A Kimondatlan Név hőse egy ősi dilemmával találkozik: mi lenne, ha tudnánk, mikor halunk meg?

A Kimondatlan Név hőse egy ősi dilemmával találkozik: mi lenne, ha tudnánk, mikor halunk meg?

Kszorvejt az ősi mágia egyik szektája nevelte. Mindig is tudta, hogy a tizennegyedik születésnapján felmászik majd a hegyre, belép a szentélybe, és az istenük, a Kimondatlan áldozata lesz. Ám a halála napján felkeresi egy nagy hatalmú varázsló, és lehetőséget kínál neki: fordítson hátat a végzetének, hogy tolvajjá, kémmé és orgyilkossá váljon - a varázsló hű fegyverévé. A lány sosem akart értelmetlen halált halni, ezért elfogadja az ajánlatot. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2022. május 10. |
A. K. Larkwood
A Kimondatlan Név
Ford. Tamás Gábor, Agave, 2022, 544 oldal
-

A. K. Larkwood: A Kimondatlan Név

Kígyókapuk-sorozat 1.

Fordította Tamás Gábor

1. A Némaság Háza 

Észak rengetegének mélyén létezik egy hegyoldalba vágott szentély. Az erdő lepelként borul errefelé az alacsony hegyekre. Csöndes a vidék, ám a Kimondatlan szentélye még csöndesebb. Madár, rovar messzire kerüli. 

A szentély alatti völgyben áll a Némaság Háza néven ismert templom. A tanoncok áldozati adományokat szoktak hagyni a szentélyhez vezető lépcső legalsó fokain, de soha nem merészkednek közelebb. 

Minden tizennegyedik évben tavasszal, olvadás idején, amikor megerednek a hegyekben a patakok, körmenet indul a Némaság Házából. Az apátnő hat ember tartotta hordszékben utazik, és a hideg ellenére a hordozók deréktól fölfelé meztelenek. Minden másik év minden másik napján parasztok meg erdőjárók, de ezen a napon ősi szándéknak engedelmeskednek, amikor végigjárják a hegyek közé vezető, fehér kövekkel kirakott utat. 

A felvonulás legelején tizennégy éves lány halad: fején virágból font koszorú, testén fehér fátylak, aranyláncon folttalan bikaborjút vezet maga mellett. 

A menet a szentélyhez vezető lépcsősor legaljához tart. Van itt egy oltár, amelybe csatornát véstek. Van itt egy kehely, amit a csatorna legalsó pontjához helyeznek. 

Van itt egy ragyogó, éles kés is.

A lány az oltárhoz vezeti a borjút, és elvágják a jószág torkát. A vér feketén csorog végig a fakó, tavaszi napfényben, ráfröccsen a dermedt kőre, aztán bele a kehelybe. 

A lány magához veszi a vérrel teli kelyhet, és felkapaszkodik a lépcsőkön a szentélybe. Soha többé nem látja senki. 

Egy hónappal Kszorvej halála előtt egy idegen érkezett a Némaság Házába. Kszorvej nem látta, mikor történt: épp lenn volt a kriptában és a holtakat hallgatta. 

Számos pincét vájtak a szent hegy szürke kőrétegeibe a ház alatt. A legmélyebben a kripták húzódtak, ahová a Kimondatlan Név híveinek kiemelkedő holtait zárták, hogy ott törekedjenek a nyugalomra. Itt, az isten szentélyéhez ennyire közel korántsem volt egyszerű dolog nyugalomra lelni: a holtak a falakat kaparták és az élők dalának szomorú utánzataként gügyögtek. 

Kszorvej az előtérben üldögélt, ahogy időről időre szokta, és próbált elcsípni néhány szót, amikor meghallotta, hogy valaki felé tart a folyosón. Behúzta a lábát a fülkébe, hátha így nem veszik észre. Gyertyafény buborékja közeledett és pattant szét előtte: Angvennad jött, egyike a világi nővéreknek. 

– Kszorvej, drágám, gyere ki onnan, fönn várnak – mondta. A többi világi nővér „kisasszonynak”, esetleg – fölháborító módon – „asszonyomnak” szólította, Angvennad viszont a dadája volt egykor, ezért többet engedhetett meg magának másoknál. 

Kszorvej lecsusszant a fülkéből. Úgy vélte, hogy még nem késte le a délutáni imát, habár az ember könnyen megfeledkezhetett az időről… még olyankor is – ezt pontosan tudta –, amikor egyáltalán nem maradt sok belőle. 

– Odafönn vár egy zarándok – mondta Angvennad. – Nagyon más országból való. Eléggé rongyos, bár egyáltalán nem lepődöm meg ezen. Azt mondják, gyalog kelt át a hegyeken.

Időről időre érkeztek zarándokok a Némaság Házába: a többség nem akart mást, csak áldást kérni Kszorvejtól, Angvennad azonban azzal a fajta szerető aggodalommal nézett rá, ami azt jelezte, hogy a mostani látogatónak valami nagyobb megpróbáltatást jelentő dologra van szüksége. 

Amikor felértek, Angvennad elfoglalta a helyét a terem végében. A papnők már ott térdeltek sorban kétoldalt. Szangráj apátnő félrevonta Kszorvejt és elmagyarázta, hogy a zarándok, élve a jogával, jóslatot kért. 

A tanoncok lakkozott tálcákat és vékony gyertyákat helyeztek le, majd a fekete lótusz őrzője egyik tálcától a másikig sétált, és szárított lótuszleveleket meg -szárakat borított ki a füstölőjéből. 

Amikor eljött az idő, Kszorvej egyedül ment végig a terem közepén a túlsó falnál található emelvényhez. A helyiséget csakis a gyertyák fénye és a felparázsló lótusz halvány ragyogása világította meg: a többiek arca fakó ujjlenyomat volt a homályban. 

