„Egyenesen ugrottunk a mélyvízbe” – Roma fiatalok fordították magyarra Amanda Gorman verseskötetét

„Egyenesen ugrottunk a mélyvízbe” – Roma fiatalok fordították magyarra Amanda Gorman verseskötetét

Amanda Gorman két évvel ezelőtt szinte berobbant az irodalmi köztudatba, Joe Biden elnöki beiktatásán elmondott vizionárius, politikai verse pedig hamar irodalmi-társadalmi tényezővé tette a fiatal költőt. Verseskötetét óriási példányszámban jelentették meg az Egyesült Államokban, és egyre-másra jöttek ki a fordításai. Utóbbiak viszont komoly identitáspolitikai kérdést vetettek fel, nevezetesen: ki fordíthatja le a 22 éves amerikai, fekete nő verseit? Eredetileg a Nemzetközi Booker-díjas Marieke Lucas Rijneveld fordította volna például hollandra, de akkora felháborodást váltott ki, hogy fehér bőrű fordítót választottak a feladatra, hogy a fiatal író végül visszalépett. Pár nappal később – hasonló okokból – Victor Obiols katalán fordító is visszakozott.

Magyarországon a Van Helyed Alapítvány irodalmi műhelyének roma fiataljai fordították le a verseket, a kötet Ne kérdezd, kik vagyunk címmel az Open Books gondozásában jelent meg. Írásos interjúnkban Bódis Kriszta, az alapítvány vezetője mesélt a közös munka kezdetéről, szépségeiről és nehézségeiről, a fordítók pedig elmondták, hogy nekik mit adtak Gorman versei, és személy szerint miért tartják különösen fontosnak a kötet magyarországi megjelenését.

Ruff Orsolya | 2023. január 06. |
Amanda Gorman
Ne kérdezd, kik vagyunk - Versek
Open Books, 2022, 237 oldal
-

Hogyan talált egymásra a kiadó és a Van Helyed Alapítvány, kinek a kezdeményezésére indult meg a közös munka?

Bódis Kriszta: Figyelemmel kísértem a Gorman-verseskötet fordítása során kialakult diskurzust. Meglepett, hogy Magyarországon milyen negatívan interpretálták a holland fordítás körüli vihart. Az előzménye ennek az, hogy Hollandiában Marieke Lucas Rijneveld kiválasztását Janice Deul suriname-i-holland újságíró kifogásolta: „fehér, nem-bináris, nincs tapasztalata“, mármint a magát fekete lányként aposztrofáló Gormanéhoz hasonlóak, akinek munkáját és életét fekete nőként szerzett tapasztalatai és identitása határozza meg. „Ritkán fordul elő, hogy színes bőrű embereknek bizalmat szavaznak ilyesfajta munkáknál. És ez hatványozottan vonatkozik a rendszerszinten marginalizált fekete nőkre” – írta egy jelentős napilapban publikált olvasói levelében az aktivista újságíró.

A magyar és világsajtót áttekintve Nádori Lídia, a Magyar Műfordítók Egyesülete (MEGY) elnöke a Revizorban felhívta a figyelmet arra, hogy a magyarországi újsághírek és kommentek éppen a lényeg mellett mentek el. És én ezzel mélységesen egyetértettem, mert, ahogy azt Nádori is írta, a történet a rendszerszintű rasszizmusra hívja fel a figyelmet, és ostobaság másképpen megközelíteni. „Feltűnően kevés színes bőrű műfordító van a nyugati országokban. Emögött egy strukturális probléma rejlik, amit nem kellene a szőnyeg alá söpörni” – mondta Janice Deul. Ez a működés jellemzi a magyar társadalmat is. A kirekesztés olykor látványosan nyilvánul meg, de leginkább az jellemzi, hogy magától értetődően van mindenhol, mert nincs befogadás.

A befogadás tudatos dolog, tanulni és gyakorolni kell, szemben a kirekesztéssel, ami olyan természetes, hogy észre sem vesszük.

A negatív megkülönböztetés az alapjárat, a norma. Elég csak olyan poénokat mondani, amiket kevesen (a bennfentesek) értenek, elég csak elvinni abból az iskolából a gyerekeinket, ahol nincsenek cigányok, elég csak elhúzódni, nem reagálni egy színes bőrű vagy más kultúrájú, vallású emberre. Elég csak nem tenni, arrébb menni, nem odanézni, és a másik oldalra máris kirekesztett embercsoportok kerülnek, arra az oldalra, ahonnan nem vezet út a jó munkahelyekre, iskolákba, művészetbe, úgy általában a lehetőségekhez.

