Mit értünk pontosan roma irodalom alatt? Összeegyeztethető a művészet és a megrögzött kategorizálás? Mi a művészet és a politika viszonya? Ilyen és ehhez hasonló kérdések körül forgott a Romakép Műhely vetítéssel egybekötött kerekasztal-beszélgetése, amit március 6-án tartottak a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében, Kortárs cigány-magyar irodalom címmel. A beszélgetésen részt vett Galyas Éva költő, Kele Fodor Ákos író, költő, valamint Fehér Renátó költő, kritikus.
Romák a vásznon
A Romakép Műhely egy közösségi filmklub, melynek célja a romák vizuális megjelenésének kritikus tanulmányozása. A rendhagyó oktatási műhely kéthetente rendez – minden érdeklődő számára nyitott – vetítéseket; ezt követően szakértők bevonásával tartanak kerekasztal-beszélgetéseket, melyeket a műhely hallgatói moderálnak.
Az eseményt a műhely vezetője, Dr. Müllner András nyitotta meg; ezt követte két, cigánymagyar költőkről szóló film. (Az eseményről készült felvétel itt található.)
A Három pokol című filmben Jónás Tamás író, költő beszélgetett Balogh Attila költővel. A levetített részletben Balogh a címadó „három pokolról” – a cigány identitásáról, a mozgássérültségéről és a költő voltáról – beszélt, kijelentve, hogy
számára egyedül a költői lét elviselhetetlen, mert abban elemésztődik az ember.
Ezt követte a Földhöz vert csoda, egy 2008-as dokumentumfilm Rafi Lajos költőről. A film végén a 2013-ban elhunyt költő olvasta fel Nyár című versét:
„A Nap végtelen teste áthasít
Mint egy falat kenyér, gurulok
Nem tudtam fölfogni a végtelent
De elkaptam egy véres csillagot”.
„Mindig fázom az egyetemi tanárok definícióitól”
A kerekasztal-beszélgetés a roma irodalom definíciójának kérdésével indult. A moderátorok – Ortmann Anna és Tolnay Sarolta – Kelemen Zoltán irodalomtörténész definíciójáról kérdezték a kerekasztal résztvevőit. Kelemen meghatározását sok kritika érte, mivel a roma irodalomhoz sorolta a nem roma írók által írt, romákról szóló műveket is – a jelenlévők azonban elsősorban nem ezt, hanem magát a meghatározás aktusát kritizálták.
„Mindig fázom az egyetemi tanárok definícióitól, mert ezekben mi nem vagyunk benne” – kezdte a kört Galyas Éva. Számára definiáltnak lenni olyan, mintha bezárnák egy dobozba; mint amikor „költőnőként” írják le – mintha mást jelentene költő nőnek lenni, mint költő férfinak.
A definíciók így mély sebeket téphetnek fel, ám ez észrevétlen marad azok számára, akik megfogalmazzák őket.
A meghatározás másik, alapvető problémája az illúzió, hogy a definiálandó fogalom világosan körülírható – mikor a fogalmak ennél ködösebbek, bizonytalanabbak. Kele Fodor Ákos ezt úgy fogalmazta meg, hogy minden fogalmat körülvesz egy „bizonytalansági holdudvar”. A cigánymagyar irodalom esetében ezt a bizonytalanságot tovább bonyolítja a származás kérdése, mivel a történelem során a „cigány” megjelölést gyakran használták származástól függetlenül.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a valóság érzékelése – és így ennek meghatározása – elválaszthatatlan az egyén pozíciójától. A valóságérzékelésnek ezt a sokszínűségét írja le a Parno Graszt Már nem szédülök című száma – „Most a lányomnak mesélek/ Egyszer megérti-e majd?” –, rámutatva arra is, hogy nem származási vagy nemi kérdésről van szó, hiszen a hozzánk legközelebb állók számára is más a „valóság”. Éppen ezért minden alkotás egy fordítói folyamat, amelynek során az egyéni univerzálisan érhetővé válik. Ez a fordítási folyamat pedig határtalan, így képes a skatulyák felszámolására – zárta a kérdéskört Fehér Renátó.
Hol vannak a roma hősök?
A definiálás kérdése után az irodalmi kánon és a közoktatás került szóba. A kérdésre, hogy az irodalmi platformok és műfajok szélesedése növelte-e a cigánymagyar írók láthatóságát, a kerekasztal határozott nemmel felelt: „Az üvegplafon ugyanúgy működik, mint 50-60 évvel ezelőtt”.
A nézőkhöz fordulva Galyas Éva megkérdezte, hogy tud-e bárki Jónás Tamáson kívül mainstream, kortárs roma írót megnevezni – a kérdését néma csend követte. A közoktatásra áttérve rámutatott, hogy a cigánymagyar történelem teljes mértékben hiányzik az oktatásból: nincs említés a romák szerepéről ’48-ban, a két világháborúban vagy ’56-ban.
