Egy blogbejegyzésedben olvastam, hogy a szüleid nagycsoportos korodban beírattak szolfézsra, és a gimnázium végéig zeneiskolás voltál. Furulyázni, hegedülni és gitározni tanultál.
Apámnak az volt a meggyőződése, hogy hatalmas tehetség vagyok, úgyhogy hétről hétre jártam zeneoviba, de hamar kiderült, hogy más lesz az utam. Nincs ugyanis jó hallásom, és az a helyzet, hogy a hangom sem az igazi. Úgyhogy annak ellenére, hogy gyerekkoromban hangszerek és dalok kavalkádja vett körül, nekem kudarcos kísérlet volt a zene. És elég nehéz volt eleresztenem.
Milyen dalok szóltak otthon, nálatok?
A nagyszüleim a magyar nótáktól a Zámbó Jimmy-slágerekig elég sokfélét hallgattak, apám a klasszikusokat és progresszív rockot, anyukám pedig a populáris dalokat szerette, de közel állt hozzá a táncház-mozgalom is. Ő sokat énekelt nekünk, és a húgommal gyakran átköltöttük ezeket a szövegeket. Ötödikes koromban eljött az én időm, rám bízták, hogy találjam ki a tábori indulót, mert tudták, hogy írogatok. „Szorít a gatya és bő a cipő, mondd azt, hogy trap-trap-trap-trap-bő-ci-pő!” Ez volt a refrén.
Ez mit jelent?
Az égvilágon semmit. De évekig visítottuk a vándortáborokban. Ahogy énekeltünk Koncz Zsuzsát, Omegát és Illés-számokat is. Anyám azt mondogatta, hogy Bródy nem is dalszöveget ír, hanem verseket.
Te verseket vagy dalszövegek írtál előbb?
Azt hiszem,
nálam ez kezdettől fogva egymás mellett működött.
A főiskolán először Vilcsek Bélának mutattam meg a verseimet, aki a szövegek zeneiségét dicsérte. Hát, ugye a jambusok. Pedig akkor nemigen ismertem még a verstant, inkább ösztönösen éreztem a metrumot. Egy idő után lehetett már sejteni, hogy aligha lesz belőlem énekes, én viszont szerettem volna a zene közelében maradni valahogy. Emiatt kezdtek el foglalkoztatni a dalszövegek. Benne volt a fejemben a ritmus, hallgattam a kedvenc dalaimat, és abban bíztam, hogy hamarosan zenével szólalnak majd meg az én szövegeim is.
És mik voltak azok a zenék, amiket gimnazistaként már magadnak találtál? Amiatt is kérdezem, mert olvastam egy cikkedet, amelyben a zsengéidből idézel, és ez alapján mintha egy metálzenekar repertoárja körvonalazódna. Egy igen sötét metálzenekaré.
Sírok, sötétség és fojtogató magány… Na, igen. Nem voltak valami vidámak a verseim. Különben nem könnyű megmondani, mi volt az első saját zeném, mert apám miatt elég korán bejött nekem a képbe Bob Dylan és Cseh Tamás, akiket gimis koromban is hallgattam. Megörököltem, de sajátként szerettem a lemezeiket. Bírtam aztán Fenyő Mikit és a Republicot. Cipő szövegei versként is izgalmasak voltak nekem. És persze jött a Kinopuskin meg a Kispál és a Borz. Elemezgettük a dalszövegeiket, és abban az időben én nagyobb összegben fogadtam volna rá, az előbbi fut majd be igazán.
Fotó: Baga photo and videographie
A nyolcvanas évek undergroundja mennyire volt számodra meghatározó?
Nemrég előkerült pár régi naplóm. Végzősként Európa Kiadó- és Sziámi-dalszövegekkel írtam tele a lapokat. És a Ragaszthatatlan szív című Trabant-dalból is mondogattunk egymásnak részleteket. A „Fárasztó egy reggel, nem kelek fel…” már abszolút a mi világunk, nem a szüleimé. De a Bizottság mellett simán elfértek a musicalek is, a Jézus Krisztus Szupersztár vagy a Macskák.
Az énekelt-megzenésített versek közül voltak kedvenceid?
