Vay Blanka: Komoly hagyománya van annak, hogy az emberek titokban boldogtalanok

Vay Blanka: Komoly hagyománya van annak, hogy az emberek titokban boldogtalanok

Az egykori politikus és környezetvédő aktivista Vay Blanka 36 éves házas férfiként ismerte fel, hogy nőként szeretne élni. „Ha minden félelemtől és aggodalomtól szabadon választhatna, holnap hogy kelne fel, férfiként vagy nőként?” - idézi fel a sorsdöntő kérdést Saját ketrec című könyvében, ami idén a top50-es listánkra is felkerült (ITT beleolvashatsz). A részben önéletrajzi, részben esszéisztikus fejezeteket is tartalmazó kötetben lendületes, közvetlen stílusban veszi számba nemcsak a tranzíció testi, lelki, közösségi stációit, terheit és megkönnyebbüléseit, hanem körbejárja a nemi szerepek, elvárások és privilégiumok ellentmondásait, előnyeit és hátrányait is. Interjúnkban beszéltünk híres rokonokról, transz sportolókról, a szoknya szimbolikájáról, valamint a transzfóbia és a transzkritika közötti különbségekről is.

Fotó: Polina Georgescu

Sándor Anna | 2021. december 21. |
vay blanka
Saját ketrec
Európa Könyvkiadó, 2021, 488 oldal
-

Vay Sándor gróf író, újságíró és talán az első magyar transznemű, akit név szerint ismerünk, a családod tagja volt. Hogyan maradt fenn az alakja a családi legendáriumban? Kötődsz hozzá a hasonló élethelyzet miatt?

Amennyire tudom, oldalági rokon. A családomnak van olyan része, ami büszke a nemesi ősökre, engem sosem érintett meg különösebben. Nem hallottam róla a családi történetekben, de nem azért, mert ciki, hanem mert nem is tudták okvetlenül, hogy van ott egy különlegesség. Korábban olvastam dolgait, még mielőtt érintettnek éreztem volna magam transzneműként, és nem szerettem, nekem túl modoros, körülményes. Amikor kiderült a transznemű sorsközösség, akkor megint elővettem, elolvastam Rakovszky Zsuzsa VS című könyvét is, és rendkívül idegesített, hogy mennyire jól hozta a Vay Sándor-i stílust.

A Saját ketrec viszont egyáltalán nem modoros, hanem őszintén beszélsz benne például a visszatérő halálvágyról, ami az életed folyamán kísért téged, míg szembe nem tudtál nézni a női önmagaddal. Úgy tűnik, a társadalmunk jobban tolerálja, ha valaki halálvággyal és boldogtalanul éli le az életét, mint ha felvállal valamit, ami nem feltétlenül illeszkedik a többség elképzeléseibe a normákról.

Távoli párhuzam, de sokszor eszembe jut, amit Greta Thunberg mondott, hogy a szülők azt állítják, hogy a gyerekeik a legfontosabbak számukra, miközben az orruk előtt pusztítják el a jövőjüket. És hasonló a helyzet, amikor megveszik a gyereknek az elektromos gitárt, de elvárják tőle, hogy megfeleljen a hagyományos és nem neki való nemi szerepeknek. Komoly hagyománya van annak, hogy az emberek titokban boldogtalanok. Tartsunk ki egy párkapcsolatban, akkor is, ha nem vagyunk benne boldogok. A férfiak akkor is legyenek férfiasak, ha belerokkannak. Ha rendszerszinten szakítani akarunk ezekkel a szokásokkal, akkor biztosan nagyon át kell építeni az egész társadalmat, az elvárásainkat, és megértem azokat, akik ettől megijednek.

-

(Forrás: Vay Blanka)

Már nyolc éve Berlinben élsz, van valamennyi összehasonlítási alapod. Transzneműként milyen ott és milyen Budapesten?