Nádori felvetette, hogy mi lenne, ha a magyar fordítás szembemenne ezzel a tendenciával. A cikke végére jutva felkaptam a telefont. Mondtam neki, hogy talán jó megoldás volna, ha a Van Helyed növendékei fordítanák a kötetet. Úgyis csinálom évek óta a Van Helyed Irodalmi Műhelyt a rendszerünkön belül, szerintem képesek lennénk rá. Ekkor összehozott a kiadóval. Az Open Books örömmel fogadta a kezdeményezést. Közösen fogalmaztuk meg a célt: „Ezzel a projekttel felhívjuk a figyelmet arra, hogy a társadalmi szolidaritás, a boldogulás eléréséhez szükséges egyenlő esélyek megteremtése Magyarországon is közös felelősségünk, amelyben a művészetnek jelentős szerepe van. Ezért a célért működik együtt az Open Books és a Van Helyed.”

-

Személy szerint miért tartottad fontosnak, hogy roma fiatalok fordítsák magyarra Amanda Gorman műveit?

BK: Azért, amiért a Van Helyed Rendszert felépítettem. Ezzel a rendszerrel tulajdonképpen azt bizonyítottuk be, hogy

lehetséges befogadó struktúrát létrehozni,

mert meggyőződésünk, hogy csak befogadó (intézményi, államigazgatási) társadalmi struktúrában lehetséges az emberiség és a bolygó közös, békés jövőjét lehetővé tenni. A befogadó struktúra és szemlélet (mondhatnám: lelkület) az, amelyikben megképeződik az emancipáció és a sokféleség reprezentációja. Olyan összefogás, amiben a tudás összeadódik, és ez kiegyenlíti a hiányosságokat, hatékonyabban együttműködő emberek társadalmait hozza létre, nem egyesekét mások rovására. Ez talán egy idealista vízió, de nem látok más utat és irányt.

Egy olyan szükségletekre érzékenyen figyelő, és azokra reagáló, befogadó struktúrában, mint a Van Helyed, ahol arra dolgoztunk ki egy rendszert Ózdon, egy rendszerszintű működés prototípusát, hogy a hátrányos helyzetű kirekesztésben és anyagi, szellemi, lelki deprivációban élő embereket hozzájuttassuk olyan lehetőségekhez, amelyek jobb helyzetbe születetteknek – ha jól belegondolunk – automatikusan jár.

A Van Helyed ózdi rendszere célzottan hátrányos helyzetű, többségében romáknak biztosítja ezeket a lehetőségeket, akiket bőrszínük, etnikai hovatartozásuk miatt ér az élet majdnem minden szegmensében hátrány. A rendszer felépítésekor az meggyőződés vezérelt, hogy ha egy kirekesztett társadalmi csoportban a gyermekek, családjaik és közösségük magas színvonalú és a képességeire odafigyelő edukációt, emberhez méltó életlehetőségeket kapnak, akkor

meg tudják szakítani a nyomor újratermelődésének ördögi körét.

Ennek érdekében egymásra épülő intézményeket és holisztikus szolgáltatásokat nyújtunk. A tapasztalatokból felépített, de tudományos alapossággal kidolgozott Van Helyed Rendszerben az alapítvány előbb a kismamáknak, majd a megszülető és (mint egy második családban) itt nevelkedő gyerekeknek tart fenn intézményeket (stúdiókat), többségében roma szakszemélyzettel (patrónusokkal) és külsős szakemberekkel. A családokkal és közösséggel szoros együttműködésben oktatást, kulturális javakat, alkotást, sportot, ellátást, szociális, egészségügyi esetkezelést biztosítunk. A patronáltaknak megtaláljuk a számukra legjobb iskolát, sokféleképpen támogatjuk azok elvégzését, hogy a növendékeink kényszerpálya helyett életpályára álljanak. 

A gyermekek a családok bevonásával a Van Helyed Rendszerben nőnek fel, életük jelentős részében itt szocializálódnak, fejlődnek. Budapesten a mobilizáció és továbbtanulási lehetőségek bővítése érdekében kialakítottuk a Van Helyed Stúdió Plusz nevű szakkollégiumot, kiváló együttműködéssel a VH növendékeket befogadó iskolákkal.

Európában és főként Amerikában rendszerszinten a feketékre, és hatványozottan a marginalizált fekete nőkre igaz: hogy érdemeiket csak szórványosan értékelik – ha egyáltalán látják. Magyarországon, ahol nagyon kis számban élnek feketék, ugyanez igaz a társadalom és kultúra perifériájára szorított roma emberekre. Amanda Gorman bátran kiállt azért, hogy

a strukturális rasszizmus elleni küzdelem ne csak szép szólam legyen, hanem valósággá váljon a kulturális élet és a műfordító szakma szintjén is.

