"Az Afganisztán-iratok Amerika ostoba közép-ázsiai beavatkozásának boncjelentése. Vádirat az amerikai elbizakodottság ellen, egyben figyelmeztetés jövendő vezetőknek."
Kevin Maurer, A Bin Laden-akció társszerzője
A vietnámi és iraki háborúkkal ellentétben az Afganisztán ellen 2001-ben indított amerikai támadásokat a közvélemény szinte egyhangúlag támogatta. A célok eleinte világosak voltak: legyőzni az al-Káidát, és megakadályozni, hogy a szeptember 11-i terrorcselekmény megismétlődhessen. De nem sokkal azután, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei elűzték a hatalomból a tálibokat, a küldetés letért az eredetileg kijelölt útról. Az amerikai katonaság gerillaháborúba bonyolódott egy olyan országban, ahol semmilyen téren nem tudott tájékozódni. Sem Bush, sem Obama, sem Trump nem ismerte be, hogy a háború kudarcot vallott, sőt egyre több katonát küldtek Afganisztánba. Az Afganisztán-iratok több mint ezer olyan személlyel - fehér házi tisztségviselők, a Pentagon vezetői, frontvonalakon tevékenykedő katonák - készült interjún alapul, akik tudták, hogy a kormány a valóság helyett az események torzított, olykor teljességgel légből kapott változatát tárta a közvélemény elé.
Craig Whitlock: Afganisztán-iratok - A háború titkos története (részlet)
Fordította Sóskuthy György
Hatodik fejezet
Iszlám fafejeknek
Amikor az amerikai hadsereg Afganisztánba települt, a különleges erők egységeit vetette be olyan műveletek végrehajtására, amelyek alkalmasak voltak az egyszerű afgánok és vezetőik érzelmeinek, gondolkodásának és viselkedésének a befolyásolására. A pszichológiai műveletek (angol rövidítéssel psy-ops) néven ismert taktika a nem hagyományos hadviselés régóta alkalmazott formája volt, hogy a közvéleményt az amerikai céloknak megfelelően alakítsák, és elvegyék az ellenség harci kedvét. A pszichológiai műveleti csapatokban dolgozó zöldsapkások és katonai vállalkozók tanulmányozták az idegen kultúrákat, hogy azok vallási, nyelvi és társadalmi nüanszait az előnyükre tudják fordítani.
Az Afganisztánba ejtőernyővel érkező pszichológiai szakértők és más katonák azonban a sötétben tapogatóztak. Évekkel a háború kezdete után az amerikai hadseregnek még mindig szinte alig voltak olyan katonái, akik folyékonyan beszéltek volna dári vagy pastu nyelven.
Kevés katonának volt akár csak halvány fogalma is Afganisztán történelméről, vallási szokásairól vagy törzsi dinamikájáról.
Amikor Louis Frias őrnagy, az észak-karolinai Fort Braggben állomásozó 8. PSYOP-zászlóalj tisztje 2003 júliusában Afganisztánba utazott, a repülőúton az Islam for Dummies (Iszlám fafejeknek) című könyv elolvasásával készült fel. Megtanult néhány dári kifejezést, de annyira csapnivalóan használta őket, hogy az afgánok könyörögtek neki, maradjon inkább az angolnál.
– Úgy éreztem magam, mint egy idióta – mondta a hadsereg egyik interjújában.
Frias egy kis pszichológiai műveleti egységet vezetett, amely az amerikai nagykövetségen dolgozott, és a rádióban beolvasandó szövegeket és plakátokat készített, hogy támogatást szerezzen a demokratikus elveknek és az afgán biztonsági erőknek. De a csapat legnagyobb projektje egy képregény kidolgozása volt. Az ötlet egy katonától származott, akivel Frias a kantinban találkozott, és aki felvetette, hogy így lehetne a legjobban manipulálni az afgán fiatalok elméjét. A pszichológiai csapat tehát úgy döntött, hogy képregényt készít a választás fontosságáról, amelynek középpontjában egy focizó gyerekekről szóló történet állt, mert, ahogy Frias fogalmazott, „a foci nagyon nagy dolog Afganisztánban”.
A képregényben egy csomó, különböző törzsből és etnikai csoportból származó gyerek labdázik, amikor megjelenik egy bölcs öregember egy szabálykönyvvel. Az új afgán alkotmányt jelképező szabálykönyv nemcsak azt írja elő, hogyan kell játszaniuk a gyerekeknek, hanem a csapatkapitány kiválasztásának egy újszerű folyamatát is meghatározza – a szavazást.
– Minden gyerek azt mondta, hogy ő akar vezető lenni, de akkor bejött a bölcs öregember, és azt mondta: „Egyvalakire kell szavaznotok, és ő lesz a focicsapat vezetője” – magyarázta Frias. – Ez volt a képregényünk története. – A csapat megmutatta a képregény vázlatait a bazárokban lézengő gyerekeknek, és a gyerekek Frias szerint „jó visszajelzéseket” adtak.
A projekt azonban bürokratikus akadályokba és késedelmekbe ütközött. Az amerikai nagykövetség diplomatái és a kabuli meg bagrámi katonai parancsnokok mind ragaszkodtak az illusztrációk felülvizsgálatához.
– Mindenki bele akart szólni – mondta Frias. Mire lejárt a hat hónapos szolgálati ideje, és visszatért Fort Braggbe, a képregényt még mindig nem nyomtatták ki, sőt a végleges változatot sem láthatta. – Azt mondták, hogy már kinyomtatták – magyarázta. – Azt viszont nem tudom, hogy milyen hatása volt.