Az apát és a könyvtáros ott állt az emelvény egyik oldalán egy idegennel. Kszorvejnak sikerült egy kurta pillantást vetnie rá, azonban lesütött szemmel, szertartásos lassúsággal haladt előre. Magas támlájú szék állt az emelvényen, ebben foglalt helyet: fejét fölszegve nézett egyenesen maga elé. A papnők és tanoncok sorai, az apátnő, a könyvtáros és az idegen alakja mind elmosódottan, homályosan jelent meg csupán látótere peremén. Nem látott mást, csak a terem magas boltozatát betöltő sötétséget és üres levegőt. 

A lótusz füstje édesen, tünékenyen emelkedett az oszlopok közé.

Miután a fekete lótusz őrzője körbejárt, porceláncsészével a kezében megállt Kszorvej előtt: a csészében a lótusz gyantába áztatott magjai és szirmai csillogtak, és vékony, fekete füst kígyózott belőle fölfelé. 

A Kimondatlan Név hívei egyszerre hajtottak fejet és félhangosan azt ismételgették: 

– Kimondatlan és Kimondhatatlan, az alvilág lovagja, a felfalt világok felvigyázója, dicsőség és hódolat választott menyasszonyodnak. Járjon közben értünk!

Kszorvej fölemelte a csészét és belélegezte a füstöt: cédrus, bors, tömjén és az egész keverék hátterében a lótusz ellenállhatatlan, édes illata. Elsötétült előtte minden, kellemes sajgás kúszott a tagjaiba, amit zsibbadás követett. A terem fényei nagyon messzire távolodtak és úgy vibráltak, mintha víz alól nézne rájuk. Lélegzetvételről lélegzetvételre fogyatkozott az erejük. 

Kszorvej bejárta már a Némaság Háza alatti valamennyi kriptát és pincét, képek és élmények, érintések és érzések kötődtek mindegyik hez. A lótusz hatása alatt olyannak találta a formáikat, mintha épp a nyelve alatt lennének. Az egész hegy tele volt üregekkel, és a kellős közepén ott tátongott egy sokkal nagyobb üresség. Ő pedig belehullott a sötétségbe, és érezte, ahogy ennek az ürességnek a pillantása rátalál. 

Egészen lassan kúszott be a Kimondatlan jelenléte: a dagály első, tapogatózó hullámocskáit idézte, ahogy szelíden kifutnak a partra és érdeklődve benéznek a homokban kúszó lények gonddal ásott üregeibe. Aztán egyszerre lehetetlenség volt figyelmen kívül hagyni: roppant, láthatatlan forrású nyomás volt, egyetlen pontba összpontosuló kíváncsiság, amely minden egyénit és személyest nélkülöző éhséggel nehezült rá. Majd egy hang és egy arc következett – a Némaság Házának termében közben odatérdelt elé az idegen, és tisztelettudóan köszönt a lepecsételt ajkak jelével. Fodrozódott és csillámlott az arca, úgy hullámzott az egész, mintha medence vizében tükröződne. Legalább negyvenéves lehetett, mégsem voltak agyarai. Kszorvej még soha nem látott másik külhonit, és nagyon örült volna neki, ha jobban szemügyre veheti. – Választott menyasszony, a legnagyobb alázattal kérem a Kimondatlan szívességét – szólalt meg az idegen. Furcsa akcentussal beszélte az osárüt. 

– Mit kívánsz? – Kszorvej hangja válaszolt, bár nem érezte, természetesen, hogy mozogna az ajka: a Kimondatlan tartotta a markában. – Tudást – felelte az idegen.

– Annak a tudását, ami elmúlt, vagy annak, ami eljön? – kérdezte a Kimondatlan. Figyelme rebbenésnyi időre elkalandozott, ahogy belepillantott Kszorvej gondolataiba. Semmilyen ellenállásba nem ütközött, hiszen erre képezték a lányt: tiszta kehelyként fogadta be az istenség hangját. 

– Annak a tudását, ami eleve van a jelen pillanatban – mondta az idegen. 

Ez egyáltalán nem felelt meg a hagyományoknak, sőt tiszteletlenségnek számított. Kszorvej felkészült a Kimondatlan haragjára. Az isten láthatóan észrevette a figyelmét, mire ő biztatásnak, megnyugtatásnak szánt simogatást érzékelt: az leginkább a nyitott sírboltból fölszálló jeges szellőre emlékeztetett. 

– Beszélj hát! – szólította fel még mindig a lány hangján. – Kimondatlan és Kimondhatatlan, hol van Pentravessze ereklyetartója? 

Kszorvejt ugyanaz a jól ismert érzés kerítette hatalmába, hogy fékezhetetlenül zuhan a semmibe. Fénylő tárgyak villantak föl előtte, hogy aztán tovatűnjenek, majd ismét megérezte a Kimondatlan érintését, ahogy elfordította a figyelmét. 

Megpillantotta a rózsafa dobozt: nyolcoldalú, aranyberakásos doboz volt, nagyjából férfiökölnyi méretű. Annyira közelről látta, hogy úgy tűnt, megérintheti, de nem ez volt az első alkalom, amikor jóslatot mondott, és még a lótusz ködén át is tudta, hogy az egész nem több látomásnál. 

Sűrű sötétség gyülemlett szorosan a doboz köré, mintha bársonyból készült zsákot húztak volna össze körülötte, majd az egész eltűnt. A látomás úgy ért véget, mintha valaki szánt szándékkal elkapta volna a szeme elől. A lány ismét érte nyúlt, tapogatózott a feketeségben, de nem sikerült elérnie. 

– Elrejtették, hogy ne láthassam – szólalt meg a Kimondatlan.

Egy isten esetében nem volt helyénvaló az undor és a hitetlenkedés érzése, ugyanakkor a Kimondatlan nagyon is képes volt kifejezni nemtetszését. 

– De még mindig létezik? – kérdezte az idegen. Minden tőle telhetőt megtett, hogy meg se rezzenjen a hangja, ám Kszorvej figyelmét nem kerülte el elégedett csengése. 

– Sértetlen – felelte a Kimondatlan. Úgy tűnt, az idegennek be kell érnie ennyivel. Az istenség visszavonult, ahogy a partról húzódik vissza a hullám: fénylő ragyogást hagy csupán azon, amit megérintett, aztán már csak a semmi marad. 

