Selyem Zsuzsa romániai magyar író, irodalomtörténész, esszéíró, egyetemi oktató. Egy regény (Moszkvában esik, 2016) és egy novelláskötet (Az első világvége, amit együtt töltünk, 2020, kritikánk ITT) után ismét regénnyel jelentkezett, a Jelenkor gondozásában megjelent Kicsi kozmoszt (olvass bele ITT) a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be. A kötetben felvázolt világban rengeteg szereplő megfordul, mindenkiből lehet és lesz is elbeszélő, megszólalnak az állatok, ugrálunk az időben és a helyszínek között. Állandó motívum azonban többek között Drakula, a diktatúra, az elnyomás, az áldozatiság és a nehéz női sorsok, valamint a teljes regényt jellemző sziporkázó humor. Selyem Zsuzsával beszélgettünk.
Sok szereplős történetet írtál, rengeteg elbeszélővel és nézőponttal, amelyek nagyon gyakran, akár egy fejezeten belül is többször váltakoznak. A Kicsi kozmosz cím szerintem azért nagyon izgalmas, mert leszűkíti a leghatalmasabb fogalmat, amit ismerünk, a világűrt, így a kötetet olvasva a „kozmosz” a sok kis felvázolt valóságot kezdte el jelenteni a számomra, amiből összeáll majd egy nagy egész. Mi volt a gondolat a cím mögött?
A kozmosz persze végtelen, de ha az anyagban befelé megyünk, a kvantumrealitás felé, az is végtelen. És ami teljesen kontraintuitív az egészben, hogy a végtelen nagy és a végtelen kicsi ugyanaz a végtelen. A különféle alakok világa így ugyanaz a világ, amit ha nem is bír az emberi ész felfogni, konkrétan egyre kevésbé bírjuk felfogni, akkor is hatunk, belebeszélünk egymás világába. Ami ugyanaz a világ, bármennyire is tiltakozunk.
Ez a részben természettudományos, részben parmenidészi gondolat, vagy inkább valóság-érzékelési forma aztán oldotta a sokunk tapasztalatát, hogy tehetetlennek érezzük magunkat az irdatlan mennyiségű problémával szemben, ráadásul startból össze-vissza vagyunk kaszabolva.
Még a könyv szerkezeténél maradva: minden fejezetcím egy kérdés, és elsőre egyáltalán nem egyértelmű a kapcsolat a szöveg és a cím között. Hogy néhány példát említsek: Mire képesek a magnóliák? ; A repülőből miért tűnik mozdulatlannak az óceán? ; Doktor úr, a maga szíve sose fáj?. Hogyan rendezték így magukat a szövegek, miért esett a választásod pont ezekre a kérdésekre?
Van egy madarász barátom, akinek a kisfia, mint általában a gyerekek, ha el nem némítják őket, elképesztően izgalmas kérdéseket tett fel. Erről jutott eszembe, hogy milyen jó lenne egy ilyen könyv a gyerekek kérdéseivel és a válaszokkal. Aztán a kezembe is került egy ilyen, de lehervasztott, hogy a gyerekek kérdései ugyan zseniálisak voltak, de a válaszok valahogy paternalisták, lefelé beszélőek.
Már javában benne voltam az írásban, amikor felmerült, hogy mi lenne, ha kérdések lennének a fejezetcímek, de a fejezetek nem, vagy csak érintőlegesen adnának rájuk választ. Az, hogy nincs teljes, kimerítő válasz, számomra azért megoldás, mert úgy tapasztalom, hogy így működik az élet.
Néha évek telnek el, míg egy kérdésre választ kapunk. És addigra már jócskán elfelejtettük a kérdést.
Ugyanezt a játékosságot, olykor szürrealitást éreztem sokszor a szövegben is, miközben nagyon súlyos témákat érintesz, ilyen például a nemi erőszak, az alkoholizmus, a transzgenerációs trauma, az elnyomás, a kiszolgáltatottság, a háború, a diktatúra és még sorolhatnám. Ezekről viszont rengeteg humorral és iróniával mesélsz. A humor tudatos eszköz arra, hogy ezek elbeszélhetővé váljanak? Így teszed a karaktereid számára is túlélhetővé ezt a rengeteg szenvedést?
