Az Afganisztánban szolgáló magyar őrnagy, Márk és ötfős, harcedzett csapata egy látszólag egyszerű megbízatást kap: át kell adniuk a magyarok felelősségi területét Kabulban az amerikai erőknek. De Afganisztánban nincs rutinfeladat, itt minden nap újabb kihívásokat tartogat.
A végrehajtás közben váratlanul bekövetkező, rendkívül szokatlan időjárás-változás, egy irtózatos erejű elektrosztatikus vihar, majd egy tálib rajtaütés olyan irányba tereli a magyar katonák sorsát, ami az egész emberiségre is drasztikus fenyegetést jelenthet. Márk és osztaga hamar szembesül azzal, hogy van rosszabb a földi pokolnál.
Fayer Sándor: A Mars pokla (részlet)
NÉGY
A helyi rendőrök először csak a fejüket vakargatták, és teátrálisan mutogatva magyaráztak egymásnak az égi jelenségről. Ilyet egyikük sem látott még, ahogy mi sem. Fekete, háborgó tengerként borult be felettünk az ég. Aztán a terepjáróba csapódó villám után a helyiek úgy eltűntek, mint a szurikáták, amikor veszélyt éreznek.
A rendőrkapitányság udvarán csak a mi menetoszlopunk körül volt sürgés-forgás. Úgy néztünk ki, mint egy éppen megébredő sárkány, aki mindjárt támadásba lendül. Már kezdtem felhúzni magam, hogy sehol sem látom a századost, amikor végre kiszúrtam az első MRAP oldalánál. Vadul magyarázott a sofőrnek. Ebben a hangzavarban üvöltenie kellett.
Villámlott, és a viharos erejű szél is tépett mindent, ami az útjába került. Hallani lehetett, hogy annak a kevés fának is, amely életben tudott maradni ezen a sivár környéken, meg vannak számlálva a percei – recsegtek, ropogtak, törtek. Száraz kórók voltak, mint az itt élő emberek jelentős része.
– Mi a helyzet? – kérdeztem rá azonnal, amint abbahagyta a sofőr eligazítását.
– Semmi extra, maradjanak csak itt a rendőrökkel, majd mi elintézzük – nyomta a lekezelő dumáját, és már fordult is volna el.
– Lófaszt! – emeltem fel a hangom, mivel kezdett felnyomni a pofátlanságával, és az MRAP motorja is éppen akkor bőgött fel. Majd a konvoj parancsnokának pillanatnyi meglepettségét kihasználva így folytattam: – Ez még a mi felelősségi területünk! Vagy elmondja, mi a fasz folyik itt, vagy NATO-szintű diplomáciai botrányt kavarok! A kurva életbe!
Meglephette a századost mind a hangnemem, mind a szókimondó válaszom. El akart küldeni a francba, és elmagyarázni, hogy egy ilyen ismeretlen nemzet, mint a magyar, neki, a nagy Amerikai Egyesült Államok katonájának nem fog észt osztani. De volt benne annyi, hogy ezt megtartotta magának.
Érezhette, hogy ebből még szarul is kijöhet. És ez az egész gondolatmenet tökéletesen tükröződött a grimaszában.
– Rendben! – legyintett lemondóan. – Nem érek most rá magukkal baszakodni, szóval ha jönni akarnak, akkor csinálják, amit mondok! És kurvára nem vállalok felelősséget azért, ha kilövik közben magukat. Ezt a szart maguknak…
– Ez legyen az én gondom! – szakítottam félbe, mert semmi kedvem nem volt a szentbeszédét tovább hallgatni.
– Amíg miénk a felelősségi terület, addig tudni akarom, mi folyik itt!
– Ahogy akarja, őrnagy! – felelte, a rendfokozatomat gúnyos megvetéssel kiejtve.
– Akkor mi a helyzet? Mire készüljünk? – tettem fel az égető kérdéseket. További kakaskodásba nem akartam belemenni, így is többet elértem, mint gondoltam.
– Öt perce egy eddig ismeretlen, szokatlanul fejlett rádiójelet fogtak a központban. A forrása itt van a közelben. Meg kell néznünk, mert ha ez az eszköz a tálibok kezében van, akkor valami nagyon el lett baszva.
– Van még rádiókapcsolat a központtal? – kérdeztem elgondolkozva. – Mert nekünk már nincs.
– Megszakadt nekünk is. A jel forrását ismerjük, és elvileg több különleges műveleti csoportot is riasztottak. Viszont azokat légi úton küldték volna, ami… – mutatott az ég felé.
Mintha ezt az időjárás is alá akarta volna támasztani, egy hirtelen lökéshullám letépte egy kisebb épület tetejét, majd nekivágta az egyik Humvee-nak. A katonák épphogy csak el tudtak ugrani előle.
– A picsába! – futott ki a számon. Elég infót begyűjtöttem, így vissza akartam húzni a srácokhoz, felkészíteni őket is arra, hogy mire számíthatnak.
– Pár perc, és indulásra készek vagyunk. Mindjárt bejelentkezem rádión!
