A
Leslie Feinberg: Kőkemény. Inter Alia Alapítvány, Budapest, 2008. Fordította Sándor Bea. 2500 Ft.
Mivel a Kőkemény (Stone Butch Blues, 1993) félig-meddig önéletrajzi regény (formája szerint mindenképpen az, hiszen egyes szám első személyű elbeszélője, Jess Goldberg mondja el benne az életét), érdemes és semmiképpen nem irreleváns néhány szót ejteni szerzőjéről, Leslie Feinbergről. Az 1949-ben született Feinberg író, transznemű aktivista, szakszervezeti szervező és újságíró. Transgender, nem transzszexuális: nem úgy lépett át egy határvonalat, hogy nőből férfi lett, mert „szimplán" az akart volna lenni. Egyszerre több határvonalat lépett át. Mivel nem hagyták úgy élni, ahogyan ő élt volna, olyannak lenni, amilyen ő kényelmesen tudott volna lenni (a nemiszerep-sztereotípiák szerint „férfias" nő, buccs), nem hagyták már a családjában élni vagy pályát választani sem, és büntették azért, amiért nem felel meg a „nőségről" alkotott merev képnek, életének egy pontján arra jutott, hogy csak úgy élhet tovább, ha férfivá válik, egyszerűen annak nézik, és békén hagyják. Később azonban rájött, hogy a férfi, akinek nézik, nem ő: nem heteroszexuális férfiként akarta meghatározni önmagát – és ahogyan megfogalmazza: most transznemű harcos, aki fenntartja magának a jogot, hogy (az erőszakosan kettéválasztott) két nem között legyen, és úgy mozogjon ezen a mezsgyén, ahogyan tud és akar.
A Kőkeménynek, ennek a félig-meddig önéletrajzi regénynek a főhőse Jess Goldberg. Jess szülei alaposan és közelről ismerik a szégyent. Nem sikerült megvalósítaniuk a tervüket, hogy ne legyenek munkások, hogy másképp éljenek, mint a szüleik, ezért rémülten beleszoknak a mindenkimáséletébe, és nincs számukra zavaróbb, mint hogy első gyermekük nem olyan, mint mindenki más. Munkások is, zsidók is, az egyetlen zsidó család a telepen, nagyobb lányukat folyton fiúnak nézik és összesúgnak a hátuk mögött – ennél több nem is kell nekik ahhoz, hogy minden frusztrációjukat a gyerekükre vetítsék, akinek születését anyja eleve nem akarta, és amikor végképp bizonyítva látják „kilógását", mert távollétükben felpróbálja apja öltönyét, elmegyógyintézetbe zárassák.
Csoda, hogy Jess ép ésszel jön ki onnan: nem gyógyszerezik túl, nem verik szét az agyát elektrosokkal, ahogyan az a Stonewall-forradalom (1969) előtt megszokott volt. Az 1950-es években és a '60-as évek elején, a mccarthyista vagy alig poszt-mccarthyista, hisztérikusan homofób és a második világháború után újramerevedett nemi szerepeket védő Egyesült Államokban a társadalom nemigen tűrte, ha valaki nem felel meg a fiú-lány sztereotípiáknak. Jesstől undorodnak a szülei, és összesúgnak a háta mögött a gyerekek az iskolában. Igaz, alkatánál fogva mindig tartja benne valaki a lelket: mindig akad egy-két barátja, tanára, reménykedik, hogy amint lehet, otthagyhatja az őt gyűlölködve szemlélő családját, tervez, kutat, hol találhatna magához hasonló embereket.
Ám amikor talál, leggyakrabban el is veszíti őket. Lassan ráébred, hogy mind számkivetettek: barátságait beárnyékolja a rendőri zaklatás és erőszak, a bárok zárt világában óhatatlanul megjelenő konfliktusok, az, hogy sokan beszélni is képtelenek az őket ért erőszakról – és mire kamasz, nagyon fiatal felnőtt lesz, Jess Goldberg is nehezen fogalmazza meg másoknak, ha bántják. A leírás utólagos, szinte tárgyilagosan sorolja fel a barátságokat is, a megaláztatásokat is.
