Sokadik hallgatásra is disztópikus világot idéz meg a szöveg, ez egyszerre a Mad Max, Az éhezők viadala és a District 9 világa, és persze Móricz Zsigmond Barbárok című novellája, de József Attila versei vagy Borbély Szilárd prózája sincs olyan messze ettől a világtól. Bátori Gábor (Sinco Jim) rendező és Zolnai Gergely operatőr videója egy látszólag anakronisztikus kastélyhangulatot megidézve mutatja be Mucsi Zoltán főszereplésében a hatalmat.
A klip elején némán játszanak a konyhában a pincérek, amikor csengetnek. A mosolyok eltűnnek, a pincérek készülődnek, felszolgálják az óriási hústálakat Mucsinak, aki két gyertya keretezésében ül foteljében a távolba nézve. Azt nem mondhatjuk, hogy az úr elégedett lenne a levessel, fintorog, belekanalaz, de nem eszik bele.
A pincérek száját almákkal fogják be, ahogy a feltálalt malacnak is, majd szigetelőszalaggal ragasztják le szájukat.
A nagy étkezőasztal körül játszódó történet a szöveg szintjén látszólag egyszerű képet használ: az asztalnál ülő csámcsogók beszélgetnek, maguk mellé ültetik az elbeszélőt (vagyis az énekest), aki magát is éhezőnek tartotta, akiket hall és ért, őt a jóllakottak viszont nem. Beck kritikai nézőpontból azt állítja, hogy a fogyasztás- és növekedéskényszer felszámolja az egyén szabadságát, mert fontosabbnak látszik a folyamatos felfelé törekvés és az anyagi javak felhalmozása, mint az egymás iránti figyelem.
És itt nem mennék el Esterházy Péter magyar urizálásról szóló írása mellett (A vereség): “De talán mégsem a hazugság az, ami miatt annyira fölháborító lesz az uriz, a sokmilliós Porsche, a kormánynak a Várba költözése (szolgáltató állam?), a gyerek nevére íratott ingatlanok, a „széles körű családi összefogás”. Hanem inkább a gőg. Az arrogancia, a dölyf és pökhend. Ezek mint a demokrácia ellentettjei. Nem beszélünk meg semmit senkivel, önmagunkkal sem, tesszük, mert tehetjük, meg vagyunk választva kétharmaddal, akinek nem tetszik, nyalja ki a seggünk. Ha megengedjük. A nemzeti konzultáció után. Előtt. Alatt. Szabad ország vagyunk, ahogy akarni tetszenek.”
A központozás nélküli számcímben egymás mellett szerepelnek a szembenálló felek, az éhezők és a jóllakottak, vagyis a hatalom birtoklói, akik együtt teszik ki a nagy egészet. A kettészakadt társadalom csoportjai között nincs kommunikáció, legalábbis nem tudják megszólítani egymást, nem is hallják a másikat, mert ezt a nyelvet a társadalmi különbségek hozták létre és alakították. Az énekes önkritikus nézőpontja egyértelmű: nemcsak értené az éhezők némaságát, de képviselné is őket, ami megszűnik azáltal, hogy leültették az asztalhoz. Az ebben rejlő fausti paktumot a művészet és a kapitalizmus között nem különösebben kell hangsúlyozni.
Mucsi Zoltánnal az önéletrajz kérdéseiről, a szembenézésről és az életrajzi kötet lehetséges folytatásáról beszélgettünk, miután az interjú elején elmondta, a Bérczes Lászlóval készített interjúkötet után már nem maradt kérdés, amit még nem tettek fel neki.
Tovább olvasokA helyzet akkor változik meg, amikor a pincérlány leborítja az almákat, amik legurulnak az asztalról, tovább egy másik képi síkra: a dombról leguruló almák között lépdel királyi palástjában Mucsi Zoltán, egészen a leragasztott szájú fiatalok csoportja között.
A videó a dalszövegnek plusz jelentést ad azzal, hogy az idős férfi a jóllakott, míg a fiatalok az éhezők, akik nem szólhatnak, nem mondhatják el történetüket.
A dalban folyamatosan jelenlévő feszültség nemcsak innen érthető meg, hanem az elbeszélő nézőpontjából is. Aki énekesként reflektál saját szerepének lehetetlenségére is: hogyan lehet megszólalni egy ilyen társadalmi környezetben? Egyáltalán: mit jelent megszólalni ilyen ügyek mentén? Lehet másokat képviselni? Mi az érvényes szerepfelfogás egy ilyen közéleti vagy hatalmi rendszerben? Ahogy a dalszövegben végigkísérjük az elbeszélő alakváltozását, ahogy az asztalhoz ülhet, ami egyben azt is jelenti, hogy megszűnik éhezőnek lenni, és ezzel megtagad mindent, ami korábban fontos volt neki.
A dalszöveg minimalista: nincsenek jelzők, se bonyolult költői képek, rövid és egyszerű kijelentésekből építkezik, mintha az amerikai prózairodalom sötét hangulatú mestere, Cormac McCarthy írta volna Az út című regénye után.
Ahonnan a szöveg megszólal, ott már nincs helye a képes beszédnek, vagyis az elfedésnek, az elrejtésnek, helyette az egyszerű állításoknak van.
Mucsi egy víz partján áll meg, palástját leveszi, arra térdel, hogy megmossa az arcát. A videó és a dalszöveg itt találkozik drámaian, mert a képek megerősítik a szöveg zárását, hogy nincs feloldozás, nincs megoldás, mert az elbeszélő is egy asztalnál ül a sok jóllakottal. A dal vége ez: “én már választottam / én már elvesztettem // minden kétségemet / minden szép szavamat / ülök egy asztalnál / a sok jóllakottal / nem hallom a hangod / én is elhagytalak”. A 30y saját belső vívódását osztotta meg: ez történik akkor, ha valaki a hatalmat választja ahelyett, hogy a gyengébbet hallgatná meg, segítené vagy hangot adna nekik.
A teljes szöveg itt olvasható:
engem jóllakottak
hogyan értenének
nem is hallanának
ha szólnék hozzájuk
az asztalnál voltak
hozták az ebédet
ülj le ide mellénk
zsíros volt a szájuk
én az éheseknek
hallom hallgatását
míg a jóllakottak
csámcsognak beszélnek
velük ülök mégis
most már egy asztalnál
egyre hangosabbak
egyre jobban félek
én is olyan vagyok
én is olyan lettem
tányéromat tartom
nehogy másnak jusson
amit én kaptam meg
amit én szereztem
ami engem illet
ami az én jussom
én az éhezőknek
nem hallom a hangját
nem is látom őket
ők sem látnak engem
üres tányérokkal
némán csörömpölnek
én már választottam
én már elvesztettem
minden kétségemet
minden szép szavamat
ülök egy asztalnál
a sok jóllakottal
nem hallom a hangod
én is elhagytalak
A sorozat az NKA Hangfoglaló támogatásával valósul meg.
