Vay Blankának egyetlen rövid, eldöntendő kérdést kellett megválaszolnia 2015 karácsonya előtt, de az egész élete múlt rajta. Pontosabban két élet. Egy korábbi és egy új. A válasz viszont árvízként sodorta el a régit. A Saját ketrec ennek a válasznak a története. Hogy miért dönt úgy egy harminchat éves, házas férfi, hogy feladja kényelmes, privilegizált társadalmi státuszát, és a továbbiakban nőként azonosítja magát, és választja inkább önmagát és az életet.
És közben nagyon sok mindenről mesél ez a kötet: nőkről, férfiakról, férfias nőkről és nőies férfiakról, családról, igazi barátokról, sorstársakról, magányról, feladásról, kudarcokról és kitartásról, álmok megvalósításáról és megvalósulásáról, a test átalakulásáról és egy új megismeréséről, férfiak pillantásairól, nők mosolyáról, zsebes nadrágokról és harisnyákról, első táncokról és első randikról, az ölelés intimitásáról, és mindeközben sokat beszél a nemi szerepekről, a társadalmi elvárásokról, a politikáról, a jogokról, Berlinről, a kisoroszi szigetcsúcsról és a jelenkor Magyarországáról. Ismeretlenül is ismerős történetek ezek.
Vay Blanka: Saját ketrec (Részlet)
Azt már sokszor megtapasztaltam, hogy a legfontosabb a saját fejemben való nyugalom és rend. Ha ez megvan, akkor komfortosan fogom magam érezni az emberek között, és ők is alapvetően úgy kezelnek majd, ahogy arra szükségem van: kedvesen, nőként. Nem volna az ilyen egyszerű, ha alapvető testi tulajdonságaim sokkal férfiasabbak lennének, ha lapátkezem lenne, krumpliorrom, és ha nem 176 centi magas lennék, hanem 190. Akkor a jelenleginél sokkal nagyobb lelkierőre és stabilitásra lenne szükség ahhoz, hogy az emberek közötti harmonikus női létezést meg tudjam teremteni, már ha egyáltalán lehetséges lenne. És fordítva ugyanígy. Ha igazi nőies alkat lennék, tíz centivel alacsonyabb, keskenyebb állkapoccsal, akit környezete magától értetődően kezel nőként a női ruhák és egy kis smink hatására, akkor nagyon-nagyon sokat kéne görcsölnöm ahhoz, hogy az elfogadottság és gördülékeny női létezés örömét elrontsam. Azt hiszem, szerencsém van,
amennyit fejben kell kipótolnom a testi hiányosságaimon a nőként való elfogadottsághoz, azt meg tudom tenni.
Legalábbis itt, Németországban. Eddigi tapasztalataim alapján valószínűleg Budapesten is. És hogy Salgótarjánban, Zebegényben, a Kéktúra mentén? Majd meglátjuk.
Úgy tűnt, fejben rendben voltam önmagammal, és a recept működött. Elmúlt felőlem az a kérdés, hogy most férfi vagyok női ruhában, vagy nő akarok lenni, vagy mégis mi a fenét csinálok. Egy férfi ugye mit keres női ruhában, hiába érveltem magam is amellett, hogy nincs ezzel semmi baj, mégis nehéz, nagyon nehéz „megvalósítani” azt az állapotot, hogy ez autentikus legyen. Ha nő vagyok, vagy legalábbis nő akarok lenni, akkor miért van ilyen bikanyakam, busa fejem, mi ez a hülye paróka: bárhogy is néztem, „nem stimmelt” a produkció.
De a kérdés egyszerűen elmúlt.
Az arcomról azt látom, hogy megszépült és meglágyult a hormonterápia és a minden egyéb hatására. Korábban azt gondoltam: meg kell szeretnem azt, hogy én az átlagosnál magasabb, vállasabb nő leszek, és ha szeretem ezeket a tulajdonságaimat, akkor az értékes erővel fogja „kisugárzásomat” gyarapítani. Nem tévedtem, de az új helyzet mégis jobb volt: elengedtem magammal kapcsolatban az elvárásokat, ha önmagam vagyok és akarok lenni, akkor a saját mércémmel mérem inkább magam (és a mindenséggel, persze), és akkor a magasságom éppen pont tökéletes lesz, a vállaimmal semmi baj, és így tovább. A zsiráfnak sem túl hosszú a nyaka, az oroszlánnak sem túl rövid, a kígyónak és a sasnak nincs túl kevés lába, a póknak pedig nincs túl sok. Ha szabad ilyen összehasonlításokban erősíteni a női voltomat.
Önmagam voltam.
