Mi köze a gleccserkutatók nászútjának egy mitikus tehénhez, a Dalai Lámához és a globális felmelegedéshez? Hogyan beszélhetünk a világ legégetőbb problémájáról, ha a nyelvünk képtelen megragadni a léptékeit? Az Időről és vízről poétikus és vállaltan kísérleti munka, hogy az irodalom és a történetmondás eszközeivel tegye feldolgozhatóbbá az adatok mögötti valóságot (itt beleolvashatsz). A könyv szabadon csapong, és inspirálóan szövi össze a szerző különleges családi anekdotáit - amikben megfér egymás mellett J. R. R. Tolkien és a krokodilkutató nagybácsi is - az aktuális tudományos eredményekkel. Interjú.
Az izlandi író, Andri Snær Magnason nagyszülei 1956-ban a nászútjukat a Vatnajökullön, Izland legnagyobb egybefüggő jégmezején töltötték. A Gleccserkutató Társaság tagjaiként adatokat gyűjtöttek, amikor háromnapos viharba kerültek. A kétszemélyes sátrat belepte a hó, amikor kiásták őket, már csak a legfelső csúcsa látszott ki. A szerző tizenegy évesen megkérdezte tőlük, nem fáztak-e, mire nevetve azt válaszolták: “Hiszen friss házasok voltunk!” A kis Magnason még sokáig gondolkodott azon, vajon mitől melegszik fel az ember, ha megházasodik.
Hamarosan a gleccser, ahol táboroztak, már csak fotókon lesz látható, a leszármazottaik pedig az égbe mutatnak majd, hogy ott állt a sátor. Izland gleccserei ugyanis riasztó ütemben olvadnak, pusztulásuk a világméretű felmelegedési folyamatok része.
2019-ben, amikor Izland a klímaváltozás miatt elvesztette első gleccserét, a halottnak nyilvánított Okjöküll helyén egy emléktáblát állítottak fel, rajta Magnason soraival, azaz egy levéllel a jövőnek:
“Tudjuk, mi történik, és tudjuk, mit kell tenni. / Csak te tudhatod, megtettük-e.”
Magnason meggyőződése, hogy a szavaink cserben hagytak minket: nem tudjuk felfogni a ránk zúduló adatok tömegében, hogy mennyire súlyos a helyzet. Szerinte ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő nyelvet, amivel megragadható a mostani események léptéke, a mitológiához kell fordulnunk. Erre akkor döbbent rá, mikor a buddhista vezetővel történő beszélgetésre készülve hasonlóságokat fedezett fel az északi mitológia teremtéstörténetében szereplő kozmikus tehén és a Himalájából aláhömpölygő tejszínű gleccservíz között, ami milliókat táplál.
Csakhogy abban a bizonyos északi mítoszban a tehénen kívül feltűnik egy másik alak is.
Az északi mitológiában az óriás Ymir, akinek testéből az istenek a világunkat megteremtik, tűz és jég találkozásában születik. Izlandon a tűz marad, a jég, a gleccserek viszont tűnnek el. Meg tudna ma még születni Ymir?
Andri Snaer Magnason: A természetben valami mindig megszületik, miközben ezzel párhuzamosan más elpusztul. Ymir a kozmikus tehén tőgyéből fakadó négy tejfolyóból táplálkozott, tehát ha analógiát keresünk, akkor mi vagyunk Ymir, és a csontjainkból és a vérünkből létrejöhet valami új. De ez egy sokkal sötétebb történet annál, mint amit én mesélek.
Az istenek szerint Ymir gonosz volt, ezért kellett megölni.
Ha más fajhoz tartoznánk, nem hiszem, hogy túl kedvesnek tartanánk magunkat. Ha például az emlősök vagy a rovarok szemszögéből nézzük, nem mi vagyunk a jó faj. Alapvetően megváltoztatjuk a bolygó egyensúlyát, és ennek számukra végzetes következményei vannak.
Audhumla és Ymir (C.E Brock grafikája az 1930-as évekből)
Miért segíthet a mitológia szimbolikus nyelve a globális folyamatok megértésében?
Azután döntöttem úgy, hogy a mitológiához nyúlok, hogy egy játékos keresés során a kozmikus tehénből váratlanul drámai metafora lett. Hasonlóságot találtam az északi mitológiában megjelenő tehén és a Himalája gleccserei között, azaz, hogy fagyott tehenekként a gleccserek az élet forrásai sok millió embernek abban a régióban. És mire rátaláltam erre a tehénre, már nagy bajban volt, mára valószínűleg haldoklik. Hirtelen a teremtéstörténet mitologikus keretté vált, mert az idők végéről is szól, amikor az élet forrásai eltűnnek. Természetesen nem kell misztikus gondolkodásúnak lenni ahhoz, hogy értsük: éppen megolvasztjuk a gleccsereket és emeljük az óceánok vízszintjét, és közben már az is hétköznapi, hogy könyveket írunk a klímaváltozásról.