Korábban viszonylag magabiztosan mondtam erre a kérdésre, hogy annyira nem más. De most, hogy elkezdték komolyan tolni Magyarországon az LMBT-ellenes uszítást, több minden óvatosságra int. Régebben kifejezetten tudatosan teszteltem a helyzeteket, kíváncsi voltam, hogy mit szólnak az emberek, mostanra viszont nincs az orromra írva a transzneműség. Úgyhogy nem igazán tudom megmondani már, milyen most Magyarországon transzneműnek lenni.

Könyvedet még a homo- és transzfób pedofiltörvény előtt lezártad. A törvény ismeretében vagy a nemváltoztatásról szóló népszavazás tudatában változtatnál rajta?

Nem akarom félévente átírni. Abból azért kiderül, hogy én mikor, milyen körülmények között szereztem a tapasztalataimat, és ha választhatok egy további kétségbeesésre okot adó információcsomag és egy reménykeltő információcsomag között, akkor én az utóbbit fogom preferálni. A Szabadnem blogon viszek egy sorozatot, ami nagyon rossz körülmények között jól sikerült transzelőbújásokat mutat be, és viszonylag nagy számú olyan példa van, hogy vidéki katolikus közösségben előbújik valaki transzként és elfogadják. Például hogy egy transz srác és egy ciszheteró lány az egyházközségből összeházasodik és a helyiek elmennek az esküvőjükre. Vannak ilyenek, és iszonyú fontos, hogy ezekről is tudjunk, hogy ne essünk az indokoltnál jobban kétségbe. Egy csomóan azért nem merik kidugni a fejüket az ürgelyukból, mert nem látnak maguk előtt bátorításra alkalmas példát. Pedig olyanok is vannak.

A Saját ketrecben a történeted mellett elég kritikus, esszéisztikus fejtegetéseket is olvashatunk nők és férfiak megítéléséről, társadalmi és biológiai nemekről, az ezekkel járó társadalmi privilégiumokról és korlátokról, valamint dilemmákról. Kaptál ezekre visszajelzést cisz férfiaktól?

Az biztos, hogy nekik az egész befogadása, a témával való érintkezés kétszáz okból sokkal nehezebb, sokkal provokatívabb. Ha valaki férfiként nincs kibékülve a saját nemi szerepeivel, a saját szexualitásával, akkor ez iszonyatosan zsigerien nem oké neki. A férfiak nem értik, bele sem gondolnak, miért lehet jó nőnek lenni. A nők tudják, és persze azt is, hogy miért nem jó. És a nők számára ebben a tranzícióban ott van az is, hogy valaki a privilegizált oldalról csatlakozik hozzájuk. A férfiaknál ennek nincs megfelelője. Tehát a visszajelzéseket tekintve olyan 5:1 a nők és férfiak aránya, és ezek a férfiak, talán egy kivételével, mind melegek.

Ez azért érdekes, és erre utalsz is a könyvben, mert a homoszexuális polgárjogi mozgalom indulásától van egy markáns elutasítás a melegek részéről a transzneműek felé. Ez most hol tart? Jó, hogy vannak meleg olvasók, de létezik még szembenállás?

Klasszikus probléma, hogy 

aki valamilyen szinten elfogadást nyert a társadalomban, annak könnyen beindulhatnak a reflexei, hogy akiben inkább ballasztot lát a mentőcsónakban, azt kirakja.

