Litkai Gergely, a Dumaszínház társulatának tagja, illetve művészeti vezetője – és egyben a Zöld könyv podcast állandó házigazdája – először a Világeleje (olvass bele) című kötet bemutatójának nevetéstől sem mentes pillanatait idézte fel, majd arra volt kíváncsi, hogy milyen szerepet tölt be a humor a szerző életében. Takács-Sánta András leszögezte, hogy bár ő maga a Rádiókabarén nőtt fel, és szinte az anyatejjel szívta magába a viccet, a könyve távolról sem humoros olvasmány. Amikor azonban az ökológiai válság témájában kell mások előtt megnyilvánulnia, időnként úgy érzi, szükség van némi szellemességre a hangulat oldása érdekében.
Mivel kétségkívül szörnyűségek kerülnek ilyenkor terítékre – fajkihalás, éhezés, vízhiány –, igyekszik „kiskanállal adagolni” a tréfát,
ám bizonyos esetekben kiváló eszköznek tartja ezt ahhoz, hogy átmenjenek a legfontosabb üzenetek. Az általa is kedvelt stand-up műfajával ellentétben ugyanakkor természetesen nem a szórakoztatás az elsődleges célja. „Informálni, elgondolkodtatni, megdöbbenteni szeretnék, és érdekes dolgokat mondani” – fogalmazta meg a küldetését.
Bizonyára sokunkban felmerül a kérdés, ha az ökológiai válságról hallunk: mennyire rossz a helyzet? Takács-Sánta borzasztóan demoralizálónak látja a médiában újra és újra szárnyra kapó híreszteléseket, amelyek szerint az emberek mára elvesztették az éghajlatváltozás elleni harcot. „Óvatosan a hírekkel, mert aki nagyon rákattan, iszonyatos depresszióba tud esni” – hívta fel a figyelmet a portálok kattintásvadász működésmódjára, ami nemegyszer elrugaszkodott, pánikkeltő szalagcímeket eredményez.
Mégsem érett meg az emberiség a pusztulásra?
Világszerte számos, reményt adó erőfeszítés zajlik, amelyek igenis hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy szebb jövőben bízhassunk. Magyarországon is rengeteg kisebb kezdeményezés működik: elindult például a termelői élelmiszerek terjedése, ami 15 évvel ezelőtt még egyáltalán nem volt prioritás. Takács-Sánta elmesélte, hogy lakóhelyén, a Fejér megyei Csákváron hat éve működtetnek egy Vértesi Kamra elnevezésű bevásárlóközösséget, amelynek keretében a helyiek minőségi, ökologikus élelmiszert árulnak és vásárolnak.
A beszélgetésben elhangzott néhány részlet a meghívott vendég könyvéből is.
„Mitikus időkben, mint amilyen a mai is, alighanem nehéz is volna a felettünk való segítsége nélkül boldogulnunk” – olvasható például egy Martin Heidegger-idézet apropóján. De vajon tényleg összefüggésbe hozható a hit kérdése a klímaszorongással? Takács-Sánta szerint a gondolkodásmódunknak alapvetően két szintje van: az egyik a felszíni vagy kognitív szint, amelyhez a racionális tudás, a megszerezhető és elsajátítható ismeretek tartoznak.
Van viszont egy sokak által alábecsült, ám annál fontosabb aspektus is, méghozzá az értékrendünk, a világnézetünk szintje.
Bár a vallást illetően a szerző is inkább útkeresőnek nevezné magát, úgy érzi, a transzcendencia, illetve a spiritualitás újbóli előtérbe kerülése elengedhetetlenül szükséges lesz az ökológiai válság megoldásához. Ugyanis jóval nagyobb változásokat lehet elérni, ha erre a második, kevésbé a logikára alapozó szintre is hatunk.
Ökologikus gondolkodás = boldogság?
