A huszadik század pusztító háborúi után a világ kormányai egyetlen szervezetbe tömörülnek, hogy mindenáron megőrizzék a békét a bolygón. A béke biztosítása érdekében az összes fontos döntést a Vulcanus 3 nevű szuperszámítógépre bízzák.
Vannak azonban olyanok, akik nem örülnek annak, hogy kihagyják őket a döntéshozásból, másoknak pedig az nem tetszik, hogy a Vulcanus 3 istent játszik. Mindeközben a szuperszámítógépnek megvannak a maga tervei is, amelyekben egyáltalán nem szerepelnek az emberek. Nem csoda tehát, hogy amikor a Vulcanus 3 kezdi elveszíteni az irányítást egy gyorsan erősödő vallásos mozgalom miatt, az egész világon kitör a pokol.
Philip K. Dick: Vulcanus kalapácsa
Fordította Pék Zoltán
EGY
Arthur Pitt rögtön felfigyelt a csőcselékre, amint kilépett az Egység irodájából, és átvágott az utca szemközti oldalára. A sarkon parkoló autójához érve megállt, és cigarettára gyújtott. Kinyitotta az autót, majd az aktatáskáját szorosan fogva felmérte a kompániát.
Ötvenen-hatvanan lehettek: helybéli munkások és kereskedők, eladók acélkeretes szemüvegben. Autószerelők és teherautó-sofőrök, gazdák, háziasszonyok, egy fehér kötényes kisboltos. A szokásos alsó középosztály. Mindig ugyanazok.
Pitt becsusszant a kocsijába, felkattintotta a műszerfali mikrofont, és hívta a legmagasabb rangú felettesét, a dél-amerikai igazgatót. A tömeg immár gyorsabban mozgott, egész széltében betöltötte az utcát, és némán feléje tódult. Nyilván felismerték a T osztályú ruhájáról: fehér ing, nyakkendő, szürke öltöny, filckalap. Meg az aktatáska. A fényes fekete cipő. A kabátja mellzsebében megcsillanó sugárceruza. Ki is húzta onnan az aranycsövet, és kézbe fogta.
– Vészhelyzet – mondta a mikrofonba.
– Itt Taubmann igazgató beszél – hallatszott a műszerfali hangszóróból. – Hol van? – Egy olyan ember szenvtelen, hivatalos hangja volt, aki messze-messze felette áll.
– Még mindig az alabamai Cedar Grovesban. Körülvettek. Azt hiszem, elzárták az utat is. Ránézésre az összes helybéli itt van.
– Van köztük Gyógyító?
Oldalt a járdán állt egy öregember, jókora fején rövidre nyírt hajjal. Némán állt az egyhangú, barna köntösében, amit a derekán megcsomózott kötél fogott össze, a lábán pedig szandált viselt. – Egy – mondta Pitt.
– Próbáljon meg felvételt készíteni Vulcanus 3-nak.
– Megpróbálom.
A tömeg már teljesen körbevette az autót. Pitt hallotta, ahogy bökdösik-tapogatják a járművet, ahogy óvatosan, nyugodt hatékonysággal vizsgálgatják. Hátradőlt, és bezárta az ajtókat. Az ablakok fel voltak húzva, a motorháztető szorosan lecsukva. Beindította a motort, ami aktiválta az autóba épített védelmi felszerelést. A rendszer halkan zümmögött alatta és körülötte, ahogy kereste az autó páncéljának gyenge pontjait.
A barna köntösös öreg nem mozdult a járdán. Pár másik emberrel együtt ácsorgott, akik egyszerű hétköznapi ruhát viseltek. Pitt elővette és felemelte a kamerát.
Hirtelen egy kő találta el az autó oldalát az ablak alatt. A jármű megrázkódott; Pitt majdnem elejtette a kamerát. Aztán egy másik kő ezúttal már az ablakot találta el, amin pókhálórepedés futott szét. Pitt ledobta a kamerát.
– Segítségre lesz szükségem. Komolyan gondolják.