És ez ott van Magyarországon is. Őszintén nem akarok mindenkit rögtön transzfóbiával vádolni, akinek vannak kritikái a transzaktivizmus vagy transzjogok kapcsán, hiszen ezeknek a kritikáknak nem kis része jogos, és én is osztom. Vagy nem jogos, de lehet róla beszélni. De ha megnézzük, hogy kik azok a magukat baloldalinak tekintő, transzneműséggel kapcsolatban kritikus emberek, akkor felül vannak reprezentálva köztük a homoszexuálisok. Szerintem ez komoly emberi gyengeség, különösen, hogy ha valaki magát baloldalinak tekinti. Ha valaki következetesen tapos lefele, akkor legalább ne hangoztassa, hogy neki fontos a szolidaritás, a társadalmi igazságosság, meg a nyomorult helyzetben lévő kisebbségek, ne csináljon úgy, mintha baloldali lenne. Gondolok itt például Kiss Noémire, a Partizánra vagy Ungár Péterre és a lapjaira.
Egyébként nagyon vicces-tragikus az a helyzet, hogy a transzneműeknek azért kell kaparniuk, hogy a valamennyire elfogadott buzi kategóriába felküzdjék magukat a baloldalon. Hogy elvtársak, ne lőjetek: mi is buzik vagyunk! De hát ez a helyzet.

Amikor azt mondod, hogy transzfób, mit értesz alatta? Ez már csak azért is ide vág, mert a könyvedet is egy kis értelmező szótárral kezded, hogy melyik fogalmat hogyan használod.

A transzfóbiát általában nehezebb észrevenni, mert nem vagyunk benne annyira gyakorlottak, mint a rasszizmus vagy a homofóbia felismerésében.
A legegyszerűbb egy teszt: ültessük át a hallottakat transz és cisz (női) kontextusról homoszexuális-heteró vagy roma-magyar kontextusra. És ha olyan állításokat kapunk, mint például nem kéne a melegeket, romákat beengedni a többségi társadalom által használt mosdókba és öltözőkbe, mert veszélyesek lehetnek; nincs bajom a melegekkel, csak a gyerekeket féltem a buzilobbitól; megszűntek a biztonságos terek, amióta bemehetnek oda a roma/leszbikus nők; a roma aktivizmus valójában egy magyarellenes támadás, és a romák szerepeltetése láthatatlanná teszi a magyarokat - akkor ez transzfóbia. Ezek a kirekesztő, démonizáló uszítások a transzneműekkel szemben a baloldalon is teljesen elfogadottak, miközben ugyanazokat az állításokat egy kisebbséggel arrébb biztos nem tolerálnánk. Ez nagyon nincs rendben.
A másik indikátor az empátia hiánya. Mert lehet kritizálni dolgokat a transz aktivizmus háza táján, én is teszem. De mindannyian ismerjük, amikor valaki úgy kritizál, vagy éppen szíd, hogy közben tényleg nem ellened, hanem érted haragszik. De amikor valaki úgy támad, hogy teljes mértékben ignorálja, hogy a transzneműek nem egy elvont, elméleti csoport, nem egy másik ideológiai iskola képviselői, hanem többnyire a családjuk által is kirekesztett, mélyen a képességeik alatt dolgozó, prekariátusban élő, kiszolgáltatott és ezerszer megrugdosott emberek, akik ellen most már nemcsak ezek a transzfób feministák uszítanak, hanem a kormány is, például egy, a választási kampány közepébe tett népszavazással - nos akkor ez transzfóbia. Ráadásul gyakran teljesen mániákus prioritásválasztással.

Mire gondolsz?

Amikor valaki a nők egyenjogúságával kapcsolatban kiemelkedő problémának tekinti a transzneműek létezését, a transzneműek szükségleteit, akkor vagy egyáltalán nincs kapcsolatban a valósággal, vagy a transzfóbia motiválja. És általában az utóbbi a reálisabb.

A Harry Potter íróját, J. K. Rowlingot vádolták ezzel.