A Világeleje lapjain több ízben előkerül a természethez és a többi élőlényhez való (újra)kapcsolódás jelentősége, amely mindig is alapvető elem volt a különféle emberi kultúrákban. Ezt a hagyományt kellene visszacsempészni a 21. századi emberek életébe is – ami persze a nagyvárosi környezetben nem olyan egyszerű, de mindenképpen megéri. „A nagy ökológiai fordulatnak kizárólag akkor van esélye, ha az látszik rajtunk, hogy ökologikusan gondolkodni és élni jó” – hangzott el egy újabb bejátszott részletben. Takács-Sánta ugyan saját bevallása szerint nem szeret magáról beszélni, mégis elrejtett a kötet mikroesszéi között néhány személyes függeléket, így az olvasók első kézből láthatják, hogy a felvázolt létmód csakugyan működhet a gyakorlatban, sőt örömforrásként is szolgálhat.
De miért vagyunk boldogtalanok?
A szerző a szétkapcsolódást nevezte meg az általános elégedetlenség legfőbb okaként: nemcsak az embertársainktól távolodtunk el, hanem a többi élőlénytől és a már említett transzcendenstől is. A kapcsolódás és a közösségek hiányát persze szüntelenül próbáljuk pótolni különféle szolgáltatásokkal és mértéktelen fogyasztással – de ahogy valószínűleg sokan a saját bőrünkön is tapasztaljuk: törekvéseink minduntalan kudarcba fulladnak.
Mit tehetünk?
„Ahogy egykoron Erich Fromm, a nagy pszichológus gondolkodó írta, akiben a válság fölébreszti a felelősséget, az kénytelen prófétává válni, más választása egyszerűen nincs” – írja egy ponton Takács-Sánta, Litkai pedig ennek apropóján kíváncsi volt, hogyan kell elképzelnünk egy kortárs prófétát. „Sok kicsi prófétára lenne szükség, tehát olyan emberekre, akik figyelmeztetnek, hogy kizökkent a világunk – egyébként nem csak ökológiai értelemben” – mondta a vendég, aki maga is küldetésének tekinti, hogy egy nagyobb boldogságot, minőségibb életet jelentő útra terelje a társadalmunk tagjait.
Természetesen álszentség volna azt állítani, hogy nem érdemes foglalkozni a kedvezőtlen jövőbeli forgatókönyvekkel, képtelenség azonban megjósolni, hogy pontosan mi vár ránk.
Pánik helyett tehát ideje átadni a terepet a „cselekvő reménynek”.
Ahogy Takács-Sánta is hangsúlyozta, az ökológiai és civilizációs válságot mi okoztuk, így ellene is mi tehetünk – és bizony a legkisebb lépések is számítanak!
Koncentráljunk a világelejére!
A továbbiakban szó esett még a szükséges politikai változtatásokról, illetve a piaci rendszerek hátrahagyásának lehetőségeiről, majd Litkai még egy pillanatra kitért a kötet címére. A szerző szerint míg a világvégéről rengeteg szó esik mostanság, a „világelejéről” viszonylag keveset hallani –
pedig a válság egyúttal mindig esély is arra, hogy belekezdjünk valami újba, valami olyanba, ami jobb a réginél.
Ehhez azonban mindenekelőtt le kell számolnunk azzal az alapvető meggyőződésünkkel, hogy amiben élünk, az a civilizációk legtökéletesebbje. Ideje feltennünk a kérdést, hogy az ökológiai krízis, a rengeteg pszichés probléma és a hatalmas vagyoni egyenlőtlenségek korában tényleg nem remélhetnénk valami jobbat?
Zárásként Takács-Sánta András két könyvet ajánlott a témában elmélyedni vágyó hallgatóságnak. Elsőként Andri Snaer Magnason izlandi szerző Időről és vízről című ismeretterjesztő, mégis szépirodalmi értékkel is bíró kötetéről beszélt (itt írtunk róla, itt beleolvashatsz), majd Richard Powers regénye, az Égig érő történet következett, amely a fákat helyezi középpontba (itt írtunk róla).