Jess Goldberg életútjának leírása persze túlmutat a saját történetén: kamaszkorától felnőttkoráig, immár a családjából (illetve a zárt munkáslakótelepről) és az iskolai közegből kilépve sajátos problémákkal szembenéző csoportokat ír le egy végletesen heteroszexista társadalomban, az 1960-as években. Bárokat, gyári munkások világát, elvadultan gyűlölködő reményvesztett munkanélkülieket, az Egyesült Államok értelmetlen háborúit, a rasszizmus hatását a saját közegében is. Közben pedig a túlélésért küzd, érzelmi támaszt keresve és találva kapcsolataiban, barátságokban. Kemény, néha lapos, elsősorban leíró mondatai a mi Galgóczi Erzsébetünket idézik – ugyanolyan indulattal és fogcsikorgatva akar elmondani, megértetni valamit egy a „magas" irodalomban ismeretlen világról.
És amikor már lehetetlen buccsként élnie, mert nincs munkája, mert naponta néz szembe az életveszéllyel (nők, pláne buccsok nem kapnak többé munkát a gyárakban, a közegében viszont tapinthatóak a társadalmi feszültségek, és olyan sűrűek, hogy alkoholmámoros munkanélküli férfiak csapatai támadják meg nap mint nap, ha munkát keres), akkor elhatározza, hogy megint túl fog élni: férfiként fog élni, ha másképpen nem hagyják. Így viszont elveszíti korábbi kapcsolatait, elveszíti a múltját is – részben mert képtelen koherens hazugságokat, gyerekkori élményeket kitalálni, és részben mert eltűnik a múltja magától is. A meleg felszabadító mozgalmak nagy és pozitív hatással voltak azokra, akik egyetemi közegben, intellektuális munka mellett vettek részt bennük, de a láthatatlanságba taszították a számára megszokott munkásnegyedbeli bárokat.
Jess viszont egyedül is megkapaszkodik: ha el kell költöznie New Yorkba, hogy élhessen, hát elköltözik, ha mindenét elveszíti, akkor mindent újrakezd, és ha beletekinthet az újfajta történelemértelmezést tükröző munkákba (hiszen eddigre már a '70-es években járunk, amikor elindul a nőtörténelem, a leszbikusok és melegek, a transzneműek történelmének kutatása), maga is kutatni kezd, hogy legalább ilyen módon társaságra leljen. És ha úgy érzi, hogy számára nem felel meg, ha titkolózva kell férfiként élnie, vagy önmagában az, hogy szimplán férfiként kell élnie, akkor megteszi azt is, hogy felhagy a hormonokkal, és visszatér ahhoz az emberi anyaghoz, amire önmagaként tekinthet. És ennek az emberi anyagnak nagy sűrűsége van. Alakul és alakít, jár a maga útján, szövetségeseket keres és talál, másokért és a saját boldogulásáért dolgozik – megint Galgóczi juttatva az eszembe.
„Az emberré válás folyamatának vannak nagy pillanatai, de tényleg messze van még attól, hogy lezárt fejezet legyen. Az emberről való gondolkodásban a kopernikuszi fordulat valószínűleg még hátravan" – írja Nádas Péter a regény német kiadásáról még 1996-ban megjelent recenziójában. Nádas azzal járja a recenzióját, hogy megállapítja: az ilyen kiadványok általában keveseket érnek el. Többnyire melegek, leszbikusok, biszexuálisok, transzneműek olvassák őket, közöttük járnak körbe, és belül maradnak ezen a körön. Az „általános" irodalomértékelésből kimaradnak, de még afféle szociográfiaként sem olvassák őket azok, akik körében igazán elkelne a reflektálás arra, hogy hogyan is működik a heteroszexizmus, a mindent kétpólusúra, férfira és nőre osztás, a legerősebb sztereotipizálás világa. Én reménykedem, hogy legalább egy-két hasonló regénynek sikerül kijutnia tágabb olvasókör elé – és akkor itt az alkalom, lehet olvasni a Kőkeményt. [Nira]
Kapcsolódó anyag: olvasson bele angolul az Amazonon
(Kapható az Írók Boltjában, a Művész Mozi könyvesstandjánál és az Ananda Könyvesboltban. Megrendelhető a kokemeny@interalia.org.hu e-mailcímen.)