Ezek a hiányok megfosztják a roma fiatalokat attól, hogy büszke és öntudatos cigánymagyar állampolgárok lehessenek.
Az irodalmi kánonhoz vezető utat íratlan szabályok határozzák meg – szabályok, amik miatt Bari Károly a mai napig sem foglalta el méltó helyét az irodalomi kánonban. Ezt a mulasztást súlyosbítja, hogy Bari így nem került be a kulturális emlékezetbe, annak ellenére, hogy a magyarországi polgárjogi mozgalom történelmi jelentőségű alakja. Fehér Renátó kiemelte, hogy tekintve, hogy a polgárjogi mozgalom szerves része a magyarországi jogkövetelés történelmének, Bari fontossága távolról sem etnikailag kódolt; munkássága jelentősséggel bír minden állampolgár számára.
Hatszáz év vándorlás
A beszélgetést rövid felolvasás szakította meg. Kele Fodor Ákos Honti hantok című készülő esszéregényéből olvasott, amelyben az 1782-es kemencei jusztizmord – súlyos bírói tévedésből kifolyólag végrehajtott törvényes gyilkosság – áldozatainak történetét dolgozza fel. A felolvasás után elmagyarázta, hogy a regény fejezetei közé egy, az anticiganizmus nyelvi megjelenéseiről szóló esszét ékel, „feltárva a saját nyelvi szemetünket”. (A készülő esszéregénybe itt lehet beleolvasni.)
Balról jobbra: Fehér Renátó, Galyas Éva, Kele Fodor Ákos. Fotó: Csányi Zsófia / Romakép Műhely
Galyas Éva két versét olvasta fel; a második címe, DC, utalás a romák hatszázéves magyarországi történelmére:
„Hatszáz éve vándorolok
hömpölygő tenger voltam
áradt és lusta
hatszáz éve
boros poharak alján ülepedett
vér és szégyen
hatszáz éve
a fekete Jézust várom
színes kigombolt ingben vidáman
keresztfáján kivirágzott dagadó mellű asszonyok lépkednek egyenes orral
csecsükön boldog pufók gyermekek
hatszáz éve
nem találkozom magammal.”
Petőfi és Petri nyomán
A beszélgetés második felében az irodalom és a politika kapcsolata került szóba. Itt Császi Ádám Háromezer számozott darab című filmjét említették, mint kiemelkedő jelentőségű, „végletekig önreflektív” művészeti alkotást, ami útmutatóként szolgálhat (a filmet az HBO Maxon nézheted meg). A film egyik legfontosabb kérdésfeltevése, hogy a történetben a konfliktusnak forrása nem a rasszizmus, hanem az erényjelző, etnicizáló liberális hozzáállás.
Fehér Renátó kifejtette, hogy számára a költői megszólalás mindig nyilvános beszéd, tehát politikai beszéd (erről podcastunkban is beszélt korábban). Ugyanakkor, hangsúlyozta, a politikai beszéd mozgalmi aprómunka nélkül súlytalan. Példaként Petőfire, József Attilára és Petri Györgyre mutatott mint politikai költőkre, akik mozgalmi háttérrel is rendelkeztek.
Galyas Éva ezzel szemben fontosnak tartotta leszögezni, hogy
nem mindenki akar, és nem is mindenkinek kell mozgalmi munkát folytatnia.
Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a polgárjogi mozgalomnak szüksége van művészekre. Válaszul Fehér Renátó Bari Félnek a szótól című versét idézte – „kivédhetetlenül csak az tud szólni/ aki a rejtelmet irtja némaságával is” –, ezzel mutatva, hogy a hallgatás is lehet az ellenállás eszköze.
Írjunk!
Az este utolsó kérdése a cigánymagyar irodalom jövőjére irányult: pesszimisták legyünk vagy optimisták? Fehér Renátó a közelmúltban megjelent Zsigó Jenő és Daróczi Ágnes-kötetekre mutatott: szerinte a polgárjogi mozgalom két harcosának beemelése a Tények és tanúk arcképcsarnokába kicsi, de fontos lépés.
„Semmi remény” – válaszolt tömören Kele Fodor Ákos. Történnek előrelépések, de túl lassan; hiszen Daróczi legendás szavalása és a Háromezer számozott darab között 50 év telt el, és ilyen eseményekből félévente kéne egy. „De nem lehet megállni. Muszáj csinálni”. Az első kijelentését módosítva hozzátette:
„Kicsi remény talán van; éppen elég ahhoz, hogy őrült módjára dolgozzunk”.
Galyas Éva hangsúlyozta a változás szükségességét. Mondanivalóját – és ezzel az egész estét – e szavakkal zárta: „Írjunk! És akkor lesz irodalom”.
Fotók: Csányi Zsófia / Romakép Műhely