– Már úton van egy csapat. Próbáljon meg jobb felvételt csinálni a Gyógyítóról. Nem volt tiszta a kép.
– Azt nem csodálom – mondta Pitt mérgesen –, meglátták a micsodát a kezemben, és szándékosan megdobáltak kővel. – Betört a hátsó szélvédő, vakon tapogató kezek nyúltak be. – Ki kell innen jutnom, Taubmann.
Pitt savanyúan elfintorodott, amikor a szeme sarkából látta, hogy az autó rendszere megpróbálja megjavítani a törött ablakot; megpróbálja, és kudarcot vall. Az új plasztiküveghab alig került oda, az idegen kezek máris belemarkoltak és félrekaparták.
– Ne essen pánikba – nyugtatta a bádoghang a műszerfalból.
– Könnyű azt mondani. – Pitt kiengedte a kéziféket. Az autó gurult pár lépést, majd megállt. A motor elhallgatott, és vele együtt a védrendszer is leállt, a zümmögés elhalt.
Jeges félelem rántotta görcsbe Pitt gyomrát.
Nem kereste tovább a kamerát; remegő ujjakkal felemelte a sugárceruzát.
Négy-öt férfi lovagolt a motorházon, elzárva a kilátást; a tetőn is dobogtak a feje felett. Hirtelen fülsiketítő harsogás támadt: hőfúróval estek neki a tetőnek.
– Messze vannak? – kérdezte Pitt rekedten. – Megállítottak. Van valami interferenciaplazmájuk, ami kiütött minden műszert.
– Most már bármelyik pillanatban odaérhetnek – mondta a szenvtelen, fémes hang, amiből hiányzott a félelem, hiszen olyan messze volt Pitt-től és a helyzetétől. A szervezet hangja. Bölcs és érett, távol a veszélytől.
– Siethetnének.
Az autó megrázkódott, ahogy kősortűz érte. Aztán baljósan megdőlt; egyik oldalról megemelték, fel akarták borítani. Mindkét hátsó ablak kitört. Egy férfikéz nyúlt az ajtónyitó felé.
Pitt szénné égette a kezet a sugárceruzával. A csonk hirtelen eltűnt. – Egyet elintéztem.
– Ha párat szkennelni tudna nekünk…
Még több kéz bukkant fel. A kocsi belsejében fullasztó hőség lett; a hőfúró majdnem átért.
– Utálom ezt csinálni.
Pitt az aktatáskára irányította a ceruza sugarát, amíg semmi nem maradt belőle. Aztán kapkodva elégette a zsebei tartalmát, mindent, amit a kesztyűtartóban talált, az azonosító iratait és végül a tárcáját is. Ahogy a műanyag bugyogó fekete masszává olvadt, egy pillanatra meglátta a felesége fényképét… aztán eltűnt.
– Jönnek – mondta halkan. A fúró nyomásától az autó egész oldala rekedt nyögéssel levált.
– Tartson ki, Pitt. A csapat bármelyik pill…
A hangszóró hirtelen elhallgatott. Kezek ragadták meg és lökték hanyatt Pittet az ülésben. Kabátja elrepedt, a nyakkendőjét lerántották. Felsikoltott. Arcát eltalálta egy kő; a sugárceruza a padlóra esett. Egy üvegpalack letört nyakával végighasították a szemét és a száját. A sikolya hörgésbe fúlt, majd csendbe. Testek másztak rá. Lesüllyedt, beleveszett a markolászó, meleg embermasszába.
Az autó műszerfalában egy szivargyújtónak álcázott kamera továbbra is működött, és rögzítette a közeli jelenetet. Pitt nem tudott róla, hogy a készüléket beépítették a kiutalt autóba. Az embermasszából most kinyúlt egy kéz, gyakorlottan végigtapogatta a műszerfalat, és egyetlen egyszer, pontosan megrántott egy kábelt. A rejtett kamera leállt: Pitthez hasonlóan élete végéhez ért.