Ez adott erőt és példát arra, hogy üzenetét kövessük a kötetének magyar nyelvre fordításakor is a Van Helyed és az Open Books projektjében. Személyesen nekem és a Van Helyedben is a munkánk alapelve, hogy az egyenrangúságra, együttműködésre épülő világ eszméjét helyezzük középpontba, és ezért dolgozunk a romák reprezentációjáért és emancipációjáért, valamint a javakhoz való egyenlő hozzáférésért. Ehhez a privilegizált helyzetben lévők felismerésére van szükség, hogy elsőbbségeiket felülvizsgálva hogyan tudják lehetővé tenni a hozzáférést, megjelenést és képviseleti jogot a romák számára is.

-

Mennyire ismerték egymást a fordításban résztvevő fiatalok? Honnan érkeztek ők?

BK: Az előbbiekből következik, hogy nem csupán jól ismerték egymást, hanem gyakorlatilag együtt nőttek fel a Van Helyedben, ráadásul legrégibb tagjai az Irodalmi Műhelynek is. Írnak prózát, verset, slam poetryt, rapet. Több felolvasáson, bemutatkozáson, kiállításon vannak túl, van, aki publikált is. Igaz, fordítani még csak az iskolában fordítottak.

Kala Noémi a fordítás folyamata alatt érettségizett, ahogy Penni Éva is, ezért nekik külön kihívás volt ez az időszak. Noémi nemrég az ELLE magazinban publikálhatta egyik írását, próza mellett verseket ír. Az az alkotásközpontú szemlélet és módszer, amit képviselek és amivel dolgozom, amit a Van Helyed rendszerének is alapjává igyekszem tenni, Noémi számára utat nyitott önmaga és a külvilág felé is. Különleges tehetség, ami persze sok vívódással jár, és Noémi szépen, érzékenyen reflektál irodalmi alkotásaiban az identitás, a kirekesztés, a kívülállás tapasztalataira. Most az érettségit követően még felsőfokú szakmai képzésben vesz részt, dolgozik és egyetemre készül. Éva később kapcsolódott a csapathoz, elsősorban angoltudása miatt. Ő egy végtelenül szorgalmas és nagyszívű közösségi ember. Mindig mindenki számíthat rá, és nagy szükségünk volt erre az erőre, mint ahogy a tudására, kitartására is. Ő szintén egyetemre készül. Mindketten akkor tudták tökéletesíteni az angoltudásukat, amikor a budapesti Van Helyed Stúdió Plusz növendékeiként budapesti gimnáziumban tanultak egy ideig, és mi a VH rendszerén belül privát órákat is biztosítottunk számukra.

A versenyképes tudáshoz való hozzáférés biztosítása minden növendékünk patronálási stratégiájának része.

Macsinga Gézát szintén kisiskolás korától patronáljuk. Mindenáron szeretett volna Budapesten továbbtanulni, ebben a nehéz családi körülmények és a rossz iskolai emlékek is szerepet játszottak. Mi az ózdi, észak-magyarországi iskolákkal, de számos budapesti iskolával is együttműködünk, így ő a Lauderben fejezte be a nyolcadikat, most az óbudai Waldorf gimnáziumban fog érettségizni. Egyetemre készül, az informatika érdekli. Itt a Van Helyedben és főleg a Lauderben ragadt rá az angol, ugyanis ő egy különös nyelvtehetség, ezenkívül főleg slam poetryket és rapet ír és ad elő, igazi borsodi rapet, és ha kezébe kerül egy hangszer, biztos, hogy meg tudja szólaltatni. Olyan személyiség, aki az egész világot magához tudja ölelni, és ezt a nyitottságát a rettenetesnek nevezhető tapasztalatai sem vették el. Fontos számára a roma kultúra, a roma történelem ismerete és megosztása, amihez sok szakmai és lelki támogatást kap, a többiekhez hasonlóan a Van Helyedben. Galambica Pétert a nővére hozta be a Van Helyedbe. Rozi, a nővére akkor már néhány hónapja tagja volt a VH Stúdiónak és az Irodalmi Műhelyemnek is, ezért elhozta a tízéves öccse verseit. Nem hittem a szememnek.

„Azonnal jöjjön az a gyerek!”

