Ford. Tábori Zoltán, Open Books, 2022, 277 oldal
Ghafari memoárja, amelyet Hannah Lucinda Smith újságíróval közösen jegyez, intim és lebilincselő vallomás, amelyben betekintést enged az afgán nők világába. A fiatal aktivista és politikus huszonnégy évesen lett Wardaki tartomány fővárosának, Maidan Sharnak a polgármestere. Ezzel ő lett az első és legfiatalabb afgán női vezető, ám Ghafari élete korántsem tündérmesébe illő történet. Egy olyan hagyományosan konzervatív tartományban, mint Wardak, ahol a tálibok széles körű támogatást élveznek, csoda, hogy egyáltalán sikerült megnyernie a választást. Miután 2018-ban Afganisztán elnöke, Ashraf Ghani kinevezte, a helyi politikusok hangosan tiltakoztak ellene a neme és a kora miatt. Kinevezése után kilenc hónapig el sem foglalhatta hivatali posztját, de
annak ellenére, hogy több merényletet is elkövettek ellene, és a családja is erre kérte, nem lépett vissza a pozíciótól.
A budapesti bemutató után a közönség leginkább arra volt kíváncsi, hogy Ghafari honnan merített erőt és bátorságot, mire azt felelte: „Nem vettem róluk tudomást. Ha foglalkozom velük, azzal csak őket erősítem. Nem pazaroltam erre az energiámat”.
Ghafari mindössze hatéves volt, amikor megfogalmazódott benne az elhatározás, hogy nem akar szabályok és stigmák szerint élni. Felidézett egy gyerekkori történetet, ami mélyen beleivódott az emlékezetébe. Utólag visszatekintve úgy tartja, ez adta meg a kezdőlökést. Mindig is szeretett a felnőttek társaságában lenni, különösen, amikor az apja vendégeket fogadott.
A férfiak a nőktől elkülönülve beszélgettek, ő viszont csillapíthatatlan vágyat érzett, hogy része legyen a társalgásnak. Ezt persze nem engedték és kiküldték a szobából.
„Nem fért a fejembe, hogy a négyéves öcsém miért viheti be apáméknek a teáskancsót, miközben alig bírja el. Én még csak át sem léphettem a küszöböt, pedig vele ellentétben elbírtam volna a kancsót. Tudtam, hogy képes vagyok csendben ülni, hallgatni és figyelni. Akkor miért nem lehetek köztük?” Ghafari ekkor fogadta meg, hogy nem hagyja magát elnyomni. A politikus családja később számtalanszor megpróbálta lebeszélni a polgármesteri tisztségről, hiszen állandó fenyegetéseknek volt kitéve. A fiatal aktivista azonban kérlelhetetlen volt.
A család félelmei beigazolódtak. Miután Ghafari hivatalba állt, többször megpróbáltak ellene merényletet elkövetni.
Az egyik támadás alkalmával súlyos égési sérüléseket szerzett, a kórházban viszont megdöbbenve olvasta a híreket, amelyek szerint bulizás közben szerezte azokat.
Azzal vádolták, hogy több férfival féktelenül szórakozott és közben megégette magát. „Ekkor már nálam is eltörött a mécses. Elsírtam magam, amikor apám meglátogatott a kórházban. Azt mondta: azért teszik ezt veled, hogy megtörj. Ne engedd, hogy olyan emberek húzzanak vissza, akiket nem is ismersz!” Ghafari felépült, megerősödött és folytatta a küldetését. A támadások és a fenyegetések továbbra sem csillapodtak, ezért az irodájában aludt, evett, ki sem mozdult a szobából, de örült, hogy teheti a dolgát és nem panaszkodott.
Többek között azért küzdött, hogy az afgán lányokat és nőket ugyanolyan jogok illessék, mint a fiúkat és a férfiakat.
Ghafari hároméves volt, amikor a tálibok kitiltották a lányokat az iskolákból, neki azonban sikerült titokban elvégeznie az általános iskolát, később pedig Indiában diplomázott. Mára a tálibok a vidámparkokból is kitiltották a nőket, az oktatásról nem is beszélve. A lányok nem járhatnak iskolába, és néhány kétkezi munkát leszámítva nem is dolgozhatnak. Mindez nemcsak megalázó és kirekesztő, de Afganisztán gazdaságának sem kedvez.
A tálibok 2020 novemberében agyonlőtték Ghafari édesapját. Az egykori polgármester úgy véli, hogy miatta követték el a merényletet. Memoárjában így fogalmaz:
„Engem nem tudtak megölni, ezért megölték az apámat. Apámnak is az volt az álma, hogy megálljam a helyem”.
Miután 2021 augusztusában a tálibok ismét magukhoz ragadták a hatalmat, Ghafari férjével, édesanyjával és nővéreivel elhagyta az országot. A német kormány menedékjogot adott nekik, így jelenleg Németországban él, mégis könnybe lábadt szemmel mesélt az afgán kultúráról, a gasztronómiáról, arról, hogy a hazája tele van fejlődni vágyó fiatalokkal. Felidézte a pillanatot, amikor nemrégiben visszatért Afganisztánba, és noha tisztában volt vele, mennyire kockázatos lépésre szánta el magát, mégis nyomban megtelt a szíve szeretettel, amint lelépett a repülőgépről. „Amikor februárban megérkeztem Kabulba, olyan öröm fogott el, amit csak a hazám iránt érzek. Aztán az egészet beárnyékolta a zsigeri félelem” - fogalmazott Ghafari.
Zarifa Ghafari a budapesti könyvbemutatón
Kétségkívül meghatározó példaképe lett az afgán nőknek. A BBC 2013 óta minden évben közzéteszi a 100 Nő elnevezésű listáját, amely a nők társadalmi szerepvállalását ösztönözi . Ghafarit 2019-ben a 100 leginspirálóbb és befolyásosabb nő közé választották, 2020-ban pedig elnyerte a Bátor Nők Nemzetközi Díját, amit az Egyesült Államok külügyminisztere adott át neki. Életéről a Netflix In Her Hands, magyarul Zarifa küldetése címmel készített dokumentumfilmet.
Apránként, de Ghafari egyre közelebb kerül a céljához. Már nem csak az afgán társadalom figyelmét szeretné megragadni, hanem az egész világgal tudatni akarja, hogy milyen változások szükségesek egy vallási fanatizmussal és konzervativizmussal terhelt országban. Zárásképpen a szerző a budapesti bemutatón azt mondta:
„Kérlek, használjátok ki, hogy van hangotok, és ne féljetek megszólalni”.
Borítókép forrása: Wanman Uthmaniyyah/Unsplash