Kszorvej ismét önmaga volt, az emelvényen ült, a Némaság Házában, szájában a lótusz kesernyés utóízével. Könnyűnek érezte a fejét, a csésze kiesett a kezéből, és elájult. 

Átaludta a délutáni imádságot és a saját cellájában ébredt, onnan botorkált le az étkezőbe vacsorázni. A fekete lótusz nem arról volt híres, hogy kesztyűs kézzel bánik a használójával – Kszorvej egyszerre érezte nehéznek és törékenynek a fejét, akár a főtt tojás, a torka pedig úgy sajgott, mintha rengeteget ordított volna. 

A kortársai, egy csapat novícia gyűlt össze az egyik asztalnál. Néhányan fölnéztek, amikor belépett, de a többség rá se hederített. Egészen a tizenharmadik születésnapjáig a novíciák között élt és tanult, ezzel együtt nem voltak barátai közöttük – a Kimondatlan választott menyasszonyát a szokások mellett a gyakorlati megfontolások is elkülönítették a többiektől, hiszen semmi értelme nem volt barátságot ápolni vele. A novíciák többsége paraszti családból származott, és jól tudták, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha a disznóvágás ideje előtt megszeretik a malacot. 

Kszorvej vett egy tányérnyi káposztalevest, és leült egy másik asztalhoz. A többiek az idegenről beszélgettek: úgy tűnt, varázsló volt valami messzi városból, amelynek egyikük sem tudta kiejteni a nevét. 

Egyre halkabbak lettek, amíg végül az egész csapat Usmáj köré nem rendeződött, aki épp arról suttogott, hogy véleménye szerint jóképű ez a varázsló idegen. 

Kszorvej ott ült, a levesét kanalazta és közben végiggondolta a helyzetet: harminc nap múlva itt az idő. Ez azt jelentette, hogy ezután még huszonkilenc vacsorája van. Igyekezett nagyobb figyelmet fordítani a levesre, elég időt hagyni minden egyes kanálra és kiélvezni az ízét, csakhogy a lótusz miatt rozsdaízű lett minden. 

Gondolatai újra meg újra visszatértek az idegenhez. Ha tényleg varázsló, miért ennyire ágrólszakadt? Hol vannak a szolgái? Mi lehet az, amit annyira akar, hogy eljött egyedül egészen idáig? A látomásban szereplő doboz minden bizonnyal nagyon értékes volt, esetleg nagyon szent, vagy éppen mindkettő. 

A novíciák egy emberként hallgattak el, mire Kszorvej felnézett, hogy lássa, mi riasztotta meg őket. 

Az idegen állt az ebédlő ajtajában – meg kellett görnyednie, hogy beléphessen rajta. 

Miközben úgy tett, mintha lefoglalná a levese, a lány felpillantott a férfira: sötétbarna bőre és hosszú, hegyes füle volt, sűrű haját csattal fogta össze, arcát pedig rendes szakáll keretezte. Kszorvej soha senki hasonlóval nem találkozott még, hiszen az osárüknak, mint neki is, szürke bőrük volt, a szemük arany, és az a néhány férfi, akit eddig látott, mind borotválkozott. 

Az idegen hosszú, szakadozott, különös szabású kabátot viselt: annyira összevissza foltozták, hogy lehetetlenség volt megállapítani, milyen lehetett az eredeti anyag. Hímzés maradványai villantak elő a foltok közül, arany- és ezüstfonalak, amelyek mozgás közben megcsillantak. Lehet, hogy a férfi sok évvel ezelőtt gazdag volt, de csak akkor, ha azóta koldusbotra jutott. 

Mégsem nézett ki szegénynek, legalábbis nem úgy festett, mint azok a szegény vidékiek, akik a Némaság Háza környékén éltek. Neki nem volt szokása hajlongani.

Egy ideig nézelődött az ebédlőben, majd Kszorvej riadalmára épp vele szemben foglalt helyet. 

– Belthandrosz Szethennájnak hívnak – mondta. – Azt hiszem, találkoztunk már, habár akkor nem volt lehetőségem bemutatkozni.

A lány nem felelt, lesütött szemmel tanulmányozta félig teli leveses tányérját. 

– Nem kell aggódni. Megkérdeztem az apátnőt, és teológiai szempontból elfogadhatónak tartja, ha beszélsz velem. 

Kszorvejt nem annyira a teológia, mint inkább a novíciák figyelő tekintete aggasztotta, de azért fölnézett. Nagyon furcsa volt jól kivehető agyarak nélküli felnőttet látni: annyira ártatlannak és óvatlannak tűnt így az arca, hogy nehézséget jelentett értelmezni az egyes arckifejezéseit. 

– Szerettem volna megköszönni, hogy engedtél a kíváncsiságomnak a mai napon – mondta a férfi. 

Kszorvej szótlanul meredt rá. Nevetséges és helytelen is lett volna egyszerre, ha köszönetet fogad el a jóslásért. Maga elé képzelte, ahogy a férfi tölt egy pohár bort, majd megköszöni az üvegnek. 

– Remélem, nem volt túlzottan kimerítő – folytatta, mire a lány a fejét rázta. – Szeretném valahogy kifejezni, mennyire sokat jelent ez az értesülés. Rengeteg évet töltöttem az ereklyetartó történetének megismerésével, és még csak fel sem merült eddig bennem, hogy egyes darabjai fennmaradhattak, arról nem is beszélve, hogy épen és egészben is lehet… De nem akarlak ősrégi történetekkel untatni. Hiába a rengeteg bizonyíték, ami rácáfol erre, rendszeresen azt hiszem, az embereket érdekli a kutatásom tárgya. – Elmosolyodott. – Az apátnő azt mondta, ha még hajlandó vagy időt fordítani rám, akkor esetleg megmutathatnád a könyvtárat. 

A Némaság Házának könyvtárában volt egy könyv, amelyet egy meggyilkolt király bőrébe kötöttek, legalábbis így hírlett. Akadtak ott titkosírással, obszidiánból és bálnabőrből készült könyvek; romba dőlt városokat, átok sújtotta világokat bemutató térképgyűjtemények; az idők során elveszett összes kincset ábrázoló, hasznavehetetlen térképek; sőt valamennyi elfeledett nyelv szótára is megtalálható volt. A Némaság Házának könyvtára a lassú széthullás emlékművének számított. 