Öt-hatévesen fejből tudtam a Szondi két apródját vagy a Vörös Rébéket, mert gyakran szóltak nálunk Koncz Zsuzsa verslemezei, ahogy a Halász Juditok is. Ezek a legmarkánsabb emlékeim, mint szerintem a nemzedékemből sok mindenkinek. A Kaláka gimis koromban érkezett meg, és A fekete ember című Jeszenyin-lemezük nagyon beütött. Máig érvényes az az album, ahogy a Weöres-megzenésítéseik is. Gryllusék generációknak adtak versélményeket. Egyébként Dinnyés József dalai is izgalmasak voltak. Azóta feltűnt még jó pár formáció, akik lelkesen nyúlnak a lírához, de a kortárs versekből készült dalok java biztonsági játéknak tűnik nekem.
Az előbb úgy fogalmaztál, korán kiderült, hogy a zene nem a te utad. Közben a színpad, a performativitás kezdettől kíséri az írói-költői pályád. De míg a későbbiekben különböző izgalmas projekt keretében alakulnak dallá a verseid, érdekes, hogy bár 1999-ben megjelent az első köteted – amelynek egyébként az énekes-színésznő, Lotte Lenya a címszereplője –, a 2001-ben alakult Elektrik Bugi Kommandó (EBK) nevű zenekaroddal mégsem saját verseket vittél színpadra.
Mert nem engedték a többiek.
Volt egy megállapodás közöttünk, hogy a zenekarban mindenki egyenrangú,
úgyhogy vagy mások írtak nekünk, akiket addig fenyegettünk, amíg el nem készültek egy-egy verzióval, vagy pedig együtt raktuk össze a szövegeket. Az EBK-ban a közös játék volt a legfontosabb, persze mielőtt valamelyik új dalt színpadra állítottuk volna, én mindig átfutottam a prozódiát és a rímeket.
Az együttesről elérhető YouTube-videók alapján a Elektrik Bugi Kommandó tényleg az önfeledt játékosságról szólt. Abban az időben benned volt még, hogy a költészet mellett a zenéről sem szeretnél lemondani?
Abszolút. Kellemes a beszédhangom, és mivel korábban zenéltem is, akkoriban elég sok színjátszós-éneklős megkeresést kaptam. Vokáloztam például Müller Péter Sziámi zenekarában, magukkal vittek a turnéra is. Aztán egy idő után rájöttünk, hogy ez nekem nem fog menni, úgyhogy abban maradtunk, hogy ugrabugráljak a színpadon, érezzem jól magam, de a mikrofonomat inkább lekeverték a koncerteken. Kísérleteztünk Kollár-Klemencz Lacival is, de egy idő után arra kért, hogy ének helyett inkább mondjam a szöveget. Hülye helyzet, mert hallom, ha hamis vagyok, viszont nem vagyok profi, és amikor eltévesztem az első hangot, akkor elcsúszik általában az egész versszakom. Szerencse kérdése, hogy eltalálom-e, és egyik zenekar sem szívesen reszkírozott az ügyben, hogy épp jó napot fogok-e ki. Addigra megérett bennem, hogy ezt hagyni kellene.
A Rájátszásban mintha már tudatosan távolabb léptél volna az énekléstől.
Hát, igen. Az előbb sorolt tapasztalatok miatt annak már eleve úgy álltam neki, hogy táncikálok kicsit, megszólaltatok egyszerű hangszereket, néha-néha meg a mikrofonba kiabálok valamit. Elfogadtam, hogy nem lesz belőlem Lotte Lenya, de bosszant azért a dolog, mert
ha lenne egy kis hangom, akkor kurva jó frontember lennék.
Ha a frontembere nem is, de 2008-ban megjelent, A Maffia-klub című film zenéje lemeznek az ötletgazdája, szövegírója, narrátora és producere is te vagy. Részleteket olvasol A Maffia-klub című regényedből, a könyv női főszereplőinek írt dalaid pedig egy underground-válogatott – többek között a Boogie Mamma, Gasner János, a Kaukázus, a Kistehén Tánczenekar és Palya Bea – tolmácsolásában szólalnak meg. A műnem-, illetve médiumváltások át- meg átszövik az életművedet, és ha jól sejtem, ez volt az első gyűjtemény, amelynek keretében játékba hívtál másokat.