Egy ember, aki sok szempontból nőies, sok szempontból férfias, és mint ilyen, teljesen természetes, összességében szinte átlagos. Aki női ruhában van, mert abban érzi jól magát. Így is viszonyultam önmagamhoz, és ez olyan erőteret hozott létre körülöttem, ami hatott: aki korábban megbámult, az most csak megnézett, aki korábban megnézett, annak most csak megakadt rajtam a szeme, és akinek korábban megakadt a szeme, az most észre sem vett. Természetes voltam, természetesen viselkedtem, belül is így éreztem, ezért ők is így láttak és fogadtak el, és csak alaposabb megfigyelés után merült fel kérdés formájában az, hogy női ruhában vagyok. Ahogy barátnőim a vonaton megállapították: autentikus voltam, és ez működött. Kezdtem meggyökerezni a saját nememben, és visszatekintve egyre nyilvánvalóbbá vált a férfilét korábban normálisnak és adottnak elfogadott fojtogató, lidércnyomásos volta. […]
Új, autentikus létezésem és a benne rejlő erő olyannyira működött, hogy gyakorlatilag leállt a catcalling- és beszólásszámlálóm. A catcalling a „Helló, cicus, jó a segged” típusú kedves udvarlásnak hazudott, valójában megalázó, verbális arcra élvezést jelenti, a beszólást pedig esetemben a leplezetlen undorodó, megvető tekintetek, „Te meg mégis férfi vagy nő vagy?” típusú kérdések vagy középső ujjas bemutatások képezték. Nem egészen egy év alatt összesen 13 ilyen esetig jutottam, amit egyáltalán nem tartottam soknak ahhoz képest, hogy milyen könnyű préda voltam. A paróka és a vakolat elhagyásával gyakorlatilag pedig teljesen megszűntek. Ami nagyon meglepett és nagyon megnyugtatott. Újabb előbújásom sikerének kulcsa az lett, hogy önmagam lettem. Sokkal inkább, mint a nőimitátorkodó parókában és a sok sminkkel.
Nagyon szívesen vezetném vissza az új erőterem forrását valami másra, hiszen az összes valóságshow-ban az ostobasága miatt kiválasztott szereplő azzal indokolja igénytelenségének fitogtatását, hogy „az a fontos, hogy vállaljuk önmagunkat”. De ebben igazuk van. Önmagam lettem, nyugodt, magabiztos, ismerőseim számára azonnal észrevehetően boldogabb, és
az egész világ megváltozott körülöttem.
Innentől barátaimmal is így találkoztam, különösebb fakszni nélkül. Korábban néhány kiválasztottal mutatkoztam nőként, a több szempontból megfelelőnek bizonyuló alkalmakkor. Most bárki elé nyugodtan odaálltam szoknyában, és nem voltam különösebben feszélyezett, és láss csodát: a környezetem sem volt zavarban. […]
Az ismerősök és idegenek közötti mozgás annyira nyugodttá és gördülékennyé vált, hogy akár azt is hihettem volna, hogy biológiai férfi voltom nem is látszik. Ebből a tévedésemből, amibe azért néha-néha egy picit belecsúsztam, a gyerekek rángattak ki. Elment mellettem egy hatéves kisgyerek, és tátott szájjal nézett, hogy ez meg mi az ördög. Tehát látszott, nagyon is látszott, csak a felnőttek egyszerűen átsiklottak fölötte, ami azért nem volt annyira jó, mint ha gyanútlanul nőnek látnának, de végül is megfelelt. Normálisan állnak hozzám, ez elég. Illetve nőként is.
Volt két vendégem, az egyik régi barátnőm, Kitti, akivel évekkel ezelőtt dolgoztunk együtt, és nagyon megszerettük egymást, a másikkal, Katussal, akkor találkoztunk először, amikor három napra beköltöztek a kanapémra. Reggel kávét főztem nekik, majd beültem egy fotelba, magam köré hajtogatva egy kis takarót. És miközben beszélgettünk, a két lány nyugodtan átöltözött. Nem elrejtőzve, hanem teljesen normálisan, úgy, mint ahogy az ember egyedül vagy régi bizalmas, vele azonos nemű barátjával egy légtérben átöltözik. Nem az érintett meg mélyen, hogy pillanatokra láthattam női testrészeket, hanem
a befogadásnak ez a teljesen hétköznapi megnyilvánulása.
És a bizalomé: férfiként nem ajándékoztak meg a nők ilyen vagy akár csak ehhez hasonló bizalommal. A férfiak számára még a nők közötti baráti intimitás apró megnyilvánulásai sem voltak elérhetők, mert a nők azt gondolták, hogy akkor a férfiak (vagy például konkrétan én) ezt zöld jelzésnek veszik. Pedig csak a bizalom és az intimitás lélekerősítő megnyilvánulásaira volt szükségem, amit elkezdtem megkapni, és státuszom változásának ez a hozadéka nyilvánvalóan sokkal fontosabb örömöt jelentett számomra, mint a csinos szoknyákhoz való szabad hozzáférés.