Egyúttal kellemesen meleg hely is volt, mert a könyvtáros a szokott gyújtósmennyiség kétszeresét csikarta ki Angvennadtól. Amikor Kszorvej és Belthandrosz Szethennáj belépett, a könyvtáros épp az asztalánál ült. Orannának hívták, és annyira fiatal volt, hogy a lány még emlékezett a beavatására, amikor tanoncból papnő lett. A szeme színe akár a méhviaszé, az agyarán pedig ezüstkupakot viselt. Fel se pillantott, amikor bejöttek, mégis pontosan tudta, ki érkezett – még tanoncként sajátította el ezt a trükköt, és könyvtárosként nagy hasznát vette. 

– Szóval Pentravessze ereklyetartója – mondta. – Ha tegnap kérdeztetek volna róla, azt mondtam volna, hogy pont jó helyen jártok. – Ma azonban…? – szólt Szethennáj. 

– Úgy esik, hogy az ereklyetartó, minden józan észnek ellentmondva, még mindig létezik. Ami pedig eleve van, annak itt nincs helye. Itt csak azokról lehet megtudni bármit is, akik halottak, és arról, ami porrá lett. 

– Milyen kár! – Szethennáj elbóklászott a polcok sorai között. Kezét szörnyű kabátja zsebébe dugta, mintha úgy kellene visszatartania őket, nehogy megfogdossák a könyveket. – Attól még szeretném tudni, mi van itt az ereklyetartóról. Még akkor is, ha csak hazugság. 

Oranna szemöldöke megrándult, ahogy elfojtotta megbántottságát. – Kszorvej, kérlek, ne álldogálj az ajtóban, hanem gyere ide, ülj le a tűzhöz – mondta aztán. 

A lány így is tett, és letelepedett, hogy figyelje, amint szikrák falanxa kúszik fölfelé az egyik tuskó oldalán. Amikor kicsi volt, Angvennad mesélt neki a tűzhelyben élő ördögfiókákról, akik a hamuért verek szenek egymással. Fájdalmas volt most ez az emlék: mostanra maga mögött kellett volna hagynia az ilyesmit.

Ott ült és fél füllel hallgatta Oranna és Szethennáj beszélgetését. A könyvtáros egyetlen könyvet sem vett le szívesen, ráadásul szinte sütött róla, mennyire nem kedveli az idegent, mégis kinyitott egy nehéz fóliánst, és épp a megfelelő helyet kereste. 

– Azt írják, Pentravessze ereklyetartója megjelöli útját a világban, ahogy a kasza is megjelöli, merre járt a fűben – olvasta. – Türelemmel kell keresni, odafigyelni a szokatlan balesetekre, a katasztrofális következményekkel járó véletlen egybeesésekre, minden olyan eseményre, amely kikerül az irányítás alól. Térképen is felrajzolható Pentravessze utolsó munkájának vándorlása a mit sem sejtő világban. Ilyen az ereklyetartóra mondott átok természete. 

– Mohóság és becsvágy hajszolja – szólalt meg Szethennáj, mintha ő is hangosan olvasná a sorokat. – Balszerencse, elhibázott döntések és nem kívánt következmények járnak a nyomában. 

A könyvtárosra mosolygott. 

– Azonban maga az elképzelés ellenállhatatlan. 

Kszorvej történetesen akkor nézett föl, amikor Oranna is, így látta, milyen pillantást vált a varázslóval. Elég elképzelni hozzá két kémet, akik elhaladnak egymás mellett az utcán és megismerik a másikat, majd mind a kettő más-más sokaságban vegyül el. A szokott óvatosság helyét átveszi a döbbenet, az öröm, a rémület… és aztán tovatűnik a pillanat. 

Kszorvej még egyetlenegyszer találkozott Belthandrosz Szethennájjal a Némaság Házában. A férfi egyébként a vendégszárnyban tartózkodott, időről időre fölkereste a könyvtárt és – Kszorvej legjobb tudomása szerint – nem zavart senkit. Őt teljesen lefoglalta, hogy felkészüljön a közelgő eseményre. Nem volt semmilyen szertartásos neve – a lány csak úgy gondolt rá: az a nap. Mindennap órákon át imádkozott és elmélkedett, az apátnővel olvasták A romlás könyvét és A légyölő galóca álmát. Böjtölt és lótuszt égetett, a könyvek előírásainak megfelelően.

Kimerítő volt a sok előkészület. Először úgy aludta át az éjszakákat, mintha máris halott lenne, később felébredt hajnalban és csak hevert a fekhelyén, szorongatta az émelyítő félelem, mintha csak most döbbent volna rá, mi is történik majd vele. Mintha nem is tudta volna, amióta elég idős lett ahhoz, hogy felfogja. A tizennegyedik születésnapján fölmegy a Kimondatlan szentélyéhez, és ezzel véget is ér az élete. 

Eljön majd a nyár, lesz egy másik választott menyasszony. A novíciáknak kinő az agyara, és leteszik a tanonci esküt. A világ megy majd tovább, de ő már nem lesz sehol. 

Egyik éjjel fölkelt a priccsről, mert nem bírta tovább, és kiment a folyosóra. 

Itt vagyok, gondolta. Ez vagyok én két hét múlva. Íme, így sétálok föl a szentélyhez. Ez itt a vég. Ilyen érzés lesz majd a vége. Tilalmas lesz neved s leszel menyasszonyom. 

Talpa alatt jéghideg volt a kőpadló. Sehol sem égett fény, de túlságosan is jól ismerte már a Némaság Házát, hogy bármiben elessen. Fölkapaszkodott a lépcsőn a könyvtárba: először csak a hegyoldalba vájt lépcsősor járt az eszében, aztán aranyló fénycsíkot pillantott meg a kétszárnyú ajtó alatt, mire a tűz melege, a fenyőfüst kellemes, otthont adó illata merült fel gondolataiban, meg az igazság mindazokról, akik halottak, és mindarról, ami porrá lett. 