Ezt is jelenti nekem a humor, igen. Mindannyiunknak vannak különféle sebeink, viszont próbáltam ezt az állapotot több formában is megközelíteni, hogy több is látszódjék az alakjaimból, mint a sebeik. Ha eltávolodik, közeledik vagy perspektívát vált az ember, akkor láthatjuk, hogy más is van ott, nemcsak a fájdalom. Esterházy Péter egyik édesapjának a szavával élve – legalábbis a Harmonia caelestis szerint – a világban mindig van humor, csak nem mindig van ember, aki észrevegye. Ha viszont nincs ember, aki észrevegye, akkor nincs is, de ott talán még nem tartunk.
A gyakori nézőpontváltás miatt olvasóként tényleg olyan érzésem volt, mintha egy drónról követném az eseményeket, és különböző pillanatképeket kapnék egymástól sokszor látszólag független karakterekről, helyszínekről – és még az idő sem lineáris. Fel tudnád idézni, hogy mi volt a kiindulópontod, amikor elkezdted megírni mindezt? Mi kezdte el működtetni a történetet, mi szólalt meg benned először?
Először bennem sok minden szólalt meg szimultán.
Úgy érzékeltem, nincs olyan agyrém, ami ne lenne aktuális. És a nyelv mint anyag minden agyrémet, szürrealitást megbír.
Szavakból rakosgatják össze a hamis ígéreteket, az abszurd rágalmakat, a hazugságokat, az átveréseket, de ugyanúgy belőle épülnek fel a mesék, a szabadulástörténetek is. Az elérhetetlen igazság. Most ez utóbbit próbáltam megközelíteni a fikcióval mint megismerési lehetőséggel.
A mindennapokban bele vagyunk hajszolva, hogy a helyzeteket egyetlen szempontból, kizárólag lokálisan érzékeljük. Például lehet, hogy most csak annyit látunk, hogy üldöznek, de ha megnéznénk, ki üldöz, akkor elképzelhetünk egy másik történet. Amit nem tud elképzelni az ember, azt nem is képes valóságosnak érzékelni. Ha viszont valahogy összejön, hogy elképzeljünk egy másik történetet, amely nem a becses én körül forog, akkor esetleg bevillan, hogy az üldöző maga is üldözött. Aztán ha még az olcsó szentimentalizmust is elkerüljük, például azzal, hogy a toxikus társadalmi konszenzust nem az egyéneken verjük le, akkor közelebb juthatunk az igazsághoz, részeredményként pedig az ellenségképzésben érdekelt uralgó oppozíciós logika megállítható volna, és jobb hely lenne a világ.
A történet főként „Drakula földjén játszódik”, több erdélyi helyszínen megfordulnak a szereplőid, itt-ott román nyelvű kiszólások is vannak a szövegben, amelyek bár mindenki számára érthetővé válnak, de talán még szórakoztatóbbak annak, aki a zsigereiben érzi, ismeri ezt a világot. Egy ponton azt írod Romániáról, hogy: „Ez egy olyan ország, gondolta Don, ahol csak a káoszban lehet bízni, abban viszont jók vagyunk. Ha elég nagy a felfordulás, és többnyire elég nagy, esetleg szóba jön a tízparancsolat. Ha totális a katasztrófa, talán még a felebarátunkat is megszeretjük. Ha aztán végre beköszönt a világvége, talán eszünkbe jut Immanuel Kant”. Szerinted másképp fogják olvasni a könyvedet Erdélyben, mint itt?
Romániát mindenki pavlovi reflexszerű azonnalisággal Drakulával azonosítja, és ha ez már így alakult, akkor hadd maxoljuk ki orrvérzésig: a regény tereiben elég sok Drakula mászkál. A túlzás is lehet kilépés a sztereotipizáló gondolkodásból. Arról persze gőzöm sincs, hogy hogyan vagy hogy egyáltalán olvasni fogják-e a könyvemet Romániában vagy bárhol másutt.