– lelkesedtem. (Az a legrosszabb egyébként, hogy ilyen jellegű és minőségű rendszerben kellene minden gyereknek tanulnia, nevelkednie, de mi egyre inkább állandó forráshiánnyal küzdünk, és korlátozottan tudunk gyereket felvenni, pedig rengetegen jönnének.) Szóval Peti innentől kezdve szárnyalt. Az iskolában egyáltalán nem értették, micsoda tehetség ez a gyerek, hogy az alkotási vágy „rendetlenkedésben” nyilvánul meg, ha nem engednek neki utat. Péter nálunk belevetette magát az írásba, festésbe, filmezésbe, fotózásba, mindent kipróbált, az alkotás lázában égett. Neki is Budapesten kerestünk iskolát, idén fog érettségizni. Gyorsan megtanult angolul, közpolitikai szintéren is aktívvá vált, romapolitikában is jártas, széles érdeklődési körű, ragyogó intellektus, beskatulyázhatatlan személyiség, sokoldalú tehetség, és amihez nyúl, arannyá válik a kezében, lenyűgöző alkotásokat hoz létre minden műfajban és ennek megfelelően nem könnyű az élete. A nővére, Galambica Rozália az elsők között volt, aki bekerült az ózdi Van Helyed rendszerébe. Ő is Ózd egyik szegregált iskolájába járt, a statisztikák szerint az ilyen iskolákban a gyerekek hátrányait tovább növelik, ezzel egyre esélytelenebbé válnak arra, hogy minőségi középiskolában tanuljanak tovább. Rozi volt az első a növendékeink közül, aki fél év után meghozta élete egyik legnehezebb és talán legfontosabb döntését, a Van Helyed patronálásával Budapestre költözött, hogy az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba járjon. Ő volt a Van Helyed Stúdió Plusz első növendéke.

Hitt abban, hogy a lehetetlen dolgokat is meg lehet valósítani,

hiszen hét évvel ezelőtt még kilátások nélkül, elég szomorú jövőképpel ült vacogva a cigánytelepen lévő házukban, ahogy általában mindenki a Van Helyed növendékei közül. Aztán pedig Magyarország egyik legjobb alapítványi iskolájában érettségizett, és szeptembertől Hollandiában folytatta a tanulmányait, most másodéves a leideni egyetemen. A globális társadalmi problémák érdeklik, egyúttal a társadalomtudomány és politika, ezért ilyen pályára készül.

Az Irodalmi Műhelyben mindenkit megszólítottam, hogy akinek van kedve, pályázhat a feladatra, és végül ők: Noémi, Éva, Géza, Péter, Rozi maradtak bent a Van Helyed Gorman-projektben.

Hallgasd meg Amanda Gorman TED-előadását a politikai költészetről!

A 22 éves Amanda Gorman az elnöki beiktatáson mondta el The Hill We Climb (A hegy, amit megmászunk) című versét, amitől egycsapásra világhírű lett. A politikai szöveget sok millióan nézték meg a videómegosztókon és közösségi oldalakon, a Könyves Magazinon pedig a magyar fordítását is rengetegen olvasták, amelyet Totth Benedek készített. Gorman három éve éppen a politika és a költészet összefonódásáról tartott izgalmas TED-előadást. Hallgassátok meg!

Tovább olvasok

Mentorként hogyan látod, mit adott a fiatal műfordítóknak ez a feladat? Egyéni és közösségi szinten mit tudott bennük építeni?

BK: Amikor nekiláttunk a munkának, fogalmam sem volt róla, mit is vállalunk, annak ellenére, hogy fiatal írópalántaként Lator László szemináriumain belekóstolhattam a műfordításba, de soha nem fordítottam később. Ezért volt fontos, hogy igyekeztem jó támogatásokkal, mentorálással körülbástyázni a fiatalokat, a feladatot komplex projektként kezelni. Vagyis nem választottuk le a Gorman-projektet a fiatalokkal végzett Van Helyed-munkáról. A Van Helyed patrónusai is be lettek vonva, és a patronálási stratégia részévé tettük a projektet. Dányi Dani műfordító vállalta a szakmai mentorálást. Horváth Berta patrónus hatalmas koordinációt végzett a Borsod-Budapest, Open Books-Van Helyed tengelyen. Én meg összefogtam az egészet, a műfordító munkától a mediációig, éppen mire volt szükség.

Hogyan kell elképzelnünk a közös munkát, a gyakorlatban miként zajlott mindez?

