„A boldogság múlt idő. Azokról a történeteinkről vagyunk képesek kijelenteni, hogy boldogok voltak-e, amelyeket már elmeséltünk. (…) Ha azt mondom, az az éjszaka, amelyről beszélni fogok, életem legszebb éjszakája volt, máris eltávolítom magamtól, kívülállóként mesélek róla, lemondok bizonyos részletekről, másokat felértékelek – mesét komponálok magamnak.” Ezekkel a szavakkal próbálja értelmezni a narrátor a történetmesélés mibenlétét, és arra a következtetésre jut, hogy egy történet elbeszélése mindig távolítás is egyben. Ha valaki elmeséli a saját, személyes történetét, azonnal kívülálló is lesz hozzá képest. Az átélés helyét ugyanis átveszi a reflexió, ami lehet, hogy minden kívülállás alapja. A regény elbeszélője is kívülről tekint saját élettörténetére: egy harmincas éveiben járó férfi próbál számot vetni addigi életútjával, sorsával. Nehéz gyerekkor, nagy szerelmek, szakítások, válás, két fiúgyermek, tudatmódosító szerek, testi kielégülés, nagyjából ezek a legfontosabb tájékozódási pontok a cselekményben. Emléktöredékek között száguld vagy éppen torpan meg az olvasó, az időbeli linearitásnak itt nem jut nagy szerep, a cselekmény mellőzi az időrendiséget, hiszen nem az események sorrendje a lényeges. Az elbeszélő történetei nagyrészt felcserélhetőek, sokszor ugyanazokat a köröket futja, nőkkel való kapcsolatai ugyanarra a sémára épülnek, jellemzőjük, hogy
a hős összetéveszti bennük a vágyat a szerelemmel.
Olyan a regény, mint egy road movie írásban, cselekménye egy hosszú utazás, de a helyszínek nem lényegesek igazából, helyettesíthetőek egymással ugyanúgy, ahogy talán a szerelmek egy része is. A háttér mindig ugyanaz, lányok, alkohol és drogok, a mámor megszállott üldözése. Egy ámokfutás a történet, melynek során a hős egyik zűrből keveredik a másikba. Mégsem a szex és a drogok érdekesek itt, elvéti a lényeget, aki eszerint olvassa. Ebben a szövegben (mely egyébként kétségtelenül provokatív, az erotikán bőven túllépve gyakran a pornográfiáig jut el) a személyiség, az aktuális lelkiállapot a fontos, a fókusz mindvégig az elbeszélőn van. Ő a címben megjelölt kívülálló, aki szinte mindig emberek között van, viszonyból viszonyba jár, valójában azonban sosincs belül ezeken a kapcsolatokon.
A klasszikus irodalmi hőstípus, a kereső elevenedik meg a szemünk előtt, de Jónás Tamás narrátora nem a Szent Grált keresi, hanem ki tudja, mit: talán a biztonságot, a kötődést, a szeretetet. Még az sem biztos, hogy az, amit ilyen megszállottan keres, rajta kívül található. Története során karakterfejlődésről nem igazán beszélhetünk, még akkor sem, ha a főhős kiváló analitikus, időnként megáll, hátralép és rátekint a saját helyzetére, érti és képes értelmezni azt, de a változás ettől még nem következik be. Mintha a gyerekkorba vezetnének a szálak, abba a korai időszakba, melyben túlságosan bőven mérték a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot és a tragédiát. Bár a teljes szöveg terjedelméhez képest viszonylag kevés bekezdést szentel a gyerekkori emlékeknek, ezek a felvillanó történetek elemi erejűek, sokszor az elviselhetetlen határán mozognak (a könyv legsokkolóbb jelenete például egy gyerekkori emlék). A kiragadott képekből láthatóvá válik, hogy ezek az élmények alapozták meg a személyiséget, valamint az is, hogy a betölthetetlen és nehezen megnevezhető hiány is innen ered. Az elbeszélő mintha igyekezne elzárni életének ezt a szakaszát, leválasztani önmagáról, de elgondolkodik azon, hogy ez lehetséges-e: „Ki kellene valahogy deríteni, hogy előző életem ködfal mögül felsejlő jelenetei ismétlődnek-e a mostaniban. Ül-e még a szerencsi kockaház hideg folyosóján meztelenül egy ötéves kisfiú. Karjai jobb-balra, mintha keresztre lenne feszítve, nem szabad leereszteni, virrasztani kell reggelig. (…) Könnyebb lenne, ha lenne híd a múltból, vagy érthetőbb lenne ez a színtelen, ünnepelhetetlen szabadság. Van-e a kastélyomban örökre zárt szoba.” Ellentmondásos a viszonya a gyerekkorhoz, egyrészt pontosan látja, hogy annak folyománya a mostani személyisége, másrészt pedig el is akarja választani magát ettől az időszaktól, le akarja zárni, annak ellenére, hogy tudja, soha le nem zárható. A regény olvasásakor látni kell azt a kisgyereket, akit „négyévesen hagytak pokolra jutni”, és el kell gondolkodni azon, mi áll az ember szabadságában és mi nem. Mekkora az a szenvedés, amit már nem lehet semmissé tenni, amit nem lehet feldolgozni, kibeszélni, kiírni sem.