A tőle telhető leghalkabban ment be a könyvtárba, kerülte az ajtót, amelyik nyikorgott. Valamiért eszébe sem jutott, hogy bárki lehet odabenn – azt képzelte, a tűz egymagában pocsékolja el minden melegét és fényét. 

Azonnal világossá vált előtte, hogy tévedett: a könyvtáros és a varázsló is odabenn tartózkodott. Szethennáj a kandalló mellett üldögélt, mintha a tűz ragyogásában fürdőzne, széke támláján ott pihent sokat látott kabátja. Oranna az egyik magasan lévő polcról vett le éppen egy könyvet, amikor Kszorvej besétált: olyan volt, akár a macska, amelyet rajtakaptak, hogy elcseni a maradékot. A lány visszahátrált, hagyta becsukódni az ajtót, és már inalt is a sötétségbe. 

Azonnal tudta, hogy olyasmit látott, amit nem lett volna szabad. Bár mit is jelentett a könyvtárbeli találkozó, nem arra szánták, hogy a szemtanúja legyen, és a haszontalan kíváncsiságért súlyos büntetés szokott járni. 

Kapkodó léptek hallatszottak a nyomában, zavaros villanások és árnyak rebbentek végig a falakon – sietős volt valakinek, aki lámpást tartott a kezében. Orannának nem jelentett komoly gondot utolérni őt. 

– Mit művelsz itt, Kszorvej? – kérdezte suttogva, ügyelve, nehogy felébresszenek valakit. A lánynak az jutott eszébe, hogy nem ő lehet az egyetlen, aki megszegte a szabályokat. – Az éjszaka közepe van. 

Kszorvej nem tudott magyarázatot adni a dologra; inkább igyekezett elbújni a sötétbe. A következő pillanatban Oranna mellett megjelent Szethennáj. 

– Nem tudtál aludni? – kérdezte a nő, aztán földerült az arca, mint aki megértette, miről is van szó, és valamiképpen meg is könnyebbült ettől. – Félsz. 

A lány bólintott. Abban a pillanatban nem tudta volna megmondani, hogy vajon Orannától, vagy a szentélytől tart-e jobban. – Á, a választott menyasszony – szólalt meg Szethennáj. A sötétben maradt, a könyvtáros háta mögött, és Kszorvej nem tudta megállapítani, gyanakvóan vagy egyszerűen csak kíváncsian csendült-e a hangja. – Kétségeid vannak? 

Oranna nem törődött vele, változatlanul a lányt figyelte. – A félelem nem bűn – idézte a könyvet. – Joggal félünk a Kimondatlantól. A bűn csak az, ha hamisságokban keresünk vigasztalást.

Kszorvej meredten nézte csupasz lábát és csak bólintott. – Ismertem az előző választott menyasszonyt – mondta Oranna, mire a lány összerezzent: ez a téma nem számított tilalmasnak, de szinte már elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi kerüljön szóba. Kszorvej eddig úgy hitte, egyes-egyedül csak ő gondolkodott ezen. – Együtt voltunk novíciák. Az elején félt, de amikor eljött a napja, egészen nyugodtnak tűnt. Biztos vagyok benne, hogy te is rálelsz majd erre a nyugalomra. Ne feledkezz meg az elmélkedésről! 

Kszorvej bólintott, mire Oranna visszavezette a cellájába. Szokatlan volt a könyvtárostól az efféle figyelmesség, és a lány el is gondolkodott azon, vajon annak a menyasszonynak az emlékére viselkedett-e így, akit ismert egykor. Azt kívánta, bárcsak Oranna többet is beszélt volna arról a lányról! Hogy hívták? Mi mindent mondott és tett? Meglehet, a könyvtáros volt az egyetlen, aki emlékezett rá. 

Mire sikerült újra elaludnia, majdhogynem meg is feledkezett Szethennájról. 

Újabb álomtalan óra az éjfél és a hajnal között, egy héttel az áldozat napja előtt. Kszorvej pokrócba burkolózott és lement a kriptákhoz, kóborlása közben a papucsa vékony csíkokat húzott a porba. 

A halottak soha nem nyugodtak a celláikban, de éjszaka voltak a leghangosabbak, olyankor énekelték dallam és szavak nélküli dalukat, és újra meg újra nekirontottak az ajtónak. Kszorvej elhaladt a kisebb kripták mellett a nagy központi kamra felé menet, ahová a korábbi apátnőket temették egy nagy vasajtó mögé. 

A régebbi apátnők között akadt, amelyik annyira erényes volt, hogy bevarrta a száját: inkább szomjan haltak, mint hogy akár egyetlen isten káromló szót is kiejtsenek. A lepecsételt ajkak jele látszott az ajtón, Kszorvej pedig öntudatlanul is bemutatta a köszöntést: három ujját az agyarai között az ajkához nyomta. 

A vasból készült závár annyira hideg volt, hogy fájt hozzáérni, mintha az éltető meleget szívta volna ki a csontjaiból. Fém sikított kövön, ahogy elhúzta és fölemelte a reteszt – az ajtónyitás zajára elnémultak a halottak. 

A gyertya fénykörének peremén pillantotta meg a nyughatatlan holtakat: úgy álltak a ravatalaik között, akár a vacsoravendégek, mielőtt hellyel kínálják őket. Lassan, mintha szégyenlősek lennének, megindultak felé. Több tucatnyi volt belőlük, szemfedélbe, lepelbe csavarva figyelték és nyújtották felé a kezüket. Kszorvej becsukta maga mögött az ajtót, és besétált a holtak egyre gyarapodó csoportjába. Ujjuk csontos hegye valamiféle kétségbeesett óvatossággal fésülte a haját és cirógatta a bőrét. 

Kszorvej leült az egyik ravatal peremére, ők pedig köré gyűltek, mintha híreket hozott volna az élők világából. Az apátnők itt, a Némaság Házában élték le az életüket, itt haltak meg, és bár a Kimondatlan jelenléte megelevenítette a testüket, a lelkük visszatért már a földbe. Szemük puszta üregként tátongott – nem volt semmilyen mondandójuk Kszorvej számára. 