Magnason vérbeli mesélő, aki a súlyos téma ellenére utánozhatatlan iróniával és humorral vezeti be az olvasót a klímaváltozás okainak és hatásainak vizsgálatába, élvezetes könyvvé összegyúrva mitológiát és tudományt, útibeszámolót, beszélgetéseket (például a dalai lámával) és családi történeteket (így saját nagyszüleiről, akik mézesheteiket egy gleccserexpedíción töltötték). Olvass bele!
A könyvben a fehér zajt használja hasonlatként arra, hogy mennyire sok információ ömlik ránk a globális felmelegedésről és mennyire nem tudunk mit kezdeni vele.
A felvilágosodás óta egy író sem mondhat olyat, hogy szavakkal megállíthatja a gleccserek olvadását, de én azért szeretném informálni az olvasókat. Azelőtt hittek a szavak mágikus erejében, hogy azok megváltoztathatják a valóságot. Ám azt sem Dzsingisz kán, sem II. Ramszesz, de Napóleon vagy Churchill sem gondolta, hogy emelni tudná a tengerek vízszintjét, ez a valóságukon túli lett volna. Mitológiai. Hiszen ez nemcsak az emberi történelemben váltás, hanem a Föld történetében is.
Az pedig már mitológiai lépték, amikor a fundamentumok változnak,
hiszen a mitológiában találunk olyan történeteket, hogy elválasztják az óceánokat a szárazföldtől. Mózes szétválasztotta a Vörös-tengert, és akkor azt tekintették nagy dolognak. Most a világ vezetői Glasgow-ban arról beszélnek majd (interjúnk szeptemberben készült - a szerk.), hogy a világóceán emelkedik egy méterrel. A probléma az, hogy tragikusan rossz őrzők voltunk. Létrehoztunk sok nagyszerű szerkezetet, de nem tudtunk szembenézni a következményekkel. Pedig a tudósok Kasszandrákként megmondták, mi fog történni, de a vezetők nem voltak képesek reagálni. Ezért lesz a mitológia újra aktuális napjainkban.
Van két egymással szemben álló koncepció a természettel kapcsolatban, amiről ön is ír. Az egyik szerint a természet akkor értékes, ha hasznos az ember számára. A másik szerint a természetnek a saját jogán, önmagában is értéke van. Vannak is olyan kezdeményezések, hogy ez az utóbbi jobban érvényesüljön, például Ecuadorban beleírták a Földanyát (ott Pachamama) az alkotmányba. Erről mit gondol?
Mélyen tisztelem a tudományt, és minden adat, amit használok a könyvben, tudományosan megalapozott. Viszont a gazdaság, a kormányzás, az akadémiai világ, a jog, ezek mind szuperracionális rendszerek, amik soha nem számoltak helyesen a természettel. Mindennek a szuperracionalitásnak az eredménye pedig nem bölcs és nem racionális. Az eredmény irracionális. Azt is vizsgálom a könyvben, hogyan hagyott cserben minket a racionális nyelv. Megnéztem, hogyan írtak száz éve Izlandon a természetről, amikor az sok helyen még alapvetően szentnek számított. Nem emberi vagy alkotmányos jogokkal jöttek, egyszerűen csak szentnek tekintették. És azt kérdeztem magamtól, hogy ha irracionálisak lettünk volna, mindegy, hogy misztikus, vallási vagy poétikus értelemben, és hittünk volna abban, hogy ezek a helyek túl szépek és szentek ahhoz, hogy megérintsük, kifosszuk őket, akkor talán most nem szembesülnénk ezzel a problémával. Annak a gondolkodásnak az eredménye sokkal racionálisabb lenne. És persze ott van az a sok régi babona a szent helyekről, hogy az istenek megbüntetnek, ha megzavarjuk őket. Hát, mi is történik most?
Sokan úgy vélik, hogy az őslakos népek kapcsolata a természettel példaértékű lehet. Ön szerint van olyan minta az európai kultúrában, amire szintén támaszkodhatunk?
Szerintem nagyon sok kultúrában számos elemet találunk, amiből tanulhatunk. A romanticizálást viszont érdemes kerülni. Egy ősi hagyomány jegyében a Feröer-szigeteken most 1400 delfint mészároltak le, ami bőven túllépi azt, amennyivel a helyiek jóllaknak. Könnyű minket kibillenteni az egyensúlyból, és a természetet emiatt mindenhol kizsákmányoljuk. Szerettem volna azt hinni, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó izlandiak jobban kapcsolódnak a természethez és védelmezik. De az a helyzet, hogy ezeken a területeken gyakran kevesebb a gazdasági fejlesztés, és ugyan vannak, akikben megtaláljuk ezt a kapcsolódást, nagyon sokan vannak azok is, akik fejlesztéseket akarnak, bevásárlóközpontokra vágynak, és olyan dolgokra, amiket a városban láttak, a fiatalok pedig elvándorolnak. És amikor a városuk haldoklik, az kulturális szempontból olyan tragikus lehet nekik, mint amikor egy erdőt kivágnak.