– Roger! – nyugtázta az amcsi, és már fordult is el, összekapni a saját bandáját.
Nem szarakodtam, visszafutottam a csapatomhoz, és intettem nekik, hogy azonnal szálljanak be a Humvee-nkba, majd ott elmondom, amit tudni kell.
– Tangó-Lima-Kettő-Egy, itt Foxtrot-Kettő-Alpha! – kezdtem azonnal rádiózni, amint begombolkoztunk a páncélozott dögben.
– Tango-Lima-Kettő-Egy vételen! – jelzett vissza az amcsi.
– Foxtrot-Kettő-Alpha menetkész!
– Roger!
Ezek szerint a konvojon belül még működött a rádiónk.
Geri próbálkozni akart még egyet a műveleti központunk elérésével, de intettem neki, hogy hagyja. Felesleges.
– Na, a szitu a következő – fordultam a többiek felé, és Zó lábára is rácsaptam, hogy jöjjön le a toronyból. – Valami rohadt high tech rádiójelet fogtak a közelben, ami nem a szövetségesek cuccából jön – kezdtem lefordítani a kapott infót minél érthetőbbre.
– De jó, remélem, valami kurva légvédelmi fegyver lesz – reagálta le Máté azonnal. – Még ez hiányozna baszottul!
– Fasz tudja! Egy biztos: az amcsiknál kiverte a biztosítékot, így kimennek leellenőrizni a jelforrást. Asszem, fosnak attól, hogy valami durva cucc. Én is arra tippelnék, hogy légvédelmi fegyver vagy ilyesmi jutott a tálibok birtokába – a többiek egyetértően bólogattak. – Elvileg több különleges műveleti csoportot is elindítottak légi úton. Kérdéses, hogy ebben az időben fel tudtak-e egyáltalán szállni a bázisukról, vagy elindultak inkább szárazföldön. Mivel minden kapcsolat megszakadt a központtal, innen vakon vagyunk. Több infó nem lesz.
– Király! Mi baj lehet ebből?!
– húzta a száját Atis.
– Én sem sokat látok ettől a mocsadék vihartól a toronyban! Carajo! – szentségelt tovább dühében Zó.
– Nem lesz sétagalopp, az tuti, de ez a köcsög itt akart hagyni minket, hogy a helyi rendőrök babusgassanak.
– Meg a faszomat! – erősítette meg az álláspontomat Máté, és ugyanezt láttam a többiek szemében is.
– Nem holmi beszari papírhuszárok vagyunk! Belegondoltam, hogy az elmúlt fél évben hányszor kivettük mi is a részünket minden szarból, nem most, a végén fogunk szégyenszemre meghunyászkodni.
– Egyértelmű, de azért ésszel, srácok! Semmi kedvem egy baráti tűzben megdögleni! – intettem józanságra a többieket.
– Na, az fasza lenne így a végére – fújt egy nagyot Zó, miközben elfoglalta a pozícióját a toronyban.
– Főnök! – szólt rám Geri, miközben megveregette a vállam, hogy mindenképpen magára vonja a figyelmemet ebben a hangzavarban. – Úgy látom, indulunk.
Ahogy előrefordultam, láttam, hogy az első MRAP meglódul, a vasszörny életre kelt. Mivel a rendőrök fedezékbe húzódtak a bejáratnál lévő őrposztjaikról, így az élen haladó monstrum egyszerűen áthajtott a csukott kapun, melynek szárnyai darabokra hullva szóródtak szét a betonon. Szarakodásra nem volt idő.
A megadott hely közel tíz percre volt tőlünk, de ilyen időben többel számoltunk. Az utcákról eltűntek az emberek, mint egy durvább homokvihar esetén. A csupán pár méteres látótávolság miatt a gépjárműforgalom nagyrészt megszűnt. Mindenki lehúzódott, és imádkozva próbálta átvészelni a kísérteties égzendülést, így a menetoszlopunk akadály nélkül hagyhatta el Paghman lakott részét, és indulhatott a hegyek felé, a jel forrásának irányába.
– Rohadjak meg, de
mintha a vihar egyre durvább lenne, ahogy közeledünk a cél felé!
– mondta Geri, miközben az erős széllökések miatt már olyan szorosan markolta a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjai.
– Háát – néztem ki a golyóálló üvegen –, mondasz valamit.
A járművünk elején kisebb szikrák jelentek meg, mint valami sztatikus töltéshalmozódás esetén. Az előttünk haladó Humvee antennáinak tetején mintha halvány kékesfehéres derengést is láttam volna, de lehet, hogy csak a szemem káprázott.
– Ha most nem baszunk rá, akkor sosem!
– Ne buziskodj nekem, Atis! – szakította félbe Máté.
– Mit szóljon Zó a toronyban? Még a szart is leszedi róla ez a kurva vihar.
– Jó, jó – visszakozott Atis. – Remélem, megússzuk ennyivel.
– Na, ez már jobb hozzáállás! – zártam le a beszélgetést, bár piszkosul nem voltam biztos abban, hogy ezt tényleg átvészeljük ép bőrrel.