Nem vagyok Rowling-szakértő, de ha valaki a transzneműek biztonságos élethez való szükségleteiről nehéz, dilemmás tényezőként beszél, ami okozhat kellemetlen helyzeteket, akkor igaza van. Ha valaki erről egy nőellenes visszacsapás részeként beszél, akkor transzfób. Van egy ismerősöm, aki meglehetősen okos feminista ügyekben, és ő mondta nekem, hogy ne várja tőle senki, hogy elismerje, hogy a ciszneműek privilegizált helyzetben vannak a transzneműekhez képest. Két eset lehetséges: az egyik, hogy nem tudja, hogy mit jelent a privilégium, ami kizárt, mert ilyesmikből doktorál. Vagy annyira megvezetik az indulatai, hogy nem látja be, hány ponton jelent hátrányt például, hogy nekem Vay Márton igazolvánnyal kell boldogulnom. Amikor valakinek a gondolkodását ennyire súlyosan deformálják az indulatai, akkor az szerintem transzfóbia.

Vay Blankának egyetlen kérdést kellett megválaszolnia, de az egész élete múlt rajta
Vay Blankának egyetlen kérdést kellett megválaszolnia, de az egész élete múlt rajta
Tovább olvasok

A kritikák kapcsán érdekel, hogy mit gondolsz a transznemű sportolók kérdéséről. Te is írsz róla, hogy a hormonkezelés hatására átalakul az izomzat. A kritikusok viszont azt mondják, hogy ez a test, ez a csontozat már kifejlődött férfinak, és még hormonterápiával sem tud olyanná válni, mint egy nőé.

Ebben a problémában semmi új nincsen. Eddig is kétszáz olyan helyzet volt, amikor bizonyos emberek nagy valószínűséggel komoly előnyben voltak bizonyos sportokban másokkal szemben. Ha valakinek van pénze jobb felszerelésre, jobb doppingra, akkor  előnyben lesz, vagy például a fekete sportolóknak egy csomó sportban behozhatatlan előnyük van. Mindezt megtanultuk kezelni. Amikor véget ért a szegregáció és a fekete sportolók indulhattak együtt a fehérekkel, lezajlottak ugyanezek a viták, hogy ez így nem fair, de ha ma visszanézzük, akkor elég viccesen néznek ki. A másik, hogy ahol a transzneműség maradandó előnyt jelent, tehát ahol egy hosszan tartó hormonterápia sem tünteti el, azokokban a sportágakban amúgy is súlykategóriák vannak. Tehát mindegy, ki transz, ki nem, mert a 85 kilósok indulnak egymás ellen, és nem egy 85 kilós transz nő fog indulni az 50 kilós cisz nővel szemben.
És ez jó példa a transzfóbia és a transzkritikusság közti különbségre.

Olyan emberekkel szívesen beszélgetnék erről, akiket nem indulatok vezetnek, hanem veszik az időt, fáradságot, hogy átgondoljuk közösen pro és kontra a helyzetet, lássuk az árnyalatokat.

És ha valaki mást fog gondolni, akkor könnyen lehet, hogy nem transzfóbiának, hanem legitimnek fogom tudni tartani a véleményét. Biztos vannak dolgok, amiket én sem tudok, még azt is el tudom képzelni, hogy egy ilyen alapos beszélgetés után kénytelen legyek megváltoztatni a véleményem. Egyébként szerintem a sport kérdésében most nincsenek nagy gondok. Kicsik biztos. 

El tudsz képzelni egy olyan listát, amiben kategorizálják, hogy ezekben a sportokban oké a transzneműek indulása, azokban a sportokban viszont ne induljanak, mert azoknál maradandóak a különbségek?

Talán és elvileg és elméletileg igen. De adódna rögtön a kérdés: a transzneműekre bevezettünk egy ilyen szabályozást, de nem vezetünk be a feketékre, nem vezetünk be a fiatal, és ezért sokkal hajlékonyabb tornászokra, és így tovább. Illetve: a transzneműség egyes sportokban nem előnyt, hanem hátrányt jelent. Akkor azokban nem akadályozzuk őket, hanem előnyt adunk nekik?
Szóval nagyon nehéz.
Azt viszont transzfóbiának kell, hogy tekintsem, amikor a tizenhét éve fennálló szabályozásnak megfelelve tizenhét év után először egy transznemű nő, Laurel Hubbard el tud indulni a súlyemelésben, majd egy darab érvényes kísérlet nélkül ki is esik, azt nőellenes csapásként kommunikáljuk. Erre azt mondani, hogy a nők már a saját sportjukban sem tudnak a férfiak elől hova bújni, hogy a férfiak már női ruhába bújva lehetetlenítik el a nők életét - mi más lenne, mint transzfóbia?