De az általad emlegetett Don-féle parodisztikus Románia-definíció talán nem csak a bennfentesek számára képes érzékeltetni, hogy milyen egy kelet-európai dzsumbuj. Időnként megfélemlítik az embert, de aztán elunják, és továbbmennek; las’ că-i bine și așa, ne törődj, jó lesz ez így is. Ha ordas ideológiai erők veszik át a hatalmat, kíméletesebb ez, mint a német precizitás. A színtiszta áldozatdiskurzus itt csak akkor megy, ha nem figyelek eléggé.
Az egyik karaktered merev nyakkal és beállt derékkal felveszi „a több évezredes áldozati pózt”, és azt is írod az áldozatiságról, hogy ne nyafogjunk miatta, mert pusztán a szenvedés nem tesz áldozattá, csak cinkossá vagy elkövetővé. Hogyan lehetünk nem cinkosak?
Ha nem hagyjuk magunkat manipulálni a szenvedéstől. Mi sem egyszerűbb, ha-ha. Nagyon sok, iszonyú nehéz módja van ennek, helyzettől függ. Persze attól még, hogy nem tudom rá a választ, nem kerülném meg a kérdést. Szóval ha például politikai értelemben érzem azt, hogy megpróbálnak benyomni az áldozati szerepbe, akkor próbálok kimászni a kellemesnek tűnő csapdából kreativitással, együttléttel, emberekhez, állatokhoz, növényekhez… mi van még? Ja, tárgyakhoz kapcsolódással. Viccekhez, filozófusokhoz, számokhoz.
Ez megint egy ilyen valóság iránti szenvedély ügy, mert hiába olyan vonzó az áldozati lét, hiszen akkor legalább nem én vagyok a hibás, az a valóságnak egy fragmentuma, amit fragmentumként aztán könnyű olyan közegbe manipulálni, hogy abból az eredmény az engem áldozatiságba bezáró hatalmi gépezetre való szép, kerek szavazat legyen. Mert hát adottság, hogy az emberi agy számára sokkal könnyebb és rutinosabb belefagyni egy áldozati pózba, minthogy kilépjünk a komfortossá vált elnyomásból, és megoldásokat keressünk a problémára.
A könyvedben visszatérő motívum a transzgenerációs trauma: a családon belül öröklődő rossz mintázatok, a generációról generációra ismétlődő nehéz sorsok. Azt éreztem, hogy főként a női karaktereiden keresztül foglalkoztat ez a kérdés, anya-lánya vagy lánytestvéri kapcsolatban jön ez elő. Egy ponton a Piroska és a farkast megidézve írsz arról, hogyan kebelezi be a teremtő a teremtését, azaz hogyan nyeli el az anyát a nagymama, őt a dédanyja és így tovább. Miért a nők szempontjából érdekelt ez?
Ezeket a történeteket hozta elém az élet, mondhatni ezekbe botlottam bele, mint Erdély Miklós verse a verslábba. Mikor már az efféle ügyek elérik a kritikus tömeget, szépen kezdenek kirajzolódni a mintázatok. Hogy van a nők életében egy ilyen fraktálos változata a farkasnak.
Továbbadják, mit továbbadják, még számon is kérik, ha nem csinálod rendesen a jól begyakoroltatott áldozati pózt.
Pompásan látható ez a #metoo-simfeléseken, a tradwife-trenden, a nem-vagyok-felelős-semmiért-mert csak-egy-nő-vagyok jelenségen.
A férfi karaktereid esetében ez annyira nem mozgatott. Elő-előfordult, de nem ennyire hangsúlyosan.
A klasszicizálódott csapdáink különböznek. Például a már szóba hozott Don nevű figurát az apja egy ironikus világképbe vezeti be, amelyben minden végtelenül el van cseszve, amiből az a tanulság, hogy ezt az egészet egyáltalán nem érdemes komolyan venni, a nőket meg sőt nem kell komolyan venni. Ami súlyosnak súlyos, de azért van benne valami jó is, hogy amikor egy apa így beszél a fiával, legalább egyenrangúként kezeli.