A lemez előzményeihez tartoznak a Fekete Gyulával készített kabarédalok, amik közül kettő rákerült az albumra is. A Maffia-klub című film zenéjének tulajdonképpen az akkori baráti társaságom játszotta fel a számait. Olyasvalakik, akiket színházas vagy zenés projektekből ismertem. Lőrincz Gyuri budakalászi stúdiójában vettük fel a lemezt. Két hétre odaköltöztem, és minden nap másik zenekar látogatott meg minket. Ettünk-ittunk, vidám hangulatban, jóformán nulla forintból készültek a felvételek. Ma már elképzelhetetlen lenne egy hasonló projekt. Für Anikót például teljesen ismeretlenül hívtam fel. Mondtam neki, hogy fizetni sajnos nem tudunk, de nagyon örülnék, ha énekelne a lemezemen. Meglepődött egy kicsit, de aztán mondta, hogy oké, benne van.
A stúdióért sem kellett fizetnetek?
De. És képzeld, az egyik kiadó megígérte nekünk, hogy ők majd rendezik, csakhogy röviddel a felvételek kezdete előtt visszatáncoltak valami miatt. Amikor ez kiderült, én egy kapolcsi kocsmában ültem, és elkezdtem zokogni, embertelen hangosan. Fogalmam sem volt, hogy mondom meg ennyi embernek, hogy le van fújva az egész. Ült mellettem egy faszi, és megkérdezte, miért sírok annyira. Elmeséltem neki a történetet, ő meg azt mondta, hogy ja, csak pénz kellene? Akkor adjam meg neki a bankszámlaszámomat. Két nap múlva megérkezett az összeg, ami fedezte a stúdióköltségeket.
Elképesztő történet. Bő tíz évvel később pedig az addig csak a fejedben meglévő film is elkészült, hiszen 2020-ban Péterfy Bori különböző színes parókákban olvasott fel a kötetből tíz részletet.
Nagyon bírom ezeket a szkeccseket. Jó volt foglalkozni velük a Covid közepén. Bori nagyon jó munkát végzett, a parókák pedig elég viccesek!
Tíz kicsi díva: egy különös projekt keretében Karafiáth Orsolya szövegét Péterfy Bori olvassa fel, tíz részben.
Tovább olvasok2009 decemberében jelent meg A fekete macska című, zeneileg roppant színes, az orfeumok, kabarék világát idéző, kicsit dzsesszes, kicsit funkys lemezed, amely Tóth Evelin hangjának köszönhetően mégis nagyon egységes. Szerintem sokkal inkább, mint a Maffia-klub-album. Jól sejtem, hogy Tóth Evelin a szövegeid tolmácsolójaként, a dalaid előadójaként fontos és jó találkozás volt neked?
Eredetileg A fekete macskát is különböző énekesnőkkel képzeltem el, de amikor először hallottam énekelni Evelint, tudtam, hogy vele szeretnék dolgozni ezen a lemezen. Volt egy fotókiállítás a Millenárison. Ismert énekesnőkről készültek képek smink nélkül, közeliben. A tizenkét modell között volt Evelin, meg én is – gondolom, az Elektrik Bugi Kommandó frontlányaként volt ott nekem is helyem. A megnyitón Evelin lépett fel, és nagyon tetszett, amit csinált. Megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve elénekelni a dalaimat. Pénz erre sem volt, de szívesen beszállt. Másik János már korábban igent mondott, Evelin pedig Dés Andrást és Lukács Mikit beszélte rá, hogy zenéljenek a lemezen, én pedig Bartók Gyurit vettem rá, hogy csatlakozzon hozzánk. Aki annyira lelkes lett, hogy egy komplett művet komponált A fekete macska című lidérces versciklusomhoz, amit sajnos a mai napig nem tudtunk teljes egészében rögzíteni. Csak egy részlete hallható az albumon. Jó lenne egyszer felvenni majd!
Mindenesetre jól érzed, A fekete macska sokkal kompaktabb, mint a Maffia-klub. Szerintem bátrabb, progresszívebb, kísérletezőbb is. Lotte Lenyához, illetve a harmincas évek berlini lokáljaihoz visz vissza ez a lemez. A Lidércfény című versem, amit Wilhelm Droste fordított németre, és Geisterlicht címmel szerepel az albumon, olyan mintha ebből a letűnt világból szólalna meg.