Vatnajökull, Izland
Ugyanakkor ma már kutatásokban vizsgálják azt is, hogy például milyen olyan földművelő vagy állattartó hagyományok maradtak fenn, amik az egészséges ökoszisztémához illeszkednek.
Persze, kiválogathatjuk a jó hagyományokat. Mindenfele azt látom, hogy az emberek kétségbeesetten keresik a visszakapcsolódás lehetőségét, egy újfajta gondolkodásmódot és új értékeket. Viszont a vidéken élők talán azért is váltak kizsákmányolókká, mert azzal szembesültek, hogy az ő helyi tudásuk sokáig nem számított értéknek, míg az akadémiai tudás igen. Izlandon a kétezres években az emberek hatalmas értékeket áldoztak fel a gazdasági haszon miatt. Azt hittem, a gazdák tisztában vannak a földjük valós értékével, és kiábrándító volt látni, milyen készségesen engedték át a nehéziparnak. Szóval azt gondolom, hogy igen, a tradicionális vagy őslakos bölcsesség is sokat segíthet, csak a végén pont ugyanolyan gyengék tudunk lenni, és jellemzően a gazdasági előnyöket választjuk. És hajlamosak vagyunk túl messzire menni.
Van egy evolúciós késztetésünk a túlélésre, de nincs rajta fék?
Igen, viszont most szembe kell néznünk azzal, hogy túl erősek lettünk, és kezelnünk kell ezt az erőt. Nehéz felfogni, mit jelentenek például a széndioxid-kibocsátás gigatonnái, de lefordíthatjuk arra, hogy ez hány vulkán működését jelenti éjjel-nappal, ami talán egy átlagembernek is jobban elképzelhető.
Szenvedélyes beszédet tartott Sir David Attenborough a glasgowi nemzetközi klímacsúcson, a COP26-on.
Azt mondja, túl erősek lettünk, de ön is biztos találkozott azzal, hogy sokan épphogy túl kicsinek érzik magukat egyénként, hogy hatással legyenek a globális folyamatokra.
Szerintem minden egyes embernek rengeteg hatalma van. Láttuk a történelemben, hogyan változott a gondolkodás, legyen szó az emberi jogokról, a demokráciáról. Ezeket mind sok egyén lendítette tovább, individuálisan és közösségileg is. Nem hiszem, hogy a mostani helyzet más lenne. Valójában minden egyén elég nagy a saját környezetében, hiszen sok más egyénre van hatással.
És mi most a politikusok felelőssége vagy feladata?
Minden generáció jobbá akarja tenni a következő generáció életét, hogy legyen élelme, fedél a feje fölött. De most nem ezt csináljuk, pedig illegális tudatosan kárt okozni a jövő generációinak. Ha nagyon megnehezítik a dolgukat, lehet, hogy bíróság elé állítják a mostani vezetőket azzal, hogy birtokotokban voltak az adatok, mi ott voltunk az utcákon és azt kértük, hogy figyeljetek, de ti nem figyeltetek, és most ezek a következmények. Ez egy hatalmas generációs konfliktus, ezért a politikusoknak nagyon át kéne gondolniuk, meddig halogatják a klímaintézkedéseiket. Ezek a fiatalok szerintem nagyon hamar hatalomhoz fognak jutni, mert olyan izmaik vannak, amikkel az idősebb generációk nem igazán rendelkeznek; már azelőtt százezreket vittek ki az utcákra, hogy megkapták volna a szavazati jogukat.
Ha viszont valóban fejlődni tudunk, többet nem hiányoznak majd a “régi szép idők”, ahogy a legtöbb embernek az sem hiányzik, hogy legyen otthon egy-két rabszolgája.
Sőt, visszanézve inkább azt nem értjük majd, miért nem léptünk korábban.
Ezt képviselte akkor is, amikor a 2016-os elnökválasztáson indult?
Abszolút. Izlandon az elnök inkább egy kulturális figura, nincs igazi hatalma, de tisztelet övezi és felszólalhat ügyekben. Így össze tudja kötni az embereket és felerősítheti a hangjukat, közelebb viheti a tárgyalóasztalhoz vagy a médianyilvánossághoz az aktivistákat, a kutatókat. Alapvetően ezt szerettem volna tenni, valamint nemzetközi szinten közelebb kerülni a világ vezetőihez.
A könyvére ez hatott valahogyan?