Ez az ügy azért is érdekes, mert olyan transz élsportolóból, akinek egyáltalán esélye van világversenyre kvalifikálnia magát, valószínűleg elég kevés van. Ellenben gyakrabban előfordulhat, hogy transznemű emberrel találkozhatunk hétköznapi helyzetekben. Sokat írtál arról, hogy mennyire nagy élmény volt neked felvenni a szoknyát - mit tud a szoknya a nadrághoz képest? Mi teszi különlegessé?

Ez egy csapda?

Nem, csak szerintem sokfelé el lehet indulni belőle. A szoknya olyan, mint egy szimbólum, nem?

Hát az. Itt szerintem jól kijön, hogy mennyire vagyok kénytelen én is a fennálló társadalmi szocializáció keretei között mozogni, gondolkodni. Ebben a társadalomban szocializálódtam, ahol a szoknya egy női ruhadarab, tehát így és ezért fontos nekem is. Mivel a férfi oldalról jöttem, van egy nagyon demonstratív, erős határátlépés jellege, ennek minden izgalmával, örömével. Az, hogy az ember nemi szervei meg feneke alulról teljesen nyitottan elérhetővé válnak, ad egy gyengeség-, kiszolgáltatottság- és részemről bátorságérzést, hogy ezt így be merem vállalni. Aztán ez nyilván oda vezet, hogy nem tudok ugyanúgy törökülésben ülni bárhol, mint ahogy nadrágban. Tehát a szoknyával elfogadsz egy ilyen behatároltságot, cserébe, hogy jelen lehessen egy picit az életedben az a fajta, számodra fontos esztétikum vagy feminitás. És ezek aztán mind folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy milyen szerepben vagy, milyen keretek között létezel, és hogy ezzel kapcsolatban milyen döntést hoztál. És nyilván szó sincs arról, hogy azok a nők, akik hordanak vagy nem hordanak szoknyát, ugyanezeket mérlegelték. Én is sokkal kevesebbet hordok ma már szoknyát.
És például azt tudjuk, hogy a feminitás szakmailag általában alá van pontozva a maszkulinitáshoz képest, ami megint csak valami, amit a szoknyával kapcsolatban lehet vagy kell mérlegelni

Szakmailag?

Hogy mennyire tekintik az embert kompetensnek. Ugyanaz a pályázat, ugyanaz a szöveg más elbírálás alá esik férfi és női névvel, a femininebb nőket gyakrabban oktatják ki. És az egy csomó nőnek döntési helyzet, hogy kockáztassa-e, hogy a feminin megjelenése miatt esetleg lepontozzák, vagy a feminitás megítélését egy kicsit feljebb tornázza a környezetében azzal, hogy mutatja, feminin megjelenéssel is lehet az ember határozott, kompetens, vezető. Szerintem ez is benne van abban, amikor a szoknyáról beszélünk.

-

Írtál arról, hogyan élted meg, hogy a tested, az izomzatod átalakul a kezelések hatására. A tranzíciós folyamat során lelkileg éreztél hasonló változást, vagy inkább felszabadító volt és önmagadnak érezted magad?

Nem nagyon lehet szétszálazni, hogy milyen változás honnan jön. Megváltozott a hormonháztartásom, ez nyilván valamennyire más agyi területeket stimulál. Hogy emiatt éreztem magam máshogy, vagy amiatt, hogy elkezdtem alkalmazkodni az új szerephez, vagy azért, mert a társadalom kezdett el engem máshogy kezelni, az három teljesen különböző dolog. Alapvetően béke, nyugalom jelent meg bennem, ahhoz tudom hasonlítani, 

mint amikor megy a háttérben valami folyamatos zaj, és nem tűnik föl, csak amikor hirtelen véget ér.