Hallható a lemezen egy Macskadémon című dal, de ez nem ugyanaz, mint ami a 2010-ben, a Madách Színház pályázatára készült Macskadémon című musicaledben csendül fel.
Ez különös történet. Eredetileg egy énekesnőnek írtam ezt a szöveget, de tőle visszakaptam, és úgy gondoltam, a saját lemezemen ott lenne a helye. Nem sokkal A fekete macska-album megjelenése után keresett meg Bella Máté, hogy szívesen beadna velem az említett pályázatra egy anyagot. Arra kért, mutassak neki dalszövegeket, és írjak egy szinopszist, mert sürget az idő. Elküldtem neki a Macskadémon szövegét, és összeállítottam a kivonatot, de őszintén szólva még én sem tudtam pontosan, miről fog szólni a darab. Máté viszont kitűnő dalt írt, úgyhogy a Macskadémon – ami tényleg egészen máshogy szólal meg, mint a lemezen ‒ lett a musical fő dala.
Azt olvastam, úgy készült a darab, hogy írtál további versbetéteket, amelyekhez Bella Máté komponált zenét. Aztán fordult a dolog, és kész zenékhez kellett szövegeket készítened. Mennyire volt neked új a musicalforma, és az ilyesféle együttműködés?
Korábban is voltak színházi munkáim. A Budapesti Kamaraszínházban száznál is több előadást megélt Berlin bluesnak én fordítottam a dalszövegeit, a Miskolci Nemzeti Színháznak pedig La Fontaine-mesékhez készítettem szövegeket. Éreztem tehát, hogy darabot és dalszöveget is tudok írni, úgyhogy foglalkoztatott, hogy belefogjak a saját musicalembe. Persze ehhez olyan alkotótársra volt szükség, amilyen Balla Máté. Én ugyanis a teammunkában hiszek.
Macskadémon-premier (fotó: Operettszínház)
Miután megtalálod a csapattársad, mennyire tudsz szabad folyást hagyni a szöveg felöltöztetésének? Előfordul, hogy benned egész másként szólalnak meg a szövegeid?
Volt már ilyen eset. Viszont, ha már kiválasztjuk egymást valakivel, akkor megbízom a másikban annyira, hogy a rá vonatkozó részt teljesen átadjam neki. Sőt, akár a szövegekkel kapcsolatban is elfogadok javaslatokat. Ha viszont nem én keresem meg a munkatársakat, és azt érzem, hogy nemigen találkoznak az ízlésemmel a szövegekből készült dalok, akkor már bajosabb a dolog.
Említetted, hogy Koncz Zsuzsáért gyerekkorod óta rajongsz. Ennek tán legszebb példája, hogy középiskolásként megvarrattad a ruhát, amit az Élünk és meghalunk című album borítóján viselt. Nagyon érdekelne, hogy felszabadít-e vagy éppen terheket rak rád, amikor a hősödnek írhatsz dalszöveget, illetve, hogy Koncz Zsuzsával dolgozni mennyire „bajos”?
Koncz Zsuzsával nagyon nehéz dolgozni, mert ha nem érzi tökéletesen rá szabottnak a szöveget, akkor visszaadja huszadjára is.
Te kerested őt vagy ő keresett? Hogyan kezdődött a munkakapcsolatotok?
Gyerekkorom óta az a vágyam, hogy szöveget írjak neki, úgyhogy kezdő újságíróként mindent megtettem érte, hogy interjút készíthessek vele. Galád módon azért, hogy a közelébe férkőzhessek valahogy. Kiderült, hogy olvasta valamelyik versemet. Én meg angyalarccal megkérdeztem tőle, hogy mit szólna hozzá, ha dalszöveget írnék neki. Meglepődött nagyon, és hümmögött valamit… Az interjú viszont tetszett neki. Váltottunk néhány levelet, aztán valamivel később felhívtak egy budai könyvesboltból, hogy az imént hat példányt vett a könyvemből Koncz Zsuzsa. Kiderült, hogy egy új verslemezhez keresett alapanyagot, de nem találta könnyen megzenésíthetőnek a dolgaimat.