A szabadság kérése itt is felmerül, de a regénynek más aspektusból is középponti motívuma. Már a regény mottója így szól:
„a szabadság csak szárny, neked kell verdesned”
A szabadság ezek szerint lehetőség, de gyakorlásához, megvalósításához valamiféle aktivitás szükséges. Szabaddá kell tennie magát az embernek, kérdés, hogy hogyan. A kívülállás ad egyfajta szabadságot a hősnek, ugyanakkor szabadnak mégsem lehet nevezni azt a narrátort, aki – legalábbis a regény terében megjelenő időszakban, a harmincas éveiben – úgy halad előre az életében, hogy sokszor mintha fogalma sem lenne arról, mit és miért csinál, mintha csak a szükségszerűség erői löknék előre. A társadalmi előítéletektől való elszakadás is egyfajta szabadságot jelent, de ez a bátor gesztus mégsem kecsegtet semmi jóval, nem tölti be a hiányt, a megnevezhetetlen űrt.
Az én-elbeszélő az emberi létezés poklának legmélyebb bugyrait járja be, mindent kipróbál, ami egy életbe belefér, szexuális kielégülések, drogok okozta mámor, halálközeli élmények kerülnek elő a szövegben. Önpusztító életében az öngyilkosság, sőt még a gyilkosság gondolata is felmerül, a hős mindent megél, mindenen túl van, de az önfeledtség, a kapcsolatokban való feloldódás képességéhez nem jut közelebb hozzá továbbra sem, kívülállása megmaradt, magánya fel nem oldható. A pokol létéről egyébként maga a narrátor is eltöpreng:
Ide indultál, megérkeztél: a kívánt pokol mélyén vagy, mozgáskorlátozottan. Felsóhajtasz: nincs Isten, mégis van pokol.
Isten nincs, de pokol van, hangzik a sommás paradoxon, és a szöveg végén egyre hangsúlyosabbá válik az erre való reflexió. Isten, az ördög, a pokol mibenlétének és összefüggéseinek viszonya egészen explicit módon kerülnek elő. A kérdésekre ezúttal sem kapunk választ, de az biztos, hogy ez a regény nagyon sok egzisztenciát érintő, sokszor a transzcendensig menő kérdést megvizsgál, főhőse keresi a boldogságot, de nem találja meg, hiszen azt sem tudja, mi után kutat: „Nem tanultam meg, mi a boldogság. Sokáig azt hittem, túlpörgetett, már-már elviselhetetlen tudatállapot. Téboly és katarzis egybefőzve. Születésnapi drogozás.” A boldogság mellett a szeretet a másik kulcs, szeretetet elfogadni talán még nehezebb, mint adni, példázza az elbeszélő sorsa, aki a szeretet nyelvét felnőttként kell, hogy felépítse és elsajátítsa, hiszen gyerekként nem volt rá módja. A szöveg fikcióján belül úgy tűnik, nem sikerül neki. Kis túlzással olyan ez a regény, mintha József Attila híres versét (Karóval jöttél…) írta volna regénnyé Jónás Tamás. Az abban megfogalmazódó kérdésektől nem lehet szabadulni olvasás közben:
Tejfoggal kőbe mért haraptál?/Mért siettél, ha elmaradtál?/Miért nem éjszaka álmodtál?/Végre mi kellett volna, mondd?