Szoktam ezen töprengeni, és a Saját ketrecet olvasva is eszembe jutott, hogy vajon nem oldana-e meg sok kérdést a férfi-női viszonyokkal kapcsolatban, ha elsősorban emberként tekintenénk egymásra és saját magunkra? Vagy ez egy nagyon naiv feltételezés, mert annyira mélyen belénk gyökerezett az, hogy elsősorban férfiként és nőként gondolunk egymásra és saját magunkra, hogy ezt a keretrendszert kell igazságosabbá, élhetőbbé alakítanunk?

Szerintem felejtsük el, hogy ezeket a kereteket átugorjuk. Nagyon érdekes gondolatkísérlet, de körülbelül olyan közeli és reális megoldás, mint az ökoszisztémák összeomlására az űrkolóniák tervezése. Hogy a nők nagy részének erős a női identitása, a férfiak nagy részének erős a férfi identitása, elsősorban valószínűleg társadalmi szocializáció eredménye. De amíg ilyen erős összefüggésben van ezzel a két nagy kategóriával az, hogy kikhez vonzódunk, hogy kiktől kell nőként tartanunk, hogy kik kapnak jobb fizetést, hogy kik gondolják a környezetvédelmet buzisnak és az oltást és a maszkot fölöslegesnek, addig ezekre a kategóriákra a világ megértéséhez szükség van.
Most például az jutott még eszembe, hogy a transzneműekkel kapcsolatban szokták mondani, hogy a transzneműség elmossa a nőiesség határait, láthatatlanná teszi a nőket, és megnehezíti a nők nemi specifikus hátrányainak, elnyomásának kezelését. És ez részben hülyeség, részben sajnos nem hülyeség.

Arra, hogy miben hülyeség, te is hozol példát a könyvben, amikor listázod, hogy milyen férfi privilégiumokat adsz fel a tranzícióval. De mikor érvényes egy ilyen kritika?

A Fókatelep című fejezet egy queer-női-leszbikus-poli táborról szól. Ott egyre komolyabb a nyomás, hogy nyissuk ki a férfiként született nembinárisok felé is. Abban elég hosszú ideje nincsen vita, hogy azok a nembinárisok is jöjjenek nyugodtan, akik női szocializációval rendelkeznek, mert velük van egy lényeges közös nevező, pedig az is okozott sokak számára komoly gondot. Korábban lehetett mondani, hogy jó reggelt, csajok, most meg már nem, mert lesz ott valaki, aki úgy néz ki és úgy viselkedik mint a többi queer nő, de ezt, még a csoportnak szóló, általános megszólítást is rossz néven veszi. Mert ő nem nő, hanem személy, ember, nembináris. A résztvevőknek pedig fontos, hogy van egy védett hely, ahol szemben az év többi 51 hetével női közegben vannak, ahol beszélhetnek a csoportról mint lányokról, csajokról. Aminek nyelvileg már vége.
Viszont ha bejönnek a nembináris férfiak, akkor azonnal megjelenik a patriarchális társadalom és annak hatásai, tehát egy újabb szinten lenne vége. És ebben a táborban is sok olyan nő van, akit komolyan bántalmaztak a férfiak, vagy csak simán elegük van belőlük, és nekik azt mondani, hogy az ott nem férfi, hanem nembináris, miközben ugyanúgy pasi, csak piros körömlakkja van meg fölvett egy csinos nyári ruhát…  Én is a nyitás ellen voltam, de nagyon rosszul éreztem magam mind az egész vita miatt, mind a saját véleményem miatt. 