Eljött az a nap. Kszorvej bábuként került át egyik helyről a másikra, nem egészen érzékelte, hol is volt, és mi is történt vele. Fehér selyembe és csipkébe öltöztették, és fehér vadrózsával koronázták. Angvennad azt mondogatta, milyen bátor lány, az évek olyan gyorsan elteltek, és soha nem hitte volna, hogy egyszer eljön ez a nap. 

Testét megkenték gyantával, és a lótusz illata elkeveredett az áldozati borjú állati szagával. Mozgásba lendültek a dolgok – eljött a vég. Már csak egy kevés hiányzott. 

A körmenet odaért a lépcsősor aljában található oltárhoz. A papnők előreléptek leölni a borjút, sárga habitusuk virított a hegyoldal mohos kövei között. Kszorvej csak meredt maga elé, villanásnak érzékelte a kést látótere szélén. 

A borjú vére a pereméig megtöltötte a kelyhet, aztán ki is csordult. Odanyújtották, Kszorvej pedig átvette, de csak nehezen tudta meg tartani két kezében a csúszós fémet. 

Aztán oldalvást húzódtak, és mindenki meghajolt egyszer – a papnők, a tanoncok, az apátnő és a hordszékét cipelő férfiak. A könyvtáros figyelte, ahogy a lány megfordul, szembe a lépcsővel.

Meredeken emelkedett az út – ha Kszorvej visszapillantott volna, láthatta volna a papnők feje búbját, alattuk a Némaság Házát, azon túl pedig a rengeteget, ahogy fekete hullámok módjára emelkedtek és süllyedtek a fák, amíg az egész bele nem veszett a messzeségbe. Meglehet, egészen a szülőfalujáig elhúzódott. De nem nézett vissza: 

a tükörképét figyelte, ahogy a vérrel teli kehelyben fodrozódott. 

Elérte a lépcső tetejét. A szél úgy cibálta a ruhája szegélyét, hogy libabőrös lett tőle a lábikrája. Sajgott a válla. A kőtömbök között gyom ütötte fel a fejét, azt is lengette a szél: moha, vékony szálú fűcsomók és virágok vészelték át a fagyokat. 

Sok száz éve nem járt itt más, csak azok, akiket kiválasztottak, ahogy őt is. 

Igyekezett nem foglalkozni a virágokkal. Nem volt illatuk – épp elégszer látta már őket. Éppen annyi virágot látott már, amennyit látnia kellett. Épp elég káposztalevest evett. Épp elég sokáig hallgatta, ahogy a holtak a falakat kaparják. Eljött az idő – ha most meginog, akkor sosem megy tovább. 

Szemügyre vette a bejáratot: pőrén, nyitottan, fénytelenül tátongott a hegy oldalában, se fű, se moha nem nőtt a szikla közelében. Rajta kívül, akit kiválasztottak, egyetlen élőlénynek sem volt szabad átlépnie rajta. Odament a nyíláshoz és belépett. 

Kerek helyiségbe érkezett, a falait a hegy belsejébe vezető folyosók szegdelték. A kellős közepén sekély verem látszott: a bejáratból beszüremlő fény halványan, de kirajzolta a körvonalait. 

A peremén rovátkát ejtettek a sima kövön, elég széleset ahhoz, hogy Kszorvej kényelmesen letérdelhessen oda. Lehetetlenség lett volna megállapítani, vajon kedvességből dolgozták-e simára ezt a helyet, vagy egyszerűen csak kikopott a sok száz évnyi használatban. 

Kszorvej a lányokra gondolt, akik előtte jöttek ide és hozták magukkal a véráldozatot a Kimondatlannak. Ha annyira kiválasztottak voltak, annyira tökéletesen megfeleltek erre a megtiszteltetésre, akkor talán ők is szembesültek ugyanezzel a fajta bizonytalansággal itt, a hegy alatti termek csöndjében. Meglehet, ugyanígy töltötték életük utolsó perceit: rettegéssel telve a sötétben. Vagy az is lehet, hogy nekik könnyű volt. Esetleg csak megtették, amit meg kellett tenniük, és egyenesen továbbmentek a mélyebben fekvő részek felé, hogy kiderítsék, mi is vár rájuk. Kszorvej a peremhez térdelt, és megdöntötte a kelyhet, mire a sötétben csillogó vér belecsorgott a verembe. A Kimondatlan érdeklődése azonnal a helyiségre összpontosult, és a lány ismét érezte, ahogy ránehezedik az isten figyelmének minden ereje: ismerte és felismerte őt. A helyiség üres volt, nem lélegzett itt más, csak maga Kszorvej. A Kimondatlan távolabb, a hegy mélyében várakozott. 

Nem telt el sok idő, a lány egyre feszélyezettebben érezte magát. A térde és a válla sajgott, mert hosszú ideje térdelt ugyanabban a test helyzetben. Minden csepp vért kiszívtak a veremből – a Kimondatlan ott volt, de nem nyújtott semmiféle útmutatást. A helyiségben még mindig sötétség uralkodott, és az innen nyíló járatok még mélyebb sötétségbe burkolóztak. 

– Nem ennek kellene történnie – mondta ki a lány hangosan. – Hová kellene mennem? 

– Remek kérdés. 

Az egyik járatból előbukkant valaki. Kszorvej talpra ugrott, az üres kehely istenkáromló csörömpöléssel koppant a kövön. – Mit gondolsz, hová kellene menned? – kérdezte a betolakodó. A hangja hatalmat és magabiztosságot sugallt, mégsem egy isten hangja volt. A lány félelme rövid úton felháborodásnak adta át a helyét. – Te… téged ismerlek – tette csípőre a kezét. – Te nem jöhetsz ide. Gyere ki onnan! Meg fogsz halni. 

Belthandrosz Szethennáj szelíd mosollyal lépett ki a kör alakú helyiségbe. Egyik kezében lámpást tartott és majdnem ugyanolyan áthatóan figyelte a lányt, ahogy a Kimondatlan. 