Telekocsival jöttem haza karácsonyra Berlinből Budapestre, egy korombéli, nagyon helyes, igazi tipp-topp nővel, aki Dániában dolgozik mozgássérültekkel, és mintegy mellékesen a YouTube-on található oktatóvideók alapján felhúzott magának egyedül egy könnyűszerkezetes házat. Láttam a fotókat, nagyon szép munkát végzett, és a fantasztikus, felemás, lógós fülbevalóit sem vette le a csempézéshez. Végigbeszélgettük az utat, és nagyon gyorsan nyilvánvaló volt: ilyen intimitású beszélgetést férfiként még sokéves közeli ismeretség után sem folytathatnék egy nővel. […]
Feltűnt, hogy különféle orvosi rendelőkben a nővérek sokkal kedvesebbek hozzám. Mivel az orvossal való találkozás mindig is egy kiszolgáltatott helyzet, ezért oda még egy darabig férfiruhában mentem, de gyorsan elfogyott ehhez is a türelmem. Egyszer egy, a szájamban makacsul be nem gyógyuló sebbel voltam a szájsebészeten. A fogorvosi székben ültem, kedvenc királykék harisnyámban, rövid fekete szoknyában, hanyatt döntve. A széket felemelték magasra, és mivel a tünetem makacssága miatt szakmailag különösen tanulságos volt, ezért vagy hatan, főleg férfiak álltak körülöttem. Remek érzés volt. Megnézték ketten a számat, majd hívtak egy doktornőt, egy nagyon lágy, kedves, negyven körüli nőt. Kérdezte, hogy van-e valami krónikus betegségem (nincs), szedek-e rendszeresen valami gyógyszert. Mondtam, hogy nem, de igazság szerint hormonterápia alatt állok. Látszott, hogy most értett meg mindent. És olyan kedves volt hozzám, hogy
az a pár perc beszélgetés örökké emlékezetes marad.
„Mi nők”, kezdte, és elmagyarázta, hogy ha a szervezetben új hormonok jelennek meg, akkor az természetes módon legyengítheti az immunrendszert, ami remekül megmagyarázza a szájsebem makacs voltát. Én még mindig hanyatt döntve, magasra emelt lábakkal feküdtem, ő mellettem ült és a karomat megérintve beszélt, míg körülöttünk állt a sok fehér köpenyes pasas. Akik közül az egyik továbbra is uramnak szólított, de mindegy.
Persze a nőként való kezelésemmel kapcsolatban más előjelű élmények is értek. Egy baráti társaságban a konyhában álltam a házigazda mellett, aki lefőzött négy kávét. Magas, egyenes falú üvegpoharak voltak, és össze akartam fogni őket, hogy bevigyem a nappaliba, mire ő szólt, hogy inkább tegyem tálcára, nehogy leejtsem. Pontosabban: rám szólt. Eléggé meglepődtem. A poharak tényleg forrók voltak, de ettől még be tudtam volna vinni őket a szomszéd szobába. Végül is rátettem a nekem átnyújtott, nagyon csúszós tálcára, amiről aztán tényleg majdnem leestek. Ez egy nagyon kedves és értelmes, kifinomult srác volt, mégis az volt az egész határozott érzésem, hogy nem vonta volna senki kétségbe, hogy négy pohár kávé szomszéd szobába való átszállításáról férfiként tudok egyedül is felelős döntést hozni. Aki ilyet tett volna, feltűnően faragatlan fickó lehetett volna csak, szemben ezzel, aki egy értelmes, kulturált, normális ember volt. Aki most magától értetődően vonta meg tőlem a bizalmat, és adta ki, hogy miként végezzem el a műveletet. Amire én zavarba jöttem, elhittem, hogy nem tudom megcsinálni, és még a „biztonságosnak” mondott módszerrel is majd elejtettem a négy kávét. Ez már „az”?
A nők ezernyi hasonló élményt szenvednek el, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy „nem tudnak” parkolni, és bár a mosógépet csak ők tudják kezelni, a férfiasnak tekintett eszközökkel „segítségre” szorulnak. Egy transz nő naplójában olvastam, hogy átalakulásának előrehaladásával minél inkább alkalmatlannak tartotta a környezete olyan dolgokra, amiket korábban nyilvánvalóan jól csinált (klasszikus példa: parkolás), annál kevésbé csinálta ezeket jól. Ilyen gyorsan és hatékonyan be lehetett tolni engem is az ügyetlen szerepébe? Hova tűnt a három évtizedes férfiszocializációm ereje? […]
Nemiségem és nemi hovatartozásom szempontjából azonban nem a testi változások jelentették a női hormonok megjelenésének és a tesztoszteron blokkolásának legfontosabb hatását, hanem az újonnan megjelent nyugalom és „kibéleltség” érzése. Amivel azért nem volt mindenki így: a hormonterápia legfontosabb hatása a közbeszéd és a média szerint a test nőiesebbé válása, a mellek növekedése. Vagyis az, hogy a férfiak szexuális kívánalmainak jobban meg fogunk felelni. Nekem viszont úgy tűnt, a transznemű nők többsége, vagyis az érintettek, valószínűleg hozzám hasonlóan a legfontosabb hatásnak azt tartják, hogy
elkezdik magukat otthon érezni a testükben.
Környezetem eddig is nyugodt embernek tartott, ez a nyugalom azonban egész más volt. A mostani nyugalmam nem egykedvűségen és sztoikusságon alapult, hanem békét és harmóniát éreztem magamban, ami egyben rég és ritkán érzett erőt is adott. Míg korábban ezt az erőt csak rövid időkre, egy-egy ügyben éreztem magamban, addig most néhány nehéz és rövid időszak kivételével mindig tudtam erre támaszkodni.