BK: Nem úgy, ahogy azt szépen megterveztük. Persze a tervezés, a keretek, a koncepció kidolgozása fontos része minden munkának, anélkül semmibe sem érdemes belevágni. Én a Gorman-projekthez több tervet készítettem arról, milyen workshopokkal, különórákkal támogatjuk meg a fordítókat, kiket hívunk meg egy-egy szemináriumra, aztán a Covid ebbe is beleszólt, végül pedig sem pénz, sem idő nem jutott a projekt ilyen szintű holisztikus kivitelezésére. Egyenesen ugrottunk a mélyvízbe. Eleve több hónapig vártunk a kéziratra, amit Gorman folyamatosan átírt és bővített. Eredetileg sokkal kevesebb versre számítottunk, de mire megjött a kézirat, egy hatalmasra duzzadt kötetet kaptunk, dupla annyi verssel, rengeteg jegyzettel, ráadásul sok tipográfiai megoldással.

Képversek, utalások, részletes jegyzetek és linkek tömegében úsztunk.

A határidőn pedig nemigen lehetett módosítani. Összesen négy hónapunk maradt, miközben belecsúsztunk a nyárba, ahol a növendékeink általában diákmunkákat vállalnak. A múlt nyáron pedig ketten a fordítók közül érettségiztek.

Készítettünk egy táblázatot, és miután mindenki elolvasta a verseket, kiválaszthatta, melyiket szeretné fordítani. A maradékot szétosztottuk, hogy mindenkinek egyenlően jusson a munkából és a kis honoráriumból, elvégre nem azért vállalták a feladatot – tudták, hogy a fordítás nem a legkifizetődőbb meló. A kiadó egyesével szerződött a fordítókkal, és a havonta leadott végleges fordítások után részletekben tervezte a kifizetést. A fordítókkal úgy gondoltuk, hogy mindenki egyedül lát neki a munkának, konzultál Danival, majd ezek után adja le a véglegesnek szánt verziót minden hónap végén. Ezzel próbálkoztunk egy hónapig, ám amikor visszakapták a fiatalok a mentor javaslataival és javításaival az első verseket, gyakorlatilag összeomlottak. Egyáltalán nem voltak felkészülve egy ilyen típusú csiszolgatós, szöszmötölős munkára. Mi a Van Helyedben az alkotás folyamatának megtapasztalását a képessé tétellel kapcsoljuk össze. Amikor teremtesz, létrehozol valamit, azt éled át, hogy képes vagy építeni, a szó tágabb értemében alkotni. Mindig pozitív megerősítéssel dolgozunk. Ez egy módszer, amit én alkotásközpontúnak nevezek, és amelynek a lényege egy művészeti szemléletváltásból következik: az alkotás joga általános emberi jog, amelynek lehetőségét mindenki számára biztosítani kell.

Az alkotás olyan tevékenység, amely erősíti az autonómia élményét,

értéket teremt, egyúttal a kirekesztett társadalmi csoportok, valamint a különböző identitások emancipációját szolgálja. Csakhogy a fordítás során – bár átélhető az alkotás élménye – rengeteg mindennek meg kell felelni. A mi fiataljaink egész életükben azt kapják, hogy kétszer annyit kell dolgozniuk egy elismerésért, mint a nem roma társaiknak, vagy egyenesen butábbnak nézik őket a társaiknál, akik istápolásra, felzárkózásra szorulnak, ez is a strukturális rasszizmus igazságtalansága. Nem csoda, ha a javításokat elmarasztaló kritikaként élték meg. Ők lelkesen dolgoztak, de volt, hogy teljesen félreértettek valamit már a nyersfordítás során. Ekkor heves viták zajlottak. A szakmai érvek ütköztek azzal, ahogyan a fordítók értelmeztek egy-egy verset. Hatalmas érzelmek szabadultak ki, és megmozdult egy sor olyan rétege ezeknek az érzelmeknek, amelyekkel a korábbi társadalmi megkülönböztetések negatív élményei szakadtak fel. A partneri viszony kialakításához a kiadóval és a mentorral mindenkinek meg kellett dolgoznia, hogy kialakuljon a bizalom és az együttműködés alapja. Ezzel párhuzamosan haladni is kellett a munkával. Láttam, hogy napról napra csökken a fordítók motivációja. Belassultak, mert elbizonytalanodtak magukban.

Itt léptem be úgy is mint pszichológus a képbe, és hogy oldjuk a feszültségeket,

módszertani váltást javasoltam.