Egy Bagrámban állomásozó másik pszichológiai műveleti csapat szintén a labdarúgást használta fel propagandaeszközként. 2002-től kezdve a bagrámi csapat több mint 1000 focilabdát osztott szét, amelyeken a fekete-piros-zöld afgán zászló és a „béke és egység” kifejezés szerepelt dári és pastu nyelven. A labdák országszerte nagy sikert arattak a fiatalok körében, és a pszichológiai csapat óriási sikerként értékelte a programot.
Másoknak azonban kétségeik voltak.
A focilabdák egy nap Jason Kamiya vezérőrnagy kezébe kerültek, aki 2005 és 2006 között a Bagrámban állomásozó amerikai erők parancsnoka volt, és ő úgy döntött, hogy végez egy kísérletet. Elvitt néhány labdát egy kirándulásra a kelet-afganisztáni Paktika tartományba. Amikor a gyerekek a Humvee köré sereglettek, kigurította az egyik focilabdát. Miközben a gyerekek boldogan rúgták a bőrt, Kamiya megfigyelte, hogy egyikük sem törődött a zászlóval vagy a labdára írt „béke és egység” felirattal.
Bagrámba visszatérve azt tanácsolta a pszichológiai műveleti csoportnak, hogy gondolják át a taktikájukat, és használják a józan eszüket.
– Azt mondtam: „Figyeljetek, srácok! A mi feladatunk Afganisztánban nem az, hogy felkészítsük a következő afgán olimpiai fociválogatottat, oké?” – idézte fel a hadsereg által készített interjúban. – A focilabda az üzenet közvetítésének az eszköze, de nem maga az üzenet.
Ahelyett azonban, hogy felhagytak volna a focis propagandával, a pszichológiai hadviselés szakértői újra elkötelezték magukat mellette. Egy másik labdát terveztek, amelyen több ország zászlaja volt látható, köztük Szaúd-Arábiáé is, amelynek lobogója arab betűkkel ábrázolja a Korán hitvallását. Az új elemek nagy népszerűségére számítva a psy-ops egységek széles körben terjesztették a labdákat, még helikopterekről is dobálták őket – csakhogy ezzel nyilvános tiltakozást váltottak ki a dühös afgánokból, akik szerint szent szavakat egy labdán elhelyezni szentségtörés.
– A Korán egy részlete olyasvalamin, amit az ember rúg, bármelyik muszlim országban sértésnek számítana – mondta Mírvaisz Jászíní afgán parlamenti képviselő a BBC-nek. Az amerikai hadsereg nyilvános bocsánatkérésre kényszerült.
Nem a pszichológiai műveleti csapatok voltak az egyedüliek, akik nehezen értették meg Afganisztánt. A kulturális tudatlanság és a félreértések az amerikai katonai egységeket a háború teljes időtartama alatt hátráltatták, gátolták a hadműveletek végrehajtását, a hírszerzést és a taktikai döntések meghozatalát. A legtöbb csapat hat-tizenkét hónapra települt a háborús övezetbe.
Mire kezdtek beleszokni a környezetükbe, általában már mehettek is haza. Kiképzetlen utódaik évről évre megismételték ezt a ciklust.
A katonáknak az Egyesült Államokból való távozásuk előtt némi oktatást kellett volna kapniuk az afgán nyelvekről, szokásokról és a betartandó kulturális hagyományokról. Ez a képzés azonban a tisztek szerint sok katonai létesítményben semmit sem ért, vagy az Irakba induló nagyobb csapatokra szabták őket azon téves feltételezésből kiindulva, hogy a távoli muszlim országok lakói egyformák.
2005-ben Daniel Lovett őrnagy, a Tennesseei Nemzeti Gárda tüzérségi tisztje bevetés előtti kiképzésre jelentkezett Camp Shelbyben, ezen a hatalmas dél-mississippi támaszponton, amelyet még az első világháború idején alapítottak. A kulturális ismeretekről szóló előadáson az oktató azzal kezdte a PowerPoint-prezentációt:
– Szóval amikor Irakba érnek…
Lovett ekkor közbeszólt, hogy az egysége a másik háborúba megy, mire az oktató így válaszolt:
– Ugyan, Irak, Afganisztán. Egykutya.
A közöny elkeserítette Lovettet, akit az afgán hadsereg tanácsadójaként rendeltek ki, és aki nagyon szeretett volna minél többet tudni.
– A mi küldetésünknek kulcseleme volt a kulturális tudatosság – mondta a hadseregnek adott interjúban. – A küldetésünk lényege a személyes kapcsolatok kialakítása volt… Az, hogy legitimitásunk és hitelességünk legyen azoknál az embereknél, akikkel együtt akarunk dolgozni. Higgyék el nekem, állati kemény volt. Kemény meló volt. Fel voltunk készülve erre? Azt kell mondanom, hogy akkoriban egyáltalán nem.
A képzés általában más támaszpontokon sem volt jobb. James Reese őrnagy, akit egy afganisztáni különleges műveleti egységhez vezényeltek, elmondta, hogy a georgiai Fort Benningben az oktatók dári vagy pastu helyett arabul próbálták tanítani a csoportját – amit Irakban ugyan széles körben beszélnek, Afganisztánban viszont idegen nyelvnek számít.
– A képzés összességében pazarlás volt – mondta.
