Rakovszky Zsuzsa iránti rajongásuk ellenére a Rózsaszín Szemüveg című beszélgetéssorozat szervezői és meghívottai nem elégedettek a Vay Sarolta néven született, de Vay Sándorként élő grófról szóló regénnyel – ez derült ki október 11-én este a Nyitott Műhelyben.
A múlt század alkotónőivel foglalkozó kritikai rendezvénysorozat különkiadásában egyöntetű véleményként fogalmazódott meg, hogy a bravúr ezúttal elmaradt. Rakovszky Zsuzsa VS című művéről Menyhért Anna és Kiss Noémi beszélgetett Borgos Anna pszichológus-irodalomtörténésszel, és Szolláth Dávid irodalomtörténésszel.
A hagyományosan körberajongott Rakovszky egy nemet váltó nőről szóló regényének recepciója vegyesebb, mint korábbi műveié. A dicséretek visszafogottabbak, a bírálatok hangja pedig felerősödött, s ezt az irodalmi közhangulatot jól reprezentálta a négy résztvevő tamáskodása is. A visszacsengő kérdés mellett – akar-e Rakovszky könyve több lenni, mint egy színvonalas, olvasmányos kalandregény – az est fő repetitív eleme a jelenlevők súlyos hiányérzeteinek megfogalmazása, és a kihagyott ziccer miatti általános csalódottság voltak.
Borgos Anna - mint VS alapos ismerője - szolgáltatott annak idején az írónőnek megfelelő muníciót a regény megírásához, de úgy tűnik, Rakovszky a tények felhasználásán túl kevés maradandót volt képes hozzáadni az anyaghoz, s mixtúrája végeredményben fiaskónak tekinthető – legalábbis így vélekedtek a jelenlevők. Szemlátomást nem fért senki fejébe, miért kellett 2011-ben Jókai atavisztikus stílusában összehozni egy regényt, amely hemzseg a viktoriánus módon ábrázolt karakterektől, a szenvelgő, giccses mondatoktól, és hiányzik belőle a saját nyelv, az önreflexió, a traumaleírás, sőt: maga Vay Sarolta, aki csúfosan alulmarad Sándorral szemben.
De miért hagyja a narratíva cserben a Nőt? Válasz nincs, csak a hiányérzet folyamatos felpanaszlása. Borgos Anna kiemelt néhány jelenetet, ahol villanásnyi időre felmerül a szövegtengerből a női test és identitás (például a tükör összetörése, vagy a tiszaeszlári eseményekkel kapcsolatos elmélkedések), de a regény alapvetően egy szabvány-heteroszexuális férfiről tudósít, aki macsó módra fogyasztja a nőket, vagy romantikus, szenvelgő pózokban tetszeleg. Arról megoszlottak a vélemények, hogy mindezt ironikusan, a nézőre kacsingatva ábrázolja-e az írónő (Szolláth: „Én Sárbogárdi Jolánként olvastam.”), avagy halálkomolyan, a 19. századi romantikus regények stíljében, giccses zsánerspecifikumok halmozásával (Kiss Noémi). A beszélgetés résztvevői szerint nincs nyelv a női testre, a konvencionális narratíva és nézőpont eltorlaszolja az utat Sarolta keze és saját genitáliái, női mivolta és férfi öntudata között, alig ejt szót arról, hogy a figura asszonytestbe van gyömöszölve, s az egész kérdést mintha elintézné azzal a 19. századra jellemző huszárvágással, hogy aki a nőket szereti, az csak férfi lehet.
A mellékalakok sem kaptak több dicséretet. A karakterépítés a nagymama kivételével halványnak ítéltetett, és ezért az 1. szám 1. személyű megszólalást okolta mindenki, hisz így a többszólamúság ígéretes lehetőségétől fosztotta meg önmagát és olvasótáborát az írónő. Közönségből elhangzott kérdés kapcsán Szolláth a regény végén felbukkanó testvér figurájának motiválatlan szövegbe erőszakolását ostorozta, amely realista üzemmódban véleménye szerint nem hiteles („Miért nem hallottunk róla korábban?”). VS személyiségének elemzésekor megemlítették Radnóti Sándor kritikáját, aki szerint a legfőbb baj, hogy a regény egy amorális lényt állít az olvasó elé. Ezt a vádat a jelenlevők általában túlzásnak érezték, bár Borgos Anna hangsúlyozta, hogy VS rokonszenvesnek valóban nem nevezhető. Szolláth szerint Rakovszky negatív férfihősei csatornázódtak VS-be, s azt mindenképpen erénynek könyvelte el, hogy ennek ellenére mégis elfogadható koherens figuraként.
A visszafogottan nyilatkozó Borgos, a lesújtó véleményét gyakran viccekbe csomagoló Szolláth és a többször keserűen kifakadó Menyhért mellett igazán csak Kiss Noémi védte meg az írónőt, bár ő sem túl magabiztosan. Hangsúlyozta, hogy szerinte Rakovszky Zsuzsa funkcionálisnak tekintette a munkát, egyszerűen szerette volna a magyar köztudatba beemelni ezt a figurát, és tisztában van a korszerűtlen nyelvhasználattal. Nem értett teljesen egyet a sokak által kifogásolt mozzanattal sem, miszerint Rakovszky nem jeleníti meg a női testet, szerinte az abberált szexualitás, mint téma ezt végül is elvégzi a szövegben: azt pedig különösen üdvözölte, hogy Rakovszky interpretálásában VS eljuthat egy szélesebb olvasóréteghez is. Ugyanakkor kiemelte, hogy nem tartja húsbavágónak, pláne kánonformálónak a művet, ahogy a többiek sem - Szolláth Dávid sajátos megfogalmazásában „kapufa lett az Anna által adott gólpasszból.”. Leszögezte, hogy bár a műelemzéssel kapcsolatban más metódust tanultunk az egyetemen, ő mégis nehezményezi, hogy a regénybeli VS ennyire buta és naiv mind saját szexualitását, mint dzsentrifikálódott állapotát tekintve, hisz tárcái egészen más intellektusú egyéniségről tudósítanak.
Gyér pozitív hozadékként Borgos Anna mesélt Krúdy Gyula kiadás előtt álló VS-ről írott műveiről, mint kétségtelen produktív hatásról, a csalódottság azonban tapintható volt. „Akkora durranás lehetett volna!”- mondta csüggetegen Menyhért Anna, Borgos pedig a „két szék közt a pad alá” helyzettel jellemezte a regényt: autentikus műnek sikerületlen, kortárs olvasóra számító posztmodern kísérletnek pedig nem elég önreflexív.
A beszélgetés végén néhány életrajzi adattal gazdagodhattunk: megtudhattuk, hogy a kanadai bulvársajtó is tudósított VS-ről, hogy élete végén Zürichben lakott, és rokonságban állt a leszbikus identitású Czóbel Minkával. A rendezvény után kifelé menet két idősebb nő beszélgetésfoszlánya ütötte meg a fülemet: egyikük VS egyik kifakadását idézte a regényből ("Hát tehetek én róla, hogy a ti világotokban nincs szó arra, ami én vagyok?"), társa pedig epésen felelt: „Úgy látszik, ezt a szót Rakovszky Zsuzsa sem találta meg.”