Műfordító táborokat szerveztünk, ahol műhelymunkában kezdtük a már elkészült szövegeket véglegesíteni. Igyekeztem Daninak abban segíteni, hogy ki milyen feladatokat kapjon inkább, ki kivel dolgozzon párban stb. Így például Géza kiváló nyersfordításokat készített és Dani javaslatait jobban be tudta építeni, ha írásban kapta meg őket. Péter hosszú szakmai vitákat folytatott a nyersei véglegesítésekor és rengeteg javaslatát elfogadtatta. Noémi már majdnem feladta, de az ő érzékeny lírai vadságára nagy szükség volt az általa választott versek interpretálásában. Éva kevésbé költői alkat révén inkább a jegyzetek fordításával, a nyersfordításokkal és a háttér kutatómunkával foglalkozott a rengeteg utalás beazonosítása érdekében. Igyekezett mediálni, újra felébreszteni a többiek motivációját, vagy éppen hangot adni a problémáknak. Így a versek egy része műhelymunkában született. A leadás közeledtével láttuk, hogy nem birkózunk meg a feladattal, ha nem vonunk be még legalább egy fordítót. Korábban többen is megjegyezték, hogy ismertebb szerzőket kellett volna felkérni… Ekkor azonban kiderült, hogy senki nem vállalkozik a feladatra, aki vállalkozott volna, vagy nem érezte magáénak Gorman költészetét, vagy sokkal több időre lett volna szüksége, mint amit mi kaptunk. Ekkor Danira bíztunk néhány verset, így lett szerzőtárs Barna Noel.

Mi volt a benyomásod, mennyire rezonáltak a fiatal fordítókban ezek a versek?

BK: Amikor elolvasták a kötetet, kicsit meglepődtek, mert sokkal kevésbé aktivista és performer a hangvétele, mint a már jól ismert versnek, amit a beiktatáson maga Gorman szavalt el, és amiért a fordítók valósággal rajongtak. Aztán

végül mindenkinek lett több kedvence is,

miután kijöttünk a mélypontról. Azt mindvégig mindannyian nagy megtiszteltetésnek és lehetőségnek érezték, hogy ők fordíthatják a kötetet.

Neked melyik a kedvenc versed a kötetből?

BK: Nem tudok választani. Kell egy kis távolság. Egy összetett kötetről, egy nagyszabású koncepcióról beszélünk, idő kell hozzá.

***

A fiatal műfordítók ismerték egymást korábban? Hogyan állt össze a csapat?

Galambica Péter: Mi mind együtt nőttünk fel valójában. Mind Ózdon éltünk/élünk, és akik nem ugyanabba az iskolába jártak vagy nem ugyanazon a környéken nőttek fel, azok az alapítvány keretein belül találkoztak. Együtt tanultunk, táboroztunk, alkottunk. Majd mind úgy döntöttünk, Budapesten szeretnénk továbbtanulni, így sokan együtt éltünk egy ideig a Van Helyed Stúdió Pluszban. Amikor az alapítványnak megadatott a lehetőség, hogy lefordítsa a könyvet, azokat keresték, akik egyrészt jól beszélik az angolt, másrészt van egy erős művészi érdeklődésük.

Összesen hányan vettetek részt a versek fordításában?

GP: Öten álltunk neki először a projektnek, sajnos volt köztünk olyan, aki viszonylag hamar úgy döntött, hogy nem szeretne részt venni, volt olyan, aki a munkafolyamat közben csatlakozott. Volt, aki nem tudott elég időt szánni a munkára, és csak egészen a vége felé csatlakozott a fordításhoz.  Összesen hat személy dolgozott végül a könyv fordításán, Dányi Danit is beleszámítva.

-

A műfordítás során mi volt az a pont (téma, verssor…), amihez igazán kapcsolódni tudtatok, ami igazán megfogott titeket vagy elindított bennetek valamit?

GP: Saját élményeimből tudok csak példát mondani, úgy gondolom, ez mindanyiunknak más lenne. Számomra a Soldiers or Plummer (eredeti cím) fordítása volt az, ami leginkább megérintett, az ember életének feláldozhatóságát firtató, megható szöveg. A fekete katonákat gyakorlatilag ágyútölteléknek használták az első világháborúban, és ez egy szimbolikus versfolyam.

„Barna csontu kert

...

mi etetjük ezt a földet”

Mesélj kicsit arról, hogyan történt maga a fordítás? Otthon, egyedül – vagy csapatban, műhelymunkaszerűen?

GP: Eleinte mindenki egyedül, önállóan dolgozott, voltak szövegek, amik ezzel a módszerrel lettek befejezve. Egy idő után rájöttünk, milyen lassú is ez a folyamat. Így elkezdtünk közösen dolgozni szövegeken, átnézni a másik szövegeit, közösen javítani őket. Műhelymunkában dolgoztunk egy-egy versen.