Messze az autópályán rendőrségi szirénák vijjogtak gyászosan. A kéz visszahúzódott, és eltűnt… újra egy lett a masszával.
William Barris gondosan tanulmányozta a fényképet, újra össze hasonlította a felvételről kimerevített képpel. Íróasztalán a papírok közt felejtett kávé sárrá dermedt. Az Egység épülete zengett és vibrált a rengeteg számológép, statisztikagép, vidfon, távíró és megszámlálhatatlan elektromos írógép lármájától. Hivatalnokok járkáltak maga biztosan az irodalabirintusban, ahol a számtalan cellában T osztályú alkalmazottak dolgoztak. Három fiatal titkárnő sietett el Barris íróasztala mellett: kávészünetről jöttek, a magas sarkújuk élesen kopogott. Normális esetben jól megnézte volna őket, főleg a karcsú szőkét a rózsaszín pamutpulóverben, de ma nem; még csak tudatában sem volt, hogy elmentek mellette.
– Ez egy szokatlan arc – mormolta Barris. – Nézze a szemét és az erős dudort a szemöldök felett.
– Frenológia… – mondta Taubmann közömbösen. Dundi arcán, simára borotvált vonásain unalom tükröződött; ő észrevette a titkárnőket, még ha Barris nem is.
Barris ledobta a fényképet.
– Nem csoda, hogy annyi követőt szereznek. Ilyen szervezőkkel… – Megint a felvételre nézett; csak ennyi lett belőle tiszta, ez az egyetlen kocka. Ugyanaz az ember? Nem volt biztos benne. Csak egy folt, egy vonások nélküli alak. Végül visszaadta a fényképet Taubmann-nak. – Mi a neve?
– Fields atya. – Taubmann lezseren átlapozta az aktát. – Ötvenkilenc éves. Foglalkozása műszerész. Elsőrangú toronyáramkör-építő. Az egyik legjobb a háború alatt. A georgiai Maconben született 1970- ben. Két éve csatlakozott a Gyógyítókhoz, vagyis már az elején. Sőt, ha az informátoroknak hinni lehet, ő az egyik alapító. Két hónapot töltött az Atlantai Pszichológiai Javítólaborban.
– Olyan sokat? – álmélkodott Barris; a legtöbb embernek elég kábé egy hét. Egy olyan fejlett laborban gyorsan észhez térítik az embert; rendelkezésükre állt az összes eszköz, amit ismert, bár néhányat csak futólag látott. Ahányszor odalátogatott, mélységes rettegés fogta el annak ellenére, hogy abszolút immunitást, a pozíciójával járó sérthe tetlenséget élvezett.
– Megszökött – mondta Taubmann. – Eltűnt. – Felemelte a fejét, és Barris szemébe nézett. – Kezelés nélkül.
– Két hónapot volt ott, és nem kezelték?
– Beteg volt – felelte Taubmann halvány, gúnyos mosollyal. – Először valami sérülés, utána meg krónikus vérprobléma. Aztán valami a háborúban kapott sugárzástól. Húzta az időt, és egyszer csak lelépett. Levette a falról az egyik légkondicionálót, és átbuherálta. Egy kanállal és egy fogpiszkálóval. Persze senki sem tudja, mit csinált belőle, mert az eredményt magával vitte, át a falon, az udvaron és a kerítésen. Csak a kihagyott alkatrészeket tudtuk megvizsgálni, amiket nem használt fel. – Taubmann visszatette a fényképet az aktába. A felvételről készített képre mutatott: – Ha ez ugyanaz az ember, akkor először hallunk róla azóta.
– Maga ismerte Pittet?
– Valamennyire. Kedves fiatalember volt, bár elég naiv. Elkötelezte magát a munkának. Családos ember. Azért jelentkezett terepmunká ra, mert kellett neki a havi bónusz. Így tudta a felesége kora új-angliai stílusú tölgyfa bútorokkal berendezni a nappalijukat. – Taubmann felállt. – Fields atyát körözzük. De persze ez a körözés már hónapok óta él.