Mintha csak az égiek akartak volna jelet küldeni, több villám is lecsapott a környékünkön.
– Legalább nem zuhog az eső – próbált pozitívba átmenni Atis.
Persze mondanom sem kell, abban a pillanatban elkezdett szakadni. Mátéval egyszerre néztünk Atisra és mondtuk ki ugyanazt.
– Atis, innentől kussolsz! Minden szart bevonzol!
– De hát most tök pozitív voltam! – erőltette tovább a témát tettetett sértődöttséggel, ahelyett, hogy csöndben maradt volna.
A mutatóujjamat a szám elé téve erősítettem meg az előbbi kijelentésemet. A lakott részt elhagyva egy göröngyös földúton haladtunk felfelé. Ez nem is lett volna annyira gáz, de így, hogy az eső elkezdte sárdagonyává változtatni a terepet, ezeknek a jó pár tonnás dögöknek feladta a leckét rendesen. Egy szurdokban haladtunk előre. Balra meredek hegyoldal, olyan kiszögellésekkel, hogy csak remélni tudtam, a vihar nem hajít ránk szikladarabokat. Jobb oldalt mély szakadék húzódott, csak néhol törte meg a másik hegyvonulat átnyúló része, egy-két hegyoldalba vájt barlangnyílással. Egy szűk, jórészt sziklás, gyér füves területre értünk – tipikus hely egy kemény rajtaütésre… De szerencsére ilyen mocsadék időben mindenki behúzódik védett helyre.
Aztán egy-két méterre tőlünk a villám egy félig a szakadékba dőlt fát szó szerint kettéhasított. A villanás akkora volt, hogy pár másodpercre elvakított minket.
– Azt a kurva életbe! – dörzsölte a szemét Geri, hogy visszanyerje a látását. Közben a Humvee-nk egyre jobban csúszkált.
– A picsába! – tört ki belőlem is. – Zó! – üvöltöttem el magam, és persze ütöttem egy nagyot a lábára, mert semmit se lehetett hallani ebben a hangzavarban.
– Igen? – hajolt be Zó a küzdőtérbe.
– Gyere be, és zárd le a tető részt, még mielőtt telibebasz egy villám – hadartam neki.
– Talán végre ennek a vegyvédelmi szigetelésnek is hasznát vehetjük – tette hozzá Máté, miközben nézte, ahogy Zó lezárja a tetőrészt. – Legalább az eső nem folyik be – nevette el magát.
– Ha belénk basz a villám, ennyi vas úgy fogja vezetni, hogy lószar sem marad belőlünk – kommentálta Zó.
Már épp kiküldtem volna Zót, hogy adjon a géppuskával abba az irányba, ahonnan a torkolattüzeket látjuk, amikor találat érte a mögöttünk lévő Humvee-t is. Ezt már vállról indítható páncéltörő rakétával lőtték telibe. Még láttam, ahogy a hegyoldalról elindítják, és tűzcsóvát maga után húzva közeledik felénk.
Nem sokon múlt, hogy nem minket kapott el.
A robbanás belénk lökte az amerikai Humvee-t, és a szakadék felé perdültünk. Szerencsénkre itt jóval szélesebb szakasz volt, egy kisebb lejtős tisztással. Ha ez pár száz méterrel előbb történik, a szakadék alján kötünk ki. A Humvee-nkat már az égiek irányították. Geri hiába adott bele apait, anyait. A páncélzat miatt dögnehéz terepjárónk egyre gyorsabban pörögve csúszott a szakadék irányába, amikor felvillant egy barlang bejárata.
– Baszd meg, Geri, valahogy vidd be ezt a dögöt a barlangba – mutattam az irányába, amennyire tudtam –, különben vagy kilőnek, vagy a szakadék mélyén végezzük! – üvöltöttem, miközben minden további energiámat az kötötte le, hogy tudjak valahogy kapaszkodni.
Geri nem reagált, de láttam rajta, hogy erősen koncentrál arra, hogy ezt a nem mindennapi mutatványt valahogy kivitelezze. Már nemcsak az eső verte a kasznit, hanem a tálibok géppuskáiból kilőtt sorozatok is. Hogy a jelforrást védték, vagy csak egy IEDgyár, búvóhely volt a környéken, esetleg revansot akartak venni a dzsip balesetéért, nem tudhattuk. Egy biztosnak látszott. Rohadtul ki akartak csinálni minket.
Geri minden igyekezete ellenére csak csúsztunk tovább. Már az is nagy eredmény lett volna, ha jó irányba tudja hozni a gépet.
– A rohadt életbe! – üvöltötte tehetetlenségében.
A szakadék előtti utolsó pillanatban sikerült egyenesbe hozni a Humvee-t, és a csúszás lendületét felhasználva behajtani a barlangba. Amint beértünk a sziklaüregbe, több villám csapott le egyszerre a bejáratnál. Az irdatlan robaj megsüketített, a szikrázó fény elvakított bennünket. Az energiaáramlás tapintható volt.