Az elnyomott anyák maguk sem érzik egyenrangúnak magukat, minden gesztusukkal a tehetetlenségbe vezetik be lányaikat.
Ezt azért nagyobb problémának érzékeltem, bár belátom, hogy a másik is nagy.
Kevésbé hangsúlyos motívum a könyvben, viszont szerintem nagyon erős mondat a kivándorlásról, amikor a New Yorkból hazatérő Szeván Klaudia nevű karakteredről azt írod, hogy „a hazatérők 99 százalékához tartozik, akiket nem vett észre a világ, de már itthon sincs helyük”. Sok ilyen példát látsz magad körül?
Nem is annyira a személyes példák izgattak, hanem az illúzióipar által gerjesztett vágyak. És annak kifutása az emberi életekben. A Klaudiának nevezett alak egy adott ponton látogatóként visszautazik New Yorkba, és akkor már képes azt is felidézni, hogy milyen munkákat kellett ott végeznie, s ha nem lett volna a titkosszolgálatok által csöndben támogatott tudatmódosítás és szórakoztatóipari látszat-ellenállás, rájött volna már akkor, hogy pária volt ott is. Mert nem a helyen múlik, pária vagy-e.
Sok ilyen példa van megcsúszott emberi sorsokra, meghiúsult tervekre.
A siker-ideológiának, amit az emberbe belenevelnek, nagyon sok vacak következménye van. Azt tapasztalom, hogy az egyenlőség nemes eszméjének egy könnyített és abszolút ártalmas, tehát önmaga ellentétébe fordult utánzata ömlik ránk mindenfelől: milyennek kell lenni, hogyan kell kinézni, milyen gesztusaink legyenek, hogyan kell beszélni, milyen termékeket kell megvásárolni stb, hogy elfogadjanak. Az uniformizálás azt mondja, hogy csak akkor számít az ember, ha ilyen meg ilyen.
Az elvárásoknak való megfelelési kényszer persze lebénítja az embert, és onnan már tiszta sor a pusztító ön- és világkép.
Hogy mást ne mondjak, itt van a Kamaszok című Netflix-sorozat, ami világsiker, és pont erről szól, hogy a fiatalok hogyan próbálnak igazodni egy káros ideálhoz, amit a közösségi média megrajzol a számukra.
Van nálam is egy ilyen karakter, Rófusz Zalán, egy kamasz fiú, akinek van némi hajlama is rá, meg az anyukája se nagyon rezdül meg a jelenlététől, de a Drakula Tamás nevű író fogja aztán igazán kiokosítani a toxikus maszkulinitást illetően. A manoszféra és a Tate-fivérek eszméi nem tegnap keletkeztek, de az, ahogyan az emberek magukra maradnak a képernyőik előtt, az elég új probléma.
Árad a védtelen gyerekekre (és persze a védtelen felnőttekre is) a csábító, ócska, hazug és egysíkú világmegfejtés, nagyjából arról, hogy kit kell gyűlölni. Naponta lehet nőgyilkosságokról olvasni. A feminicídium elleni manifesztációk szlogenje, ami a cinkosságból is kivezetne: ha egy elvész, mind elveszünk.
Nagyon fontos szerintem, hogy egy könyv milyen társadalmi-közéleti kontextusba érkezik, például a 2020-ban megjelent Az első világvége, amit együtt töltöttünk című köteted recepciójában óhatatlanul rengeteg szó esett a Covidról mint az első közös traumáról, „világvégéről”, amit közösen átvészeltünk. A Kicsi kozmoszban is nagyon sok fontos állítást teszel a világról, tele van apró utalásokkal. Foglalkoztat, hogy az irodalmon túl mit fognak kiolvasni a könyvedből? Van erre vonatkozó szándékod?
Persze: jámbor szándékom az volt, hogy aki elolvassa, erősebb legyen tőle.
Erősebb? Hogyan?
Például azáltal, hogy azokra a kérdésekre, amelyekre a regény látványosan nem tudja a választ, az olvasó mégiscsak megtalálja. Vagy legalábbis keresi.
Fotók: Kováts Zsófia/Margó Irodalmi Fesztivál