– Kár, hogy a rendőrök későn értek oda. Mindig késnek pár percet. – Barris Taubmannt fürkészte. Tulajdonképpen egyenrangúak voltak, és a szervezeti irányelv szerint az egyenrangúaknak tisztelni illett egymást. Ő azonban sosem kedvelte Taubmannt; úgy látta, hogy túlságosan is a saját státusával törődik, nem pedig az Egységért dolgozik.
Taubmann vállat vont.
– Amikor az egész város összeszervezkedik az ember ellen, akkor nincs ebben semmi különös. Lezárták az utakat, elvágtak vezetékeket és kábeleket, zavarták a vidfoncsatornákat.
– Ha elkapják Fields atyát, küldjék hozzám. Személyesen akarom megvizsgálni.
Taubmann halványan elmosolyodott.
– Természetesen. De kétlem, hogy elkapjuk. – Ásított, majd az ajtó felé indult. – Valószínűtlen. Túl dörzsölt.
– Mit tud róla? – kérdezett rá Barris. – Úgy látom, ismeri. Talán személyesen is.
Taubmann a legnagyobb lelki nyugalommal felelte:
– Találkoztam vele az atlantai laborban. Kétszer. Végül is Atlanta az én régióm. – Állta Barris tekintetét.
– Maga szerint ugyanaz az ember, akit Pitt látott kicsivel a halála előtt? Aki a csőcseléket szervezte?
– Ne tőlem kérdezze – vont vállat Taubmann. – Küldje el a fényképet meg a filmfelvételt Vulcanus 3-nak. Azt kérdezze – végül is erre való. – Maga is tudja, hogy Vulcanus 3 több mint tizenöt hónapja nem nyilatkozott – emlékeztette Barris.
– Talán nem tudja, mit mondjon. – Taubmann kinyitotta a folyosóra vezető ajtót; a testőrei azonnal köré gyűltek. – Egyvalamit azért mondhatok. A Gyógyítók egyetlen dolgot akarnak. Minden más csak duma, mint az, hogy le akarják rombolni a társadalmat és tönkretenni a civilizációt. Ezt beveszik a kereskedelmi hírelemzők, de mi pontosan tudjuk, hogy…
– Mit akarnak igazából? – szólt közbe Barris.
– Ripityára törni Vulcanus 3-at. Szanaszét szórni az alkatrészeit a földeken. Az egész mai dolog, Pitt halála meg a többi…
ez mind csak azért van, mert el akarják érni Vulcanus 3-at.
– Pitt el tudta égetni a papírjait?
– Gondolom. Nem találtunk semmit, sem az ő maradványait, sem a felszereléséét.
Az ajtó becsukódott.
Barris elővigyázatosan várt pár pillanatot, majd az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kilesett, hogy meggyőződjön róla, Taubmann tényleg elment. Akkor visszasietett az íróasztalához. Megnyomta a zártláncú vidküldő gombját, és azt mondta a helyi operátornak:
– Az Atlantai Pszichológiai Javítólabort kérem. – Majd rögtön bontotta a vonalat.
Az efféle okoskodás miatt lettünk azok, amik, gondolta. Emiatt gyanakszunk paranoiásan egymásra. Még hogy Egység, gondolta fanyarul. Szép kis egység, mind egymást lessük, állandóan hibát, jelet keresünk. Természetes, hogy Taubmann kapcsolatba került egy fontos Gyógyítóval; az a dolga, hogy kikérdezze, ha valamelyik a kezünkre kerül. Ő az atlantaiak főnöke. Eleve ezért konzultáltam vele.
Akkor is ott a motiváció. A maga érdekében dolgozik, gondolta komoran Barris. És én? Mi az én motivációm? Miért gyanakszom rá? Nos, Jason Dill hamarosan kiöregszik, és mi ketten vagyunk esélyesek a helyére. És ha rá tudnék kenni valamit Taubmannra, akár a hazaárulás gyanúját, tények nélkül…
Ezek szerint talán én sem vagyok ártatlan, merengett Barris. Nem bízhatok magamban, mert nem vagyok pártatlan – az Egység egész szervezetében senki sem az. Ha nem lehetek biztos a saját motivációim ban, akkor jobb, ha nem engedek a gyanúmnak.
Még egyszer felhívta a helyi operátort.
– Igen, uram – mondta a nő –, az atlantai hívása…
– Töröljék – mondta kurtán. – Helyette… – Nagy levegőt vett. – Kérem az Egységközpontot Genfben.
Miközben a kapcsolásra várt – a hívást több asztalon jóvá kellett hagyni a sok ezer mérföldes vonalon –, szórakozottan kavargatta a kávéját. Egy ember, aki két hónapig kijátszotta a pszichoterápiát a legjobb orvosainkkal szemben. Én vajon képes lennék rá? Nagy ügyesség kellett hozzá. Jókora kitartás.
Kattant a vidfon.
– Egységközpont.
– Itt Barris észak-amerikai igazgató. – Nyugodt hangon mondta: – Rendkívüli kérést szeretnék intézni Vulcanus 3-hoz. Kis szünet, majd:
– Van kiemelt fontosságú adata? – A képernyő üres volt; csak a hangot hallotta, ami olyan üres, olyan személytelen volt, mintha nem is ember lett volna. Biztos egy funkcionárius. Névtelen fogaskerék.
– Olyan nincs, ami ne lenne benne az aktákban – válaszolta vonakodva Barris. A funkcionárius talán névtelen volt, de tudta, mit kell kérdezni, értett a munkájához.
– Akkor a megszokott módon kell beadnia a kérését – mondta a hang. Papírsusogás. – A várakozási idő jelenleg három nap.
– Mit csinál Vulcanus 3 mostanában? – kérdezte Barris könnyed, csevegő hangon. – Sakknyitásokat dolgoz ki? – Az efféle megjegyzéseket csakis tréfálkozva lehetett megtenni; a skalpja múlott rajta.
– Sajnálom, Mr. Barris. A várakozási időt még igazgatói szinten sem lehet csökkenteni.
Barris már le akarta tenni, de aztán felszívta magát, és pattogós, parancsoló hangon mondta:
– Akkor hadd beszéljek Jason Dill-lel.
– Dill főigazgató jelenleg tárgyal. – A funkcionárius nem szeppent meg, és nem jött zavarba. – Nem lehet zavarni rutinügyekkel.
Barris heves mozdulattal bontotta a vonalat. A képernyő elsötétült. Három nap! A szörnyeteggé nőtt szervezet óhatatlan bürokráciája. Megfogták; nagyon jól tudták, hogyan kell húzni az időt. Tűnődve felvette a kávéscsészét, és belekortyolt. A hideg, keserű löttyöt le sem bírta nyelni, kiöntötte; a főző azonnal megtöltötte a csészét friss kávéval.
Hát nem érdekli Vulcanus 3-at ez a dolog? Talán nem zavarja a világra kiterjedő Mozgalom, ami – ahogy Taubmann mondta – be akarja törni a fémburkát és kiszórni a reléit, a memóriacsöveit meg a vezetékeit a varjaknak?
De persze nem Vulcanus 3 a hibás, hanem a szervezet. Az üres szemű kis titkárnőktől, akik kávészünetet tartanak, a menedzsereken át fel az igazgatókig, a karbantartóktól, akik üzemben tartják Vulcanus 3-at, a statisztikusokig, akik adatot gyűjtenek. És Jason Dill.
Vajon Dill szándékosan rekeszti ki a többi igazgatót? Szándékosan vágja el őket Vulcanus 3-tól? Talán Vulcanus 3 válaszolt, csak vissza tartották az információt.
Még rá is gyanakszom, merengett Barris. A saját felettesemre. Az Egység legmagasabb rangú tisztviselőjére. Kezdek összeomlani a nyomástól; ez már tényleg őrültség.
Pihennem kell, gondolta nyugtalanul. Pitt halála tett be; valahogy felelősnek érzem magam, hiszen én biztonságban vagyok itt, ennél az íróasztalnál, közben pedig a hozzá hasonló buzgó fiatalok kimennek a veszélyes terepre. Pedig tudják, hogy ha valami rosszul sül el, Taubmann-nak meg nekem, vagyis nekünk, igazgatóknak nincs félnivalónk a barna köntösű eszelősöktől.
Legalábbis egyelőre nincs.
Elővett egy nyomtatványt, és gondosan nekilátott írni. Lassan írt, minden szót alaposan meggondolt. A nyomtatványra tíz kérdés fért rá; ő kettőt tett fel:
Van a gyógyítóknak jelentősége?
Miért nem reagál a létezésükre?
Aztán bedugta a nyomtatványt a továbbítónyílásba, és hallgatta, hogy a szkenner végigsuhan felette. Több ezer kilométerre a kérdései besoroltak abba a hatalmas áradatba, amely az egész világról érkezett, minden ország Egységirodájából. Tizenegy Igazgatóság, elosztva a bolygón. Mindegyikben egy igazgató, személyzet és aligazgatósági irodák. Mindegyikben a helyi igazgatónak felesküdött rendőrségi szervezet.
Három nap múlva ő is sorra kerül, és megkapja a válaszokat. A kérdéseit majd feldolgozza és megválaszolja a bonyolult szerkezet. Ahogy a T osztályban mindenki, ő is minden fontos problémát a hatalmas számítógépnek nyújtott be, ami egy föld alatti erődben rejtőzött valahol a genfi iroda közelében.
Nem volt választása. Minden államigazgatási szintű ügyet csak Vulcanus 3 dönthetett el; ezt mondta a törvény.
Felállt, intett az egyik közelben álló titkárnőnek. Azonnal odament az asztalához az írótáblával és pennával.
– Igen, uram? – kérdezte mosolyogva.
– Levelet diktálok Mrs. Arthur Pittnek. – A papírokból felolvasta a címet. Aztán meggondolta magát. – Nem is, inkább magam írom meg.
– Kézzel, uram? – pislogott meglepetten a titkárnő. – Ahogyan a gyerekek az iskolában?
– Igen.
– Megkérdezhetem, hogy miért, uram?
Barris nem tudta; nem volt racionális indoka. Szentimentalizmusból, gondolta, ahogy elküldte a titkárnőt. Visszakacsintás a régi időkre, az infantilis sémákra.
A férje kötelességteljesítés közben életét vesztette, mondta magában, ahogy az asztalnál ülve merengett. Az Egység mélységesen sajnálja. Igazgatóként személyes együttérzésemről szeretném biztosítani ebben a tragikus órában.
Fene egye meg, nem megy, gondolta. Ez sosem megy. El kell utaznom hozzá személyesen; nem tudok ilyet megírni. Mostanában túl sok volt. Túl sok halál. Én nem vagyok Vulcanus 3. Nem tudok szemet hunyni felette. Nem tudok hallgatni.
Pedig nem is az én régiómban történt. Még csak nem is én alkalmazottam volt.
Vonalat nyitott az aligazgatójához.
– Mára vegye át. Hazamegyek. Nem érzem jól magam.
– Sajnálom, uram – mondta Peter Allison, de nyilvánvaló volt az öröme, ha csak egy pillanatra is; az elégedettsége, hogy kiléphet a kulisszák mögül, és átmenetileg elfoglalhat egy fontos pozíciót.
Meg fogja kapni az állásomat, gondolta Barris, ahogy lezárta az íróasztalát. Maga ezért hajt, ahogyan én Dill állásáért. És így tovább, fel a létra tetejéig.
Lefirkantotta Mrs. Pitt címét, a papírt az ingzsebébe dugta, majd a lehető leggyorsabban elhagyta az irodát. Örült, hogy mehet. Örült, hogy van ürügye kimenekülni a nyomasztó légkörből.
