Selyem Zsuzsa új regényének elbeszélői kicsi kozmoszaikkal igyekeznek összekapcsolódni. Botladozó földi lelkek ők, Szél Icu (akinek „amigdalájára rá volt tetoválva, hogy #énvagyokahibás #engemnemlehetszeretni”); édesanyja, Osztrovszki Lili (aki mindig is színészi-énekesi karrierre vágyott); Portik Simon alias Don (Icu férje és gyermekeinek apja, mellékállásban az élet császára); vagy Bari Vera, az alter, roma filmrendező (aki éppen Kicsi kozmosz című filmjét készül megrendezni), de fültanúi lehetünk az esőben fecsegő kutyák pletykálkodásának és a kert imposztor madarainak gondtalan fütyörészésének is.
Selyem Zsuzsa regénye érzékenyen és ironikusan, empatikusan és provokatívan, könyörtelenül és vigasztalóan szabadítja meg szereplőit abból a káoszból, amit nem csak ők maguk teremtettek. Olvass bele!
Selyem Zsuzsa: Kicsi kozmosz (részlet)
Bizony, bizony mondom, drágám, súgta Lázár Hortenzia Winter Loredanának, az ember nem a teremtés koronája, hanem leggyengébb láncszeme.
A két földre szállt angyal az ötödik padsorból kommentálta az eseményeket. Loredana visszasúgta, hogy csillogó gyöngyszeme. Kétlábú, tollatlan állat, így Tenzi. Az előttük levő sorban páran mocorogni kezdtek, egy kendős asszony hátra is fordult, útközben lesodorta a zsoltárokat, és mondta nekik, hogy pssszt! De Loredanát nem lehetett lepisszegni: Véges, eszes lény. Volt, súgta Tenzi.
A gyerekeket a karzaton az egész mindenség érdekelte. A patak, a halak, a természettudományok, a kutyák. És a farkasok. Persze hogy könnyebb lenne az életünk, ha csupán szépséges fotonok keringőznének a végtelen térben. De ha egyensúly lenne a világban, anyag és antianyag folyton megsemmisítené egymást. Nem volna más, mint sugárzás: kószáló fotonok a végtelen térben.
Amikor Isten azt mondta, legyen fény, a fény azt válaszolta, hogy jó, leszek, de kicsit még várnom kell.
Ugyan, mire kell várnod? A sötétségre kell várnom, hogy együtt jelenjünk meg. Nafene. Mert mi ketten csak együtt létezünk, folytatta a fény. Ezt értem én, mondta az Isten, de a sötétség már ott van. Mire a fény azt válaszolta: Ja, akkor én is ott vagyok.
A város lakói tudták, hogy a Trébely utcában villák és kertek vannak, hol ez lakott bennük, hol az, semmi sem volt biztos azokban az időkben sem, de azt egyetlen ember se gondolta volna, hogy a Trébely utcában, ahol akkoriban az Éger család élt, miféle kert rejtőzik. A világ egyik legcsúnyább kertje. Amióta apu elment, és a fűnyírót is vitte magával, egy vidám dzsungel élt a ház körül.
Attól függően, hogy milyen irányból nézte az ember, hol oválisnak, hol kereknek, hol kifli-alakúnak mutatkozott, s ha esetleg pontosan fölötte, párhuzamosan a síkjával, de miféle sík, miféle sík, hiszen már az utca is dombon helyezkedett el, arról nem is beszélve, hogy a kis kertben az eső, a szél, a bogarak és rágcsálók titkos csapásai, na meg a fogalmatlan emberi léptek milyen mélyedéseket és domborulatokat hoztak létre, szóval ha csupán relatíve, de mégis valahogy föléje eresztettünk volna egy drónt, az se tudott volna semmi konkrétat mondani a formájáról. Görbe oválisféleség, ennyi. Mint a Szekérkerék galaxis, körülbelül. Homorú babszem, esetleg. Sárkányklitorisz, talán. Fura folt egy nyújtózkodó macska hátán, fogjuk rá. Horpadt dió ide-oda gurulás közben. Volt ott félig-meddig a talajba süllyedve egy régi, kidobott mosdókagyló, abban néha felgyűlt az esővíz, katicabogarak tengere, színes lepkék, szitakötők itatója, feketerigók pancsolója.
