Hamarosan ötvenéves leszel. Van ennek a kerek évfordulónak szerepe abban, hogy megírtad ezt a nagyon erősen önéletrajzi szöveget, melyben mintha számot vetnél az eddigi életeddel? Mennyi van Jónás Tamásból a narrátorodban, történeted hősében?
Az egész életem számvetés volt, ez nem új gesztus tőlem. Meg is szoktam az ilyen jellegű vallomásosság intimitását, hitelességét, szeretek ebből a pozícióból beszélni akkor is, ha a történetek nem is a sajátjaim. Bár ismeretlen dolgokról nem írok, valami közöm kell, hogy legyen ahhoz, amiről ilyen hosszan elmélkedem. A kívülállóság problémáját vizsgálgattam ebben a regényben, annak lehetséges következményeit, személyiségformáló hatását. Mások, barátok, ismerősök történeteit is beleolvasztottam a sajátoméiba, tényeket ferdítettem, hazudtam, ha kellett, és ügyeltem rá, hogy aki olvassa ezeket, egy percig se gondolja azt, hogy ezek ne vallomások lennének. Mondhatni, nem érdekeltek a tények. Annyira nem, hogy jópárat érintetlenül a regényben hagytam.
Nem egy szerethető hőst, nem egy parabolikus történetet akartam prezentálni, hanem végre felnőtt irodalmat írni.
Ami elsősorban azt jelenti, hogy árnyalt, lélektanilag hiteles és összességében mégis jóra törekvő sztorit. De hogy mi a jó, szándékosan nincs teljesen kibontva. Megelégszem íróként azzal, ha az olvasó szagot fog.
A Kívülálló elbeszélője egyes szám első személyben szólal meg, saját történeteit meséli, kegyetlenül őszinte, nagyon személyes, gyakran önreflexív. Minek neveznéd ezt a regényt? Köze lehet a vallomás műfajához? Vagy több annál: egyenesen gyónás?
Nincs mit meggyónnom, a regényt nem követte, nem követheti penitencia. Az E/1. személyű narráció arra való, hogy ne vádbeszéd legyen a regény, inkább legyen a mesélő önvádja. Hátha az elindít valami önvizsgálatot az olvasóban. De szerintem tévedtem, nem indul be az önvizsgálat: a másik önvádjainak csámcsogásait egy ideig képesek vagyunk jól kiérdemelt szórakoztatatásként felfogni. Az önpusztító életet élő, traumatizált személyek élete nem közügy, nem akarunk együttérzőek és megértőek lenni. Legyél hasznos, a többi nem érdekes. Ha bajod van a kívülállással, törjél be, lehetőleg új időknek új dalaival, mert nagyon unatkozunk egyébként.
Nem féltél, miközben írtad? Az ilyen fokú őszinteség és kitárulkozás nem tesz nagyon sebezhetővé? Gondoltál írás közben a leendő olvasóra, arra, hogy a sokkoló vagy túlságosan naturalista, esetleg obszcén részekre hogyan reagál majd?
Aki fél írás közben, az inkább ne írjon, várja meg, amíg nem fél.
A megírás után azonban én is félni kezdtem, szóltam is a regényben felismerhető szereplőknek, hogy rejtegessék a könyvet a szeretteik elől, mert ha nem hajlandóak szembenézni ezzel-azzal, ez az írás felfogathatja az életüket. Nem igazán lepődtek meg, mert a hétköznapokban is úgy ismertek meg, mint aki hajlamos kiborítani a bilit. Egyébként itt kell elmondanom, hogy nem szeretek olyan témákról beszélgetni, amelyeket a szövegek megidéznek: szex, drog, tánc, szerelem, utazás, ezek olyan élmények, amelyekről csak az irodalom köntösébe bújva vagyok hajlandó beszélni. Az obszcén szót már csak ezért is árnyalni kellene: helyesen kell olvasni az idevonatkozó részeket, minden jelenet mélyén a szeretet, az elfogadás, több esetben az áldozatiság mint keresztény érték fogalma és mintázatai tűnnek fel. Amikor felnőtt irodalmat említettem, lényegében erről beszéltem: az egyszavas definícióknak ellenáll a szöveg, nincsenek megnyugtató, kényelmes válaszok. A Kívülálló nem szórakoztató irodalom akar lenni. Sem az olvasó, sem a kritika, de még a piac kegyeit sem keresi. Ha a végére kényelmetlenül érzi magát az olvasó, elértem, amit akartam.