Ami különben nem csoda, mert én akkoriban pont nem formában írtam. Abban maradtunk, hogy készítek néhány új szöveget, és ha tetszenek neki, akkor nevezhetjük őket versnek is, hiszen én, ugye költő vagyok. Tetszett neki az ötlet, és összekötött Lerch Istvánnal, akivel akkoriban több mindenen együtt dolgozott, István pedig azt tanácsolta, küldjek el neki minden ötletet. Volt, hogy a verzék, volt, hogy a refrének nem jöttek be neki, és felkészített arra is, hogy Zsuzsa vissza fogja dobni azt, amit mi már késznek hiszünk. De valahogy elkészült az Olvadás, én pedig Lerch Istvánnál kijártam közben a dalszövegíró-iskolát. Megtanultam azt is, hogy egy dalszövegírónak addig kell dolgoznia, amíg az énekesnek komfortos lesz a kézirat. Hiszen az előadó áll majd színpadra vele.
Koncz Zsuzsa a Karafiáth-nővérekkel (fotó: Kocsis Lajos)
A szerepjátszás, a szerepekkel való játék kezdettől a pályád része. Az jutott eszembe, hogy szerepjátszás tulajdonképpen a dalszövegírás is, hiszen egy előadó, egy színpadi karakter számára készülnek a sorok. De a dalszövegírás sokkal kevésbé harsány szerep, mint mondjuk a performatív megjelenéseid. Mi az, ami izgalmas neked abban, amit a dalszövegírás kínál?
Érdekes dolog ez. Nekem talán akkor volt a legnehezebb, amikor a Naprának írt szövegeimet játszani kezdte a Petőfi Rádió. Együtt énekeltem a tömeggel a koncerteken, és tudtam, hogy elképesztően jól álltak azok a sorok Krámli Kingának és Both Mikinek, de közben fájt is, hogy senki nem tudja, hogy ezek az én soraim. Aztán elrendeztem magamban. Én rengetegszer vagyok előtérben, és beláttam, hogy simán belefér az, hogy dalszövegíróként az árnyékban maradok. Egy kicsit ahhoz hasonlít szerintem ez, amikor interjút készítek vagy beszélgetéseket vezetek. Ott sem én vagyok fontos, hanem a másik, a vendég, a meghívott. És a másik akkor látszik igazán, ha segítek felé fordítani a reflektorokat. Lehetséges, hogy ezek a helyzetek nekem egóvisszaszorító gyakorlatok, de
az lehet a kulcs, hogy szeretek helyzetbe hozni másokat.
A moderáláshoz hasonlóan alaposan felkészülsz az előadókból is, akiknek dalokat írsz, vagy inkább az intuícióra hagyatkozol?
Rengeteget készülök. Meghallgatok korábbi lemezeket, interjúkat olvasok, kérdéseket teszek fel. Próbálom minél pontosabban felépíteni és megérteni az adott énekest ‒ egy musical esetében pedig a szereplő egyéniségét, karakterét. Előfordul, hogy ez hosszabb időbe telik, máskor hamarabb megy. László Attilával dolgoztunk például egy dalszövegen, amit Charlie pikk-pakk elfogadott. Mondjuk az elég vicces volt, amikor megkérdezték tőle egy beszélgetésben, hogy milyen érzés Grecsó Krisztián vagy Karafiáth Orsolya sorait énekelni, és azt válaszolta, hogy ha jó a zene, akkor mindegy, hogy milyen a szöveg. De Charlie-ra nehéz haragudni.
A lemezeid és a megzenésített verseid java valamelyik kötetedhez köthető. Beszéltünk már különféle szerepekről, és mintha szerepet kínálnál a szövegeidnek is. Vagyis inkább előadót, új médiumot keresel nekik, illetve párbeszédhelyzetbe állítod őket. Inkább te castingolsz vagy téged keresnek meg az együttműködéssel az előadók? Melyik a gyakoribb?