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Vay Blankának egyetlen kérdést kellett megválaszolnia, de az egész élete múlt rajta

Miért dönt úgy egy harminchat éves, házas férfi, hogy feladja kényelmes, privilegizált társadalmi státuszát, és a továbbiakban nőként azonosítja magát? Vay Blanka a Saját ketrecben elmeséli. Mutatunk egy részt belőle!

...
Általános cikkek

Egy transznemű harcos küzdelmei

...
Hírek

J. K. Rowlingot most az új könyve miatt nevezik transzfóbnak

Nem csitulnak a hullámok J. K. Rowling körül: most éppen új Robert Galbraith krimije miatt nevezik őt transzfóbnak. A legújabb Cormoran Strike-könyvben ugyanis a detektív egy olyan sorozatgyilkost próbál elkapni, aki férfi létére női ruhákban cserkészi be áldozatait. 

2021 legjobb könyvei
...
Nagy

2021 legjobb könyvei: 10-1.

...
Nagy

2021 legjobb könyvei: 20-11.

...
Nagy

2021 legjobb könyvei: 30-21.

A hét könyve
Kritika
Tarantino Hollywood-regénye nem utánlövés, hanem egy végigpofázott szerelmeslevél a filmhez
...
Kritika

Az elveszített pénisztől a szövetkezetbe tömörülő táltosokig - 2021 magyar SFF novellái

A Gabo antológiája negyszerre is bizonyítja, hogy a magyar fantasztikus irodalom sokszínűen virul, köszönhetően nemcsak a már ismert szerzőknek, hanem a meglepően jól indító újoncoknak is.

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Újévi fogadalom: ismerjük meg idén a sémáinkat!

Sokak újévi fogadalma szokott az önismerethez és a személyes fejlődéshez kapcsolódni. Remélhetőleg ez idén sincs másképp, hiszen ezen az úton sose érhetünk teljesen célba, mindig lesznek újabb kihívások, újabb fordulópontok, újabb kérdések és újabb nézőpontok. Ha még nem ismerjük, legyen az egyik ilyen nézőpont a sématerápia!

...
Nagy

Veres Attila: A célom az volt, hogy a novellák a saját jogukon működjenek angol nyelven

2022-ben jelenik meg Veres Attila angol nyelvű debütáló kötete,  a The Black Maybe a Valancourt Booksnál. Az Éjféli iskolák és az Odakint sötétebb írója ezzel az első magyar SFF szerző lesz, aki teljes kötettel jelenik meg Amerikában. Interjú. 

...
Nagy

Joós Andrea: Akkor vagyok jó tanár, ha önazonos vagyok emberként

A Delonghival közös új podcastsorozatunkban olyan nőkkel beszélgetünk, akik úttörők, illetve példaképek lettek a saját szakmájukban. A Túl a plafonon podcast sorozatindító beszélgetésének vendége Joós Andrea tanár, tudománykommunikációs szakember volt, most pontokba szedtük, mi mindenről volt szó a beszélgetésben, amit természetesen meg is hallgathatsz.

...
Nagy

Hegyi Ede: Az úszóverseny (9.)

Hegyi Ede A senki című regényével a top3-ban végzett 2020-ban a legjobb elsőkötetesnek járó Margó-díjért folyó versenyben. Gyerekkorunk című tárcasorozatának ez a kilencedik része.

Szerzőink

...
Ruff Orsolya

Mikszáth Kálmán csúcsra járatta a legendagyártást a Szent Péter esernyőjében

...
Szeder Kata

Dobozba zárt szerelem kilenc magas C-vel

...
Sándor Anna

Az elveszített pénisztől a szövetkezetbe tömörülő táltosokig - 2021 magyar SFF novellái

...

Kaszás György: Tele vagyunk gondolkodási hibákkal

...

Bartók Imre és egy író önboncolása 2021 legjobb magyar regényében

...

Vonnák Dianát érdekelte, mit lehet kezdeni a hatalmas hullámzó történeti pillanatokkal

...

Ellis Island története rajzolódik ki Gaëlle Josse díjnyertes könyvéből [FRA]