Terápiás írásként is felfogható a regény? Azért írtad, hogy megszabadulj a múlttól?
Nem magamnak írtam ezt a könyvet. A nagy, felforgatóan fájdalmas, egyedi magántörténeteim legfeljebb nyomokban lelhetőek fel benne. Szigorúan válogattam a lehetséges történetek között. Nem könnyebbültem meg a megírásuk után, ellenkezőleg, még érthetetlenebbé és tulajdonképpen tipikussá váltak az élményeim írás közben. A valóság botrányosabb lett volna és így alkalmatlan arra, hogy táptalaja legyen az irodalmi provokációnak.
A könyved, bár nyilván fiktív elemeket is tartalmaz, alapvetően élveboncolása a múltnak. Mennyire volt fájdalmas ez a szembenézés?
Fájdalmas volt. Ha nem lett volna az, nem hittem volna még én sem el magamnak.
Nekem úgy tűnt, hogy a gyerekkori évek viszonylag háttérben maradtak. Az anya, az apa és a nevelőszülők, a rengeteg fájdalom csak búvópatakként kerülnek elő (viszont akkor hihetetlenül letaglózó képekben), holott a harmincas éveit részletező elbeszélő személyiségét nagyban, talán a leginkább a gyerekkor formálta. Szándékosan hagytad ezt a szálat vázlatszerűnek?
Úgy vagyok ezzel, mint a jó erotikus fotóval: több van takarásban, mint ami megmutatkozik. Szomorkodhattam volna azon megint, hogy akit kínoztak és meg akartak ölni, milyen kötődéseket alakít ki a világban, miért kell extremitásokig merészkednie, hogyan lesz örök gyanakvó, hogyan teszi próbára a szeretteit, és képes-e egyáltalán eljutni a nyugalomig, és miért téveszti össze olyan gyakran a boldogságot a mámorral. Már nem az okok érdekelnek, hanem a lehetséges megoldások. Nincs időm a mellébeszélésre és a tabura.
Számodra mit jelent a kívülállás? Ki a kívülálló?
A kívülálló az első idegen, akivel találkozunk, ha távolodni kezdünk az illedelmekkel megnyomorított társadalomtól. Még kötődik, szeretne bekerülni, fázik egyedül a végeken. Birtokában van annak a tudásnak, amit tudni egyáltalán nem felemelő, és hatalmas felelősséggel jár. Neki kell szólnia, ha közelít az ellenség. Ha ő eltűnik, csak nagy késéssel vesszük észre. Ő akkor lesz áruló, ha boldog lesz és kényelmes. Ő tudja igazán, mit ér a szeretet, mert neki jutott abból a legkevesebb.
A szeretet működése nagyon hangsúlyos a regényben. Megtanulhat szeretni az, akit soha nem szerettek?
A szeretet nyelv. A nyelvek természetesen konstruálják a gondolkodást. Alászállni az emberi pokolba azt jelenti, hogy közösséget vállalsz az emberrel, beszélni kezded a nyelvét. Mindenkivel azon a nyelven kell beszélni, amit ő is bír. Nem eltartott kisujjal figyelni a szenvedést, hanem részt venni benne. Még aki gyűlölködik, az is a szeretet tereiben teszi ezt. Leginkább a steril dolgaink szeretettelenek.
A válaszom: igen, megtanulhat szeretni mindenki.
Meg is fog, ki így, ki úgy. A szeretetről ékesen, áhítattal beszélők mindenesetre legyenek gyanúsak.
Van pokol és van ördög is, létezik megkísértés, de az elbeszélőd azt mondja, Isten nincs. Létezhetnek ők egymás nélkül?
Ha Isten a hátam mögött áll, és én előre tekintek, háború idején nagyon valószínű, hogy az Ördögöt látom magam előtt. De én nem Ördög és Isten dualitásában, hanem az egységében hiszek. Szokták mondani, hogy Isten és az Ördög ugyannak a pénzérmének a feje vagy írása. Pontosítanék: az Isten az érme. Az Ördög is az érme. Ugyanannak az érmének nem két oldala, hanem két neve van.
A főhős története egy száguldó sodródás, ördögi kör, örvényekkel teli. Ki lehet ebből szállni? Hogy érzed magad most? Könnyebb, hogy ezt megírtad?
Istennek könnyebb. Végre megvádolhat azzal, hogy miért őt szeretem még mindig. És én belenevethetek az arcába: mivel csak te nem vagy.