Ez még azelőtt volt, hogy befejeztem volna. Tehát az elnökválasztási projekt forrása lehetett az alkotói válság is, mert nem igazán találtam a megoldást, hogyan hozzam össze a mitológiát, a nagymamámat, a Dalai Lámát, a tudományt és a krokodilokat egyetlen elbeszélésben. Évekig küszködtem vele.
Most hogyan határozná meg a könyv műfaját?
A meghatározó filozófiai munkák szinte soha nem állítják magukról, hogy ők éppen filozófiát építenek. Egyszerű kérdésektől jutnak el a komplexekig, és gyakran a szövegek is nagyon egyszerűek. A könyvem ennek szellemében nyílt irodalmi kísérlet a klímaváltozás témájának feldolgozására. Hiszek abban, hogy a tudományos tudás hatására bekövetkező paradigmaváltáshoz a kultúra is hozzájárul a történetek, énekek, versek által. Az író kötelessége, hogy feldolgozza az olyan kifejezéseket, mint “az óceán elsavasodása”, és beágyazza a kultúránkba, a mítoszaink közé. Ön hogyan írná le a könyvet, mi ez?
Ami megtalálta a hidat a tudományos eredmények száraz adatai és az olyan mélyebb, személyes narratíváink között, mint például hogy hogyan határozzuk meg magunkat a családunk vagy a természeti környezetünk által.
Egy olasz recenzió azt írta, lelket vittem az adatokba. Sokan a természettudomány nagy atyjai közül maguk is művészek voltak: költők, festők. A művészet és a tudomány szorosabb kapcsolatban volt, és ez talán teljesebb képet adott. Ma a kutatók nem teszik bele a személyiségüket a tudományos szövegeikbe, és persze bizonyos szempontból ez az objektivitás jó. Viszont nem lehet teljesen objektívnek maradni olyan ügyekben, mint az emberi jogok vagy a túlélés. Voltak tudósok, akik sürgették, hogy írjak erről, és gyakorlatilag engedélyt is adtak rá, hiszen gyakran előjön, hogy az átlagember ne ártsa magát a tudományos kérdésekbe.
A klímaválságról és a kreatív ipar felelősségéről beszélgetett Jo Nesbo és Greta Thunberg az Edinburgh TV Festival 2021 keretében. 
A nagyszülei fontos szereplők a könyvben. Miért emelte be őket?
Rég el akartam mondani ezeket a történeteket, mert mindig odavoltam a nagyszüleimért, és sok szempontból különleges az életük. A puszta adatok pedig ijesztőek lehetnek, de ha beleírod a nagymamát is a könyvbe, az az egésznek lelket és melegséget kölcsönöz. Ez segített megtalálni a megfelelő hangot is, egyfajta melankolikus szeretet a dolgok iránt. Mert anélkül nagyon könnyű lenne írni egy dühös pamfletet a globális felmelegedés miatt a nagy vállalatokról és a hülye kormányokról.
És olyanból már annyi van…
Igen, és ezért emlékeztetni akartam magunkat, hogy miért szeretjük ezt a világot. Persze a nagymamám tökéletesen megtestesít száz évet is mint időegységet. A nagyapámmal a gleccseren töltötték a nászútjukat, közben pedig adatokat gyűjtöttek. Mit mond majd ez az adat valakinek, aki idén született, akkor, amikor olyan öreg lesz, mint a nagymamám most?
Emellett fontos volt nekem az a nyelvi, irodalmi kísérlet is, amiben azt vizsgáltam, hogy lehet minderről írni? Képes ezt megragadni a történetmondás? Az író csak szórakoztat, vagy a kultúra fundamentális?
Az irodalom, a kultúra csak smink, púder az orrunkon, vagy az egyik szervünk?
Ezt a beszélgetést nem fejezhetjük be anélkül, hogy rá ne kérdezzek Tolkienékra. A könyv egy pontján kiderül, hogy a nagyapja nővére, Arndís vigyázott az író gyerekeire. Tehát a családja közvetlenül hatással volt a leghíresebb mesterséges mitológia születésére.
Tolkien izlandi bébiszittereket alkalmazott, hogy segítsenek neki gyakorolni a nyelvet, mert ha északi mitológiát akarsz olvasni eredetiben, az izlandi a kulcs. Szóval a nagy-nagynéném húszévesen Oxfordba ment, hogy egy évig a Tolkien családdal éljen. Tolkien akkoriban kezdte írni A hobbitot, tehát a néni áldott pillanatban érkezett. Rigmusokat tanított a gyerekeknek, izlandi meséket mondott nekik lefekvés előtt, Tolkien pedig kint ült a gyerekszoba ajtaja mellett, és hallgatta. Úgy tudjuk, Tolkien feleségét eléggé feszélyezte, hogy ez a fiatal nő tündenyelven beszél a férjével.