Talán az a jobb, ha én találok a verseimnek előadót. Ónodi Eszter véletlenül került az életembe. Egy forgatáson valaki azt mondta, mikor fura parókában és sminkben voltam, hogy egy kicsit hasonlítunk! Ekkor jutott eszembe, hogy kellene valami projekt, amiben erre a hasonlóságra játszunk rá. Csakhogy a két karakter találkozása tőlem függetlenül megtörtént Kirschner Péter fejében is. Aztán a legutóbbi regényem, az Egymás könyve kapcsán meg is valósult minden. Ónodi Eszterben valahogy könnyen gondolkodom.
Takáts Esztert pedig régóta ismerem, írtam neki dalokat, ő énekelte a verseim, most pedig egy közös darabon dolgozunk. Őt Legát találta nekem, amikor a Rájátszásba kerestem új alkotótársat. Rokonszenves volt benne, hogy nem biztonsági játékos, és amikor találkoztunk, éreztem egyből, hogy vele menni fog.
A videó Karafiáth Orsolya Egymás könyve - Amikor összegyűrtük az eget című regényéhez készült.
Tovább olvasokA Rájátszásban Eszter mellett Bérczesi Róberttel és Kollár-Klemencz Lászlóval is dolgoztatok, de egyszer-egyszer beugrott melléd Beck Zoli és Kardos-Horváth János is. Itt, ugye az volt a feladat, hogy az előadók megzenésítik egy-egy versedet, te pedig átírod egy dalszövegüket. Milyenek az emlékeid ezekről a munkákról?
Először Bérczesi Robi volt a párom ebben a projektben. Imádom a hiperkarma-szövegeket, de tisztában vagyok azzal, hogy nemigen lehet versenyezni velük. Úgyhogy a Barátnők harmincon túlban humorral igyekeztem legalább ikszre menteni. Robival jól értettük egymást, a többiekkel viszont nem alakult ki olyan mély kapcsolat. Ehhez hozzátartozik persze az is, hogy nekem új és új impulzusokra van szükségem, ezért túl sokáig nem tudom csinálni semelyik projektemet sem.
„Többé-kevésbé csak ehhez értek, mármint a hangulatok megragadásához” ‒ mondtad a Litera 2003-as nagyvizitjében. Ez úgy hangzik, mint a tökéletes apróhirdetés a dalszövegíró munkát keres-rovat hasábjain. Ugyanakkor pompás költészeti ars poetica is. Hogy látod, miben ragadható meg a különbség vers és dalszöveg között?
Szerintem nagyon élesek a határok. Egyik dalszövegemet sem tenném kötetbe, mert a popzene egész egyszerűen könnyedebb rímeket, lazább megoldásokat kíván. Olyan viszont előfordult már többször is, hogy versekből indulok, kivágok belőlük részeket, és azokat használom a készülő dalok alapanyagaként. Mindegyik versemben vannak slágersorok,
a sláger viszont a költészetnél légiesebb,
úgyhogy fel kell kicsit lazítani.
Még mindig bánod, hogy költő lettél, nem pedig énekes?
Hát, a Szirén című regényem ‒ amiben jócskán van önéletrajziság ‒ főhőse, Kisanna megcsinálja: énekes lesz. Talán így ajándékoztam meg magam azzal, ami az enyém volt mindig is.
Kedvenc musicaled? A Jézus Krisztus Szupersztár és a Hair.
Kedvenc Koncz Zsuzsa-lemezed? A Jelbeszéd.
Kedvenc színésznő-énekesed? Hannah Schigula, Lotte Lenya, Für Anikó és Ónodi Eszter.
Kedvenc énekelt vers-lemezed? A Kalákától A fekete ember.
Kedvenc nyolcvanas évek underground-dalod? Szállodák, pálmafák.
Melyik az a hangszer, amin szívesen megtanulnál játszani? Igazán jól gitáron.
Legkedvesebb EBK-dalszöveged? Come on baby, make me OK.
Dalszöveg, amit bárcsak te írtál volna? Rengeteg van. St. Vincenttől a Severed Crossed Fingers a legújabb ilyen.
Kinek írnál legszívesebben dalszöveget? Debby Harrynek.
Ha bárkit választhatnál, kit kérnél fel, hogy zenésítse meg az egyik versedet? Thom Yorke-ot vagy Bryan Ferryt.
A sorozat az NKA Hangfoglaló támogatásával valósul meg.