– Ezek szerint tudsz beszélni – mondta. – Nem egészen hittem.

– Ha nem mész el innen, akkor végez veled! – közölte Kszorvej. A Kimondatlan mindenütt ott volt körülöttük, ő maga volt a levegő súlya. – Ez istenkáromlás. Nem lehetsz itt! Semmi élő nem hagyhatja el ezt a helyet. 

Mosolyráncok keretezték a férfi száját, és a lány kijelentéseire csak még jobban elmélyültek. 

– Ne nevess ki! – Kszorvej karba fonta a kezét, és könyökhajlatába mélyesztette a körmét. – Ne merészeld! Ez az én halálom. Nekem lett kijelölve. 

– Igen, tudom. – Szethennáj határozott léptekkel odament, hogy alaposabban szemügyre vehesse, útközben könnyedén átlépte a vermet és magasba emelte a lámpását. Kabátja ujját visszahajtotta és vastag bőrkesztyűt viselt. – Mindannyiunkra a halál vár, pusztulás szolgálóleánya. De nekem nem kell itt meghalnom, ahogy neked sem.

Kszorvej álmodni is alig merte volna, hogy valami ilyesmi történhet. Maga a gondolat is istenkáromlás volt, hogy valaki úgy dönthet, tévedés történt. 

– Nem megyek veled – közölte. – Ez csak hamis vigasztalás. Nem kényszeríthetsz arra, hogy elmenjek innen. 

Szethennáj a közeli falnak vetette a hátát. 

– Nem akarok én semmit sem kényszeríteni. Ha le akarsz menni a barlangba megnézni, mit tesz a Kimondatlan a neki ajánlott dolgokkal, tessék csak! – Felsóhajtott, és úgy húzta ki magát, mint aki összpontosít. – Tudom, nem tisztességes, hogy elrontom fiatal életed legfőbb céljának beteljesülését, amikor megjelenek itt és gúnyos megjegyzéseket teszek az egészre. Ha biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd, eltűnök innen és magadra hagylak a páratlan és leírhatatlan tapasztalásoddal. 

Kszorvej felismerte, hogy gúnyt űznek belőle, és ökölbe szorította szoknyájába dugott kezét. 

– Ez megtiszteltetés volt nekem – mondta, és haragvó könnyek csípték a szemét. – Kiválasztottak erre.

– Hát, most egy másik foglalkozásra választottak ki, hacsak nem akarsz szívesebben meghalni a sötétben, mint nekem dolgozni. Azt hiszed, te vagy az első választott menyasszony, akinek kétségei támadtak a számára kijelölt sorsot illetően? Rengeteg olyan elődöd akadt, aki inkább elmenekült, mintsem hogy szembenézzen a Kimondatlannal. A többségük halálra fagyott az erdőben, és a maradványaik még mindig ott hevernek, ahol a földre zuhantak. 

A lány hátat fordított neki, de ez hibának bizonyult, mert így a hegy oldalra kivezető úttal találta szemben magát, a gyengécske napfénnyel és a fagyott fűcsomókkal. Túl magasan volt a szentély ahhoz, hogy akár csak a Némaság Házának tetejét is láthassa innen, a messzeségben viszont ott derengtek a hegyek, a fák, a dombok, a szélben vitorlázó madarak fehér ívei. 

– Nem tehetem – jelentette ki Kszorvej. – Hová mehetnék? Én is halálra fagynék. 

– Egyedül elmenekülni nagyon nehéz. De te nem lennél egyedül. Velem lennél. 

A férfi már egyáltalán nem mosolygott, helyette összpontosítása közepette összevonta a szemöldökét. Kesztyűbe bújtatott öklét egészen az oldalához szorította. A Kimondatlan a hegy gyomrában lassanként felfigyelt rá. 

– Az apátnő… 

– Soha nem tudja meg, hogy elmentél – fejezte be Szethennáj. – Válassz, Kszorvej! Itt maradsz, vagy velem jössz? Kifutunk az időből. – De a Kimondatlan tud majd róla – közölte a lány, aki máris érezte az isten felháborodásának első jeleit, ahogy a föld alatt egyre erősödött és sistergett az indulat. 

– Igen, tudja majd. A nagyság titka az, hogy tudjuk, mikor kell megkockáztatni egy isten haragját. 

Szethennáj levette a kesztyűjét és kinyújtotta a kezét, Kszorvej pedig elfogadta. A férfi hosszú ujjai egyikén arany pecsétgyűrűt viselt, a tenyere puha volt, míg a lány keze kicsi és durva, és egészen a csuklójáig a borjú vére borította. 

– Gyere velem, Kszorvej, és hagyd, hadd sírjon utánad a Kimondatlan a verme mélyén.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Ha nőként hallottad már, hogy túl ilyen meg olyan vagy, itt az ideje kiállni magadért

Owen nyers és őszinte iránymutatást ad a tudatos felejtés módszeréhez, mellyel leszokhatunk végre arról, hogy mindig apróra összehúzzuk magunkat, és rászokhatunk arra, hogy bízzunk az ösztöneinkben és belső bölcsességünkben. Hallassuk végre a hangunkat! Ne csak önmagunkért, hanem minden előttünk járó és utánunk jövő nőtársunkért. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Philip K. Dick elképzelte, irányíthatja-e egy szuperszámítógép a világot

Philip K. Dick korai regénye egyrészt a totalitárius rendszert, másrészt ember és gép kapcsolatát vizsgálja oly módon, amely ma is érvényes. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A mérgezésben némi arzén kavarja fel a bágyadt vidéki délutánt

Idilli vasárnap délután a vidéki Donge-villa napsütötte teraszán. Egy kecses kéz arzént perget François Donge kávéjába. A férfi életben marad, de élete legnehezebb kérdésére kell választ találnia: miért akarta megmérgezni őt a felesége, Bébé, akinek mindent megadott? Olvass bele A mérgezésbe!