Kihez tudtatok fordulni, ha elakadtatok valamiben? Egyáltalán mi okozta a legnagyobb nehézséget (ha volt ilyen)?

GP: A projekt során Dányi Dániel volt a mentorunk, ő rakta hozzá azt a professzionalizmust, ami sok év tapasztalatából jön, sokat segített nekünk abban, hogyan álljunk hozzá bizonyos részeihez a fordítói folyamatnak, és hogy milyen szempontokra kell figyelni, amikor az ember fordítani kezd, sokat segített azok tökéletesítésében.

Amanda Gorman a legfiatalabb költő valaha, aki verset mondhat amerikai elnök beiktatásán

A 22 éves Amanda Gorman The Hill We Climb című versét mondja el Joe Biden szerdai elnöki beiktatásán. Ezzel olyan költők nyomába léphet, mint Robert Frost vagy Maya Angelou.

Tovább olvasok
 

Ha meg kellene röviden fogalmazni, mit adott nektek Amanda Gorman verseinek lefordítása?

GP: Tapasztalatot, sok új gondolkodnivalót, jövőbeli lehetőségeket. Fontos a projekt kulturális üzenete is. Egyrészt, ha a fiatal „kisebbségi” művészek támogatják egymást, akkor közösen az üzenet messzebbre jut. Ehhez szükséges az, hogy egy fiatal, mondanivalóval bíró művész lehetőséget kapjon a munkáját bemutatni úgy, ahogy mi a Van Helyednél.

Macsinga Géza: Ezzel a projekttel úgy érzem, sok sztereotípiát leküzdünk, hiszen itt vagyunk, mi, fiatal roma tanulók, és lefordítottuk Amanda Gorman kötetét.

Úgy érezzük, cigányként magunkat képviselhetjük, és végre nem más képvisel minket.

Hatalmas mérföldkő ez Magyarországon.

Galambica Rozália: Átérezni, megérteni, segíteni átadni a magyar társadalomnak azt, hogy milyen nehézségek és veszteségek érik a fekete embereket világszerte egy olyan dolog, ami egy roma műfordító csoportnak szinte magától értetődő. A társadalom elutasítása a mindennapjaink része. Harc a jogainkért, és azért, hogy egyenlő embereknek tekintsenek minket, néha kimerítő, de még így is megéri. Úgy érzem, hogy sikerült átadnunk Amanda Gorman szövegeinek üzenetét, mondanivalóját. Hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek a folyamatnak. Remélem, a kötet eljut oda, ahol a legnagyobb szükség van rá, és emlékeztetni fogja a roma fiatalokat, hogy van remény és megéri küzdeni.

Kala Noémi: Mindig is szerettem volna tenni valamit a Magyarországon élő romákért, hogy elismerjenek minket, hogy egyenrangúnak tartsanak minket bárkivel szemben. Egy ilyen lehetőség, ahol én mint roma egy ilyen projekten dolgozhatok, szerintem előrelépés. A harmadik pedig, hogy nem titok, a beiktatáson elhangzó versében a rasszizmus is szerepet játszik. Ebből kiindulva szerettem volna, ha itt, Magyarországon én is közreműködhetek ezeknek a verseknek a megismertetésében. Úgy érzem, szükségünk van arra, hogy bizonyos embereknek felnyissuk a szemét a rasszizmussal kapcsolatban. 

VESZÉLYBEN A VAN HELYED. Veszélybe került a Van Helyed Alapítvány működése, sürgősen támogatókra van szüksége. A minimális cél, hogy az alapítvány egy évben 120 patronált költségeit (1 millió Ft/év/patronált) biztosítani tudja (120 millió Ft/év).

Itt támogathatod a Van Helyed rendszerében nevelkedő gyerekeket: Van Helyed Alapítvány: CIB BANK ZRT. 10702332-65873230-51100005

Akik hosszú távra a Van Helyed mellé állnának, azok ezen az email címen jelentkezhetnek: bodiskriszta@gmail.com.

Részletek erre >>

A cikkben felhasznált képek forrása: Van Helyed Alapítvány

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Bódis Kriszta: Az alkotásban találtam meg azt az utat, amivel kapcsolódni tudok magamhoz és a világhoz

Delonghival közös Túl a plafonon sorozatban Bódis Krisztával beszélgettünk, aki már dokumentumfilmesként felhívta a figyelmet a kiszolgáltatottak és szegények helyzetére Magyarországon, majd a Van Helyed Alapítvánnyal még többet tett értük. A beszélgetésben elhangzottakból szemezgetünk.

...
Podcast

Bódis Kriszta: Számomra úgy van értelme az életnek, ha változást hozok

A Túl a plafonon júliusi vendége Bódis Kriszta dokumentumfilmes, író, a Van Helyed Alapítvány létrehozója, akivel beszélgettünk a turbulens kilencvenes évekről, valódi esélyekről, és arról is, mit adhatnak nekünk az olyan beskatulyázhatatlan példaképek, mint Tüdős Klára.

...
Hírek

Amanda Gorman megjelenik magyarul, a Van Helyed Alapítvány roma növendékei fordítják

Bódis Kriszta vezetésével a Van Helyed Alapítvány irodalmi műhelye fordítja le Amanda Gorman verseskötetét.

...

Babits szerint kispolgár, Ady szerint forradalmár – ez mind Petőfi

...

Mihaszna kanok, mitológiai nők, mindent elsöprő érzelmek a Régimódi történetben [A Szabó Magda-titok 2.]

...

Börtönélmények és álmok is formálták egy sodródó kamasz sorsát Budapesten

...

Garaczi László: A feltorlódó krízisek meggátolják, hogy értelmesen feldolgozzuk őket

A hét könyve
Kritika
Zacskó kristály a szerelem a Nemzeti Együttműködés Rendszerében
...
Nagy

A Facebook a demokrácia egyik legnagyobb ellensége, mert a csőcselék uralmát biztosítja

Maria Ressa, Nobel-békedíjas újságíró azokhoz szól, akik többé-kevésbé diktatórikus rendszerekben élnek. A demokráciáért való küzdelem erkölcsi kötelessége mindenkinek, a szerző pedig saját élettörténetével példázza, hogy ezt a lehető legkomolyabban gondolja. 

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Harry herceg katonai botránnyal és lefagyott pénisszel váltja aprópénzre az örökségét

Harry herceg Tartalék című könyve az év elején az angol királyi család végtelenített szappanoperájának adott egy újabb csavart, a könyvet övező figyelem és felhajtás ugyanakkor szinte egyedülálló látleletét adta a könyvpiac működésének is. Egyáltalán ki írta a könyvet, hogyan épült fel a kampány, és miért baj, hogy már az első nap a brit láncok egy része leértékelte a könyvet? A Tartalék márciusban jelenik meg magyarul, és egy darabig még biztosan tematizálni fogja a közbeszédet.

...
Nagy

Petőfi példátlanul jó érzékkel kezelte a korabeli médiát

Petőfi születésének 200. évfordulója alkalmából nyitotta meg a PIM Költő lenni vagy nem lenni című kiállítását. A kurátorok célja az volt, hogy a költő tankönyvekből ismert, fekete-fehér portréja életre keljen a látogatók előtt, és az eddig ismeretlen arca rajzolódjon ki előttük.

...
Kritika

Narine Abgarjan novellái úgy életigenlők, hogy nem hallgatják el a háború borzalmait

Az Égből hullott három alma szerzője novelláskötetében gyerekkora helyszínére vezet, ahol a háborút követő mindennapok a halál és a holtak emlékével terhesek, mégis tele vannak az élet szépségeivel. Ez a hét könyve.

...
Panodyssey

Ahol az író és az olvasó közvetlenül találkozik: ismerd meg a Panodysseyt!

Ebben a cikkben azt magyarázzuk el, hogyan működik a Panodyssey oldal, és miért érdemes csatlakoznod hozzá olvasóként vagy íróként. 

...
Panodyssey

Moskát Anita: "Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat"

"Mielőtt elítéljük az MI-t: ezekért a közhelyekért mi felelünk. Mi tanítottuk meg neki a „zöld oázist”, a „sötétzöld szőnyeget”, amit „hívogat”, vagy az „élet táncát” járó ludakat meg a „szentély” hasonlatot a „világ káosza” ellenében. Az MI abból dolgozik, amiből tanul, és mi közhelyekkel etetjük." Moskát Anita műhelynaplójában arra keresi a választ, mit is tud vaójában ma a mesterséges intelligencia.

...
Nagy

Kölcsey még nem tartotta fontos versének a Hymnust, de később már büntettek érte

200 éves Kölcsey Hymnusa, ami egészen sokáig nem vált a magyarok hivatalos himnuszává. Mit énekeltünk előtte? Hogyan használták a Hymnust politikai célokra? És mi a közös a cseh, a lengyel és a magyar himnuszban? Érdekességeket gyűjtöttünk össze az évfordulóra.