De miért érdekelte annyira Toño Azpilcuetát a perui zene? A felmenői között sem énekes, sem gitárművész nem volt, táncos pedig végképp nem. Az édesapja, egy olasz faluból érkezett bevándorló a vasútnál dolgozott az ország közepén, a hegyekben, és egész életében utazott; édesanyja pedig kórházról kórházra járt az őt gyötrő számos betegség miatt. Akkor halt meg, amikor Toño még nagyon kicsi volt, és a benne élő emléket inkább az apjával nézegetett fényképek, mintsem a valódi élmények határozták meg. Nem, nem a felmenőitől származott a kíváncsiság. Tizenöt évesen, egymaga kezdett cikkeket írni a perui folklórról – ekkor ébredt rá, hogy szavakba kell öntenie az érzéseket, amelyeket Felipe Pinglo és a többi kreol zenész akkordjai váltanak ki belőle. Egyébként egész szép sikereket ért el. Az első cikkét az ötvenes években küldte be az egyik tiszavirág-életű magazinnak. „Az én Perum” címet kapta, ugyanis Felipe Pinglo Alva házáról szólt, mely a Cinco Esquinas negyedben állt, és Toño gyakran felkereste egy füzettel a kezében, amely aztán gyorsan betelt a jegyzeteivel. Tíz solt keresett a cikkével – ettől rögvest elhitte, hogy a perui népzene és néptánc legnagyobb szakértőjévé avanzsált. A pénzt a többi megtakarításával együtt azon nyomban lemezekre költötte. Minden fillér erre a sorsra jutott, amely hozzá került: zenébe fektette, így hamarosan Lima-szerte elhíresült a lemezgyűjteményéről. A rádiócsatornák és a napilapok rászoktak, hogy kölcsönkérik őket, de mivel csak ritkán juttatták vissza hozzá, Toño egyre fukarabbul bánt velük. Miután értékes gyűjteményét anyagi javakra váltotta, és vett egy házat az egyik külső kerületben, Villa El Salvadorban, többé nem is zaklatták.
Nem számít, mondta magának, a zenét magával vitte az ereiben és az emlékeiben; ez elég is volt ahhoz, hogy cikkeket írjon róla, és életben tartsa Puno híres szülöttének, Hermógenes A. Moronesnek – nyugodjék békében – a szellemi örökségét.
Ez a szellemi szenvedély egyedi és kizárólagos volt. Toño nem tudott gitározni vagy énekelni, táncolni meg még annyira sem. Fiatalkorában gyakran került emiatt kellemetlen helyzetbe. Időnként a népzenés baráti találkozókon és összejöveteleken, amelyekre mindig magával vitt egy jegyzetfüzetet az öltönyzsebében, táncba hívta egy-egy nő, ő pedig ügyetlenül próbálkozott a vals lépéseivel, az ugyanis egyszerűbb volt – de sosem csatlakozott be a marinerába, az huainitóba vagy az északi táncokba: a piurai tonderóba vagy a polkába. Nem volt ura a lábainak: rendre összegabalyodtak, olykor még el is esett – örökös humorforrást szolgáltatva ezzel –, így szívesebben táplálta botlábú hírét. Inkább ülve maradt, belemerült a zenébe, és figyelte, hogy a Lima legkülönbözőbb részeiről érkező férfiak és nők testvéri ölelésben olvadnak össze, amely – Toño ebben egészen biztos volt – megerősítette legmélyebb ösztöneiket.
Fotó: Wikipédia