Olvass!
...
Könyvtavasz

Az Óriásalka ugyan messziről boszorkányra hasonlít, de megtanít repülni

A tizenkét éves Lóri rajong a biológiáért. Álmában időnként kihalt állatok jelennek meg: a fiú a Holdkarmúval, Gyomorköltővel, Óriásalkával, Kardfogúval és Bozótpatkánnyal folytatott párbeszédek segítségével próbálja értelmezni élete eseményeit. Olvass bele!

...
Könyvtavasz

Vajon kit illet meg a megtalált kincs?

Nógrádi Gábor gyerekszereplői kincskeresési lázban égnek, és hamarosan felkerekednek, hogy személyesen járjanak utána, vajon tényleg van-e alattuk kincs. Olvass bele!

...
Könyvtavasz

Mán-Várhegyi novellájában nyomtalanul eltűnik egy férj a Miss Pula fedélzetéről

Hírek
...
Hírek

Margó: Idén is keressük a legjobb első prózakötetest!

...
Hírek

Az első hindiből fordított regény kapta a Nemzetközi Booker-díjat 2022-ben

...
Alkotótárs

Mucha Dorka: Éreztem, hogy ebből nem lehet tingli-tangli történetet írni [Alkotótárs]

...
Szórakozás

Kollár-Klemencz László lesz az Ördögkatlan Fesztivál díszvendége 

...
Hírek

Vámos Miklós az egykori New York kávéházról: Minden áldott nap itt voltam

...
Gyerekirodalom

A világ legmegátalkodottabb gyerekkönyve mindent elkövet, hogy ne tudjátok elolvasni

...
Hírek

Először térképezték fel a pompeji vulkánkitörés egy áldozatának teljes génkészletét

...
Hírek

Budapest környékén kószál egy medve

...
Szórakozás

A Top Gunon kívül is van repülős élet

...
Alkotótárs

Mécs Anna: Már régóta foglalkoztatott édesapám története [Alkotótárs]

...
Szórakozás

Veres Attila forgatókönyvében a hatalom dönti el, kinek lehet gyereke és kinek nem

...
Alkotótárs

Kiválasztották a Mastercard® Alkotótárs ösztöndíj 10 döntősét

...
Gyerekirodalom

Itt a Könyves nagy gyereknapi ajánlója! - 1. rész

Május utolsó hétvégéje a gyerekekről szól, éppen ezért arra kértük a hazai gyerekkönyvkiadókat, hogy ezúttal ők ajánljanak olvasnivalót a kisebbeknek és a nagyobbaknak: van itt böngésző éppúgy, mint fantasyregény, de találtok sárkányos, kalandozós és fáraós mesét is. 1. rész.

Szerzőink

...
vl

Fehér Renátó: Mindig politikai beágyazottságban születnek a versek

...
Forgách Kinga

Az internet egy random mémfolyammá redukálta az életünket

...
vl

Jászberényi Sándor tíz évnyi háborúja

Még több olvasnivaló
...
Kritika

Semmelweis 50 éve egy norvég drámában szagolta ki a kérlelhetetlen igazságot

Bjørneboe-t nem a Semmelweis alakja köré utólag szőtt magasztos vagy patetikus tisztelet foglalkoztatta, hanem a személyiségét és a küzdelmeit szétfeszítő ellentmondások. A Semmelweis ma is pezsdítően és bicskanyitogatóan aktuális dráma.

...
Kritika

Burjánzó csalánként gyűrűzik be a felnőtt életbe a gyerekkori abúzus emléke

A gyerekkori szexuális abúzusról és annak későbbi hatásairól szól Borda Réka első regénye, amelynek elbeszélője kisgyerekként válik nagybátyja áldozatává, de már fiatal felnőtt, mire előtörnek belőle az emlékek, és megkezdődik számára a feldolgozás folyamata. Az Égig érő csalán a hét könyve.

...
Gyerekirodalom

Szabó Tibor Benjámin: Megváltozott a világ és erőszakosabbak lettek a történeteink

Nyolc évvel az első EPIC megjelenése után Szabó Tibor Benjámin megírta a folytatást, amelynek rögtön a legelején elrabolnak valakit. A barátok versenyt futnak az idővel, miközben egy titokzatos szekta nyomait kutatják. Szabó Tibor Benjáminnal kötetek közti műfajváltásról, ökológiai zsákutcáról, irodalmi tetoválásokról és a hazai gengszterrap hatásáról is beszélgettünk.

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

A Love, Death & Robots továbbra is kíméletlen őszinteséggel szembesít az emberségünkkel

Tényleg képtelenek vagyunk megváltozni? A Netflix tévésorozata, a Love, Death & Robots új évada szerint lélekszakadva rohanunk bele a saját végzetünkbe. Nem tud ebben visszafogni bennünket sem technológiai fejlődés, sem harmadik típusú találkozás, de még a múltbéli tapasztalataink sem. 

...
Nagy

A Halott Pénz-könyv még a tagoknak is tudott meglepetést okozni

A Halott Pénz Na még mit nem?! című kötetét mutatták be a Hajógyár és az A38 hajó Zene x Szöveg programsorozatának legutóbbi alkalmán. Járai Márkot, Boros Gábort és a kötet egyik szerzőjét, Jávor Bencét Erdős Viki kérdezte zenekari titkokról, a sikerig vezető útról, közös munkáról és az írás folyamatáról.

...
Szórakozás

Az Északi az a Hamlet, aki nem áll meg tépelődni, hanem lesújt a kardjával

Az Északi brutális: tele ordító férfiakkal, vérrel és zsigerekkel - és persze gyönyörű tájakkal és szuperhangulatos újpogány zenével. Robert Eggers rendező láthatóan élvezte, hogy megcsinálhatta a saját mozgóképre ültetett viking sagáját. A kérdés, hogy elég-e egy jó filmélményhez, ha történelmileg többnyire hiteles.

A hét könyve
Kritika
Az új Nádas erőszakos és szórakoztató, teljesen felszabadult
...
Podcast

Fehér Renátó: Mindig politikai beágyazottságban születnek a versek

Podcastunkban a közéleti költészetről, a bal kézről jobbra átnevelt írásról és a közösségi médiáról is kérdezzük a Torkolatcsönd szerzőjét, Fehér Renátót.