Abban, mondjuk, megegyezhetünk, hogy per pillanat Romániában vagyunk, pontosabban Transsylvania egyik városában, Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron, mindegy, a lényeg, hogy Drakula földjén. A Kárpátok ölelte kriptikus refúgiumban. A negyedkori eljegesedés idején a mérsékelt égövi élőlények menedékhelye volt. Hát ettől olyan hihetetlenül magas itt még mindig, ha tele is van méreggel, aktív gyógyszerösszetevővel és plasztikdarabkákkal, a biodiverzitás. Huszonhárom millió éve, a miocénben a Thetys-óceán északi ága, a Parathetys hullámzott fölötte. Ehhez képest nem is olyan rég a csernobili atomreaktor sugárzó részecskéit sodorta erre a szél, a pusztítás fölért egy komolyabb háborúéval, de kit érdekelt, látni nem látta senki, s még ha valahonnan megneszelték volna is, beszélni tilos volt róla.
A fehér fűzfák tökéletes véletlenszerűséggel eresztettek gyökeret, nőttek összevissza, ahogy az éghajlati viszonyok éppen engedték.
Széncinkék, erdei pintyek, barátposzáták, közönséges imposztorok, házi rozsdafarkúak hintáztak ágaikon, mielőtt valamerre továbbrepültek volna.
A fűben, vérehulló fecskefű, útilapu és gyermekláncfű között, rendszerint fekete rigók szemelgettek. A ház északi falát belepte a repkény, a rigók benne fészkeltek, a sötétlila bogyókkal flottul átvészelték a telet.
Egészen közelről néhány nummuliteszt is láthattál volna az enyhén görbe kőkerítésben, a Parathetys megkövesedett egysejtű állatkáit. Felülről nézve lyuggatott korongok, talán azokon a lyukakon nyúltak ki algát zabálni. Belülről nézve spirálformába tekeredő kis kamrák sorozatai. Az oligocén idején ebben a szép, kerek formában haltak ki.
A szomszédnál, szeresd szomszédodat, mint tenmagadat, a talaj gondosan be volt fedve térkövekkel, nem keletkezett sár, nem nőtt a gaz, a jól ápolt autót fedett kocsibeálló alatt tartották. Az udvar közepén grillezőkemence-féleség állt, szemből hajszálra úgy nézett ki, mint egy kis krematórium. A kerítés mentén bukszusok sorakoztak a cserepeikben. Ha elszáradtak, hát újat vásároltak a gazdáik, büszkén másolták a nyugati rokonok küldte Neckermann-magazinok „hogy semmi ne változzék, mindig újat veszünk” stílusát. A cserepes bukszusok, miként fajmacskák és fajkutyák a szőrt, levelüket nem hullatták.
Vlad, egy ötéves forma kisfiú fel-alá rohangált ebben a szomszéd kertben, karjaival hadonászott, és azt ismételgette teli torokból: VINE UN TSUNAMI!
A gyerek jól érzékelte, hogy a szomszéd udvaron minden mozgásban volt: málnabokrok hajladoztak a nap felé, és nemcsak hajladoztak, hanem évről évre távolodtak az árnyékot vető kertfaltól a napsütötte tér felé. Képzelt drónunk, már ha éveken át lebegne a kert fölött, hol teljesen zöld, hol diszperz barnás foltokból álló görbe csíkot fogna fel, amint lassan távolodik a kerítéstől. Ha pedig sikerülne valahogy nagyon kicsire zsugorodnunk, egy lepottyant érett málna belsejében a hatalmas gömbök közötti nem-euklideszi háromszögeken áradna be a fény édes, sötét univerzumunkba. Mindkét perspektíva ártatlan, de ha a kertet emberként érzékeljük, kusza növényzetet látunk, fényt és árnyékot, néhány fura követ. A kövek tök véletlenül hiperbolikus napórát formálnak: a pillanatot méri vagy a végtelent, csak a szerelmesek érzik, ahogy a csúnya kertről is csak ők tudják, hogy édenkert.
Égerék Trébely utcai partijain fű-fa megjelent. Ezen a június végi estén korán kezdtek szállingózni az emberek is, még ha nem tudták is, hogy a ház mögött békén hagyott kert alkonyattájt mire képes. Odabent már szólt ugyan a zene, de csak foszlányok hallatszottak ki. A fekete rigók és a házi rozsdafarkúak uralták a hangzásvilágot, ahogy a torkukon kifért. Még csak óvatosan és halkan ugyan, de egy-egy tücsök is elkezdett hangolni az éjszakai koncertre. A legendás szépségű Weisz Gizi ott ült a fűben, ölében az öreg Cilával, a ház és a környék félszemű cirmosával, aki volt annyira vén, hogy felőle biztonságban legyenek a madarak.
Vadásztam eleget, mélázott, vadásszon most már más is.
A dzsungel asszonya, Éger Karola is ott cigizett a fűben hosszú, virágos szoknyában, minden testrésze alig észrevehetően mozgott a házból kiszűrődő zene ritmusára.
Szél Icu is megérkezett egy oldalt gombolós, kék-fehér csíkos, könnyű nyári ruhában, leült Karola, Gizi és a macska mellé. Cila érdeklődve megremegtette a fülét, kicsit közelebb hajolt, és beleszagolt Icuba. Túl izgatott, mint minden ember. Icu is feléje hajolt, és megszagolta Cilát. Túl édes, mint minden macska.
Az apám barátjának, mesélte Weisz Gizi, volt egy hasonló cicája. Lolita, így hívta. Arrogáns, kényes jószág. Miután gazdája, a nagy, titokzatos író, felfedezett engem, fújt rám. Akkoriban tizennégy voltam, és még nem olvastam a nagy lepidopterológust. Levelekkel bombázott, megvárt a suli előtt, cigivel kínált, meg minden, betiltott filmeket néztünk nála VHS kazettákról, például az Ai no corridát, ismered, nem?, Az érzékek birodalma. Mindent ki akartam próbálni, égtem a kíváncsiságtól, egy ébredő vulkán, az voltam, le is szoktam az alvásról…
Nem aludni hülyeség, jelezte Cila, és könnyedén arrébb ugrott. Szél Icu egy ideig követte a tekintetével lassúnak ható mozgását, de a málnabokrok tájékán elveszítette szem elől.
A VHS-ek terjesztése a szekusok missziója és biznisze, lépett közelebb a három nőhöz Hartel Bálint.
Hát jól van, édeseim, hozhatok esetleg valamit inni nektek, kérdezte Éger Karola, és elindult egy kis pavilon felé. Weisz Gizi is érzékelte a provokációt, de nem érdekelte, inkább tágra nyílt szemmel másféle vizek felé terelte a csontos medencéjéből rezgő, szörnyű magabiztosságot sugárzó, nyilvánvalóan elkényeztetett, Hamlet-arcú embert.
Miből gondolod, hogy a szekusok terjesztik? Tudtommal éppenhogy üldözik. Ja, és be is van tiltva. Szóval nem értjük, miket beszélsz.
Pedig igazán nem bonyolult: a hatalomnak zsarolási potenciálra van szüksége.
Sokévnyi diktatúra után az emberek agyilag annyira tönkremennek, hogy mást se csinálnak reggeltől estig, mint alkalmazkodnak és engedelmeskednek.
És nem ez volt a cél?
Dehogyisnem, csak hát közben a jónép elfelejti, kinek is köszönhet mindent, és ha valahonnan támadna egy másféle akarat, azt is vakon követné.
Hát, van benne valami.
De ha mindenki csak alkalmazkodik, honnan a fenéből támadna egy másféle akarat, jegyezte meg Szél Icu. Próbálta kibalanszírozni Weisz Gizi behódolását nem is annyira az izgi új témának, mint Hartel Bálint modzsójának.
Kintről, szivi, válaszolta Hartel Bálint, majd hozzátette, hogy persze erre is van a hatalomnak megoldása, beeteti a jónéppel, hogy minden gyanús és veszedelmes, ami kintről jön. Easy.
Azt akarod mondani, kérdezte Weisