Forró Bencét televíziós műsorvezetőként és történetmesélőként egyaránt a kíváncsiság hajtja: első kötetének alakjai közül jó néhánnyal beszélgetett már az utcán, egy kocsmában, egy kávézóban vagy akár egy suszterműhelyben. A Variációk boldogtalanságra az a fajta novelláskötet, amelyet a szövegek hangulata és a bennük fel-felbukkanó, kaleidoszkópszerűen összeálló motívumok tesznek egységes univerzummá.
A Libertine Kiadó által gondozott kötetben 11 novella kapott helyet, amelyek mindegyike ott motoszkál az olvasóban később is, minthogy olyan - olykor a leghétköznapibb - helyzetekben ábrázolják főhősüket, amelyekben a legkisebb döntésnek is egy életre meghatározó szerepe van.
Fotók: Szabó Lilla
És ezeken a pontokon az olvasó is dönthet, ő vajon mit választott volna? A polgárpukkasztó podcaster, a csendes cipész, aki nagy karrier várományosa volt, az Insta-filterek által megbabonázott barátnő, vagy éppen a helyzetéből kitörni vágyó eszkortlány története arra késztet, hogy mi is elgondolkodjunk az életünk során elénk kerülő útkereszteződéseken. Mert az ezekben meghozott döntéseken sok múlhat, mint Az alsó szólam című novellában is, amelyben a tét sokkal nagyobb, mint egy nyugalmas családi karácsony.
Forró Bence: Variációk boldogtalanságra (részlet)
Az alsó szólam
Tüntetően csapkodott és zörgött az edényekkel. Kihúzta a mosogatógép alsó rekeszét, és elkezdte átcsoportosítani a tányérokat. Közben félhangosan – hogy érthető ugyan ne legyen, de idegesítő annál inkább – morgott. A nyughatatlan csörömpölés még az ünnepi forgatag moraján is átszűrődött. Az önmarcangolásba hajló másik hang adta rá az erősítést.
– Most ezt miért csinálod, megmondanád? Miért nem volt jó úgy, ahogy bepakoltam?
– Azért, mert rosszul tetted be őket.
Harmincöt éve magyarázom, hogy egy kis odafigyelés csodákra képes, de hiába.
Miért van az, hogy ha én pakolom be a gépet, akkor még befér valahogy ez a két tányér meg a pohár, amiket te nagyvonalúan a pulton hagytál?
– Nem hiszem el, hogy még ma is ezen rugózol! Nem mindegy, ha kint marad? Majd elmosom kézzel. Amúgy meg harmincöt éve nem is volt mosogatógép.
A szülők civakodásának az idősebb báty vetett véget. Szótlanul, finoman megragadta az édesanyja karját, és egy pohár pezsgő kíséretében a nappaliba terelte. Az apját pillantásra sem méltatta. Bőven akadt még tennivaló az ajándékozás és a vacsora előtt. A hidegtál, a halászlé, a rántott pontypatkó, a töltött káposzta és megannyi köret követelt magának helyet az ünnepi asztalon.
Soha nem volt szigorú ülésrend, ám idén még a laza is komoly előkészületeket igényelt, mivel a szokásosnál nagyobb fát vásároltak. Ez volt az első, nem várt ajándék: a nappali bútorait, mint egy ezerdarabos kirakó darabkáit kellett az egyetlen jó helyre illeszteni. Az étkezőasztal például másik sarokba került, ott egy szék vált ettől feleslegessé. Erre odébb tolták a kanapét, csakhogy így az erkélyajtót nem lehetett teljes szélességében kinyitni. Ez azután egy újabb hosszúra nyúlt órára biztosított feszültségforrást. Az amerikai konyha óriási találmánya, hogy senkit nem kényszerít külön helyiségbe, most megkérdőjelezhető előnynek bizonyult. Gyűltek a mosatlan edények, nyálkás halbelsőség várta a sorsát egy műanyag dobozban, miközben a különböző fűszerek vékony hamurétegként borították be a konyhapultot.
– Miért nem hittél nekem? – horkant föl a férj fontoskodó szemrehányással a hangjában. –
Nem elég megkívánni a dolgokat.
Tudni kell arányosítani! Ami egy áruház parkolójában helyes kis fának tűnik, az egy harminc négyzetméteres nappaliban mamutfenyő. Persze, ez volt a szép tömött, meg a szimmetrikus. Most viszont majd Jánoska kint majszolja a bejglit az erkélyen, mert sehova nem tudom lerakni ezt a rohadt széket. Vagy üljünk egymás nyakában, mint a légtornászok?
– A legjobb lenne mindenkinek, ha te töltenéd kint az estét, a büdös szivarkáiddal együtt – szólt vissza immár fátyolos tekintettel a feleség, és becsapta maga mögött az ajtót.
Egész délelőtt vasalt, de a saját ruhája még hátra volt. Egyedül maradt a kisszobában. Színes karácsonyi izzósor festette meg a falakat. A vasaló ütemesen járt föl-alá a deszkán. A kezét vizsgálta közben az ablak tükröződésében. Nem is volt olyan ráncos. De azok a májfoltok! Mintha nem is az övé lett volna.
Gépiesen vasalt, akár csukott szemmel is el tudta volna végezni a műveletet. Mint a krokodil úszás közben, hártyát húzott a szemére. Pörögtek a vetítővásznon a gondolatok. Látta a házasságuk napját. Olyan fiatalok voltak, olyan vékonyak. Mai fejjel szinte tinédzserek. Mindenre tisztán emlékezett. Még konkrét mondatok, grimaszok, nevetések is megelevenedtek. Az új otthon berendezése, a gyerekek születése mind olyan élénken élt benne. Mégis egyszerre távolinak tűnt az egész,
mintha más élete lett volna.
Akkor vette észre, hogy nagy, lassú pelyhekben gomolyog kint a hó. Régen nem volt fehér karácsony. Talán öt vagy hat éve is már. Egyszerre potyogni kezdtek a könnyei. A semmiből, feltartóztathatatlanul. Némán gurultak le az arcán, tovább a vasalódeszkán fekvő ünnepi blúzára, ahol hamar semmivé lettek. Nem a vita keserítette el, és nem is a tudat, hogy az elmúlt évtizedekből kiindulva nem számíthat semmi személyes ajándékra idén sem. Ehhez már hozzászoktatta a lelkét, és nem érezte a sors tragédiájának. Vannak férfiak, akik egész egyszerűen érzéketlenek az élet bizonyos területein. Tényleg nem értik, mi a gond azzal a kalkulátorral, miközben hosszasan utánajártak, hogy a legjobbat vegyék meg. Ettől még lehetnek jó apák, talán még jó férjek is. Harmincöt év házasság után ilyenen nem problémázik az ember. Nem, ez a fájdalom mélyebbről tört fel. Olyan helyről, ahol egyedül kuporgunk életünk hátralevő részében. Olyan helyről, ahol nem remélhetünk senkitől segítséget. Mégis valahogy helyénvalónak is tűnt ez a szomorúság, a természet rendjét sugározta, és mint ilyen, távoli megnyugvást ígért.
Hirtelen halk kopogás vetett véget a rendhagyó vetítésnek. Meglepődve nyugtázta, hogy időközben nemcsak a vasalással végzett, de szinte teljesen át is öltözött. Már csak a nagymamája gyöngysorát kereste, amit minden szenteste a nyakában viselt. Az ajtó résnyire nyílt, a férj kukucskált be rajta. Magához mérten érzékenyen, suttogva jelezte, hogy minden elkészült. A kezében üvegcsengettyűt szorongatott.
Élettel teli csendesség szállt le az estével, olyan, ami csak karácsonykor lehetséges. Kergetőztek az unokák, a négy fivér heccelte egymást, mint régen, és mit ad isten, még az a mostoha szék – a casus belli – is helyet talált magának. A férj nagy, bozontos haja valamennyit ritkult az évek során, de a bajsza alatt újra feltűnt a kamasz fiú vigyora. A csengő csilingelésére a gyerekek lassan a fa köré gyűltek. Mindenki megtalálta a helyét: a fivérek mellett a feleségek, a lábuknál a nagyobbak, kezükben a kicsik, a ház asszonya a férj oldalán.
Csillagszórót gyújtottak, és elkezdték énekelni a Mennyből az angyalt. A második sornál tartottak, amikor a feleségnek és a testvéreknek egyszeriben elcsuklott a hangjuk. Az unokák egy része áhítattal hallgatott, a többiek zsizsegtek. A félkörben, amibe összegyűltek, önkéntelenül is rés keletkezett.
A családi karácsonyok rítusa a hosszú évek alatt olyan mélyen vésődik az ember lelkébe, akár egy genetikai kód.
Pár másodpercen belül mindenki észlelte, hogy idén először hiányzik a dalból az alsó szólam. Az alsó szólam, aki néha szókimondó, olykor szenvedélyes volt, aki másoktól is követelt, de mindig tiszta szívvel állt ki a családjáért. Az alsó szólam, akit az előző rendszerben azért nem léptettek elő, mert nem volt hajlandó télapónak hívni a Mikulást, fenyőünnepnek a karácsonyt, és akit nem lehetett lebeszélni arról, hogy olyan nőt vegyen el, akinek a világnézete nem fért meg a rendszerrel. Az alsó szólam, aki nélkül a feleség immáron árva lett. A természet rendje szerint, de mégiscsak fojtogató ürességgel: árva. Az alsó szólam idén karácsonykor, hosszú-hosszú évek után először, néma maradt.
Csak pár másodpercig tartott a csönd, párás szemektől kísérve végül újra megszólalt egy hang. Kórusokban edződött érces, képzett baritonként csendült fel, olyan helyénvalóan, annyira szívbemarkolóan, ami egyszeriben elsöpri a gyötrő kétségeket, semmissé tesz türelmetlen, önző szavakat, és újra értelmet ad az éveknek. Igent mond az életre, a megkötött szövetségre, és dacol a lemondással.
A férj észrevétlenül átvette a hiányzó alsó szólamot. Több volt ez, mint a feleségnek szóló gesztus.
Ez bocsánatkérés volt,
abból a fajtából, ami szavakkal el nem mondható. Nem lehet versbe foglalni, vagy egy csokor virág mellett eldarálni. Ehhez várni kell. Ki kell tartani, és jobban kell akarni, mint bármi mást az életben.
A hó rendíthetetlenül szakadt, és a Mennyből az angyal úgy zengte be a lakás minden szegletét, mint harmincöt évvel azelőtt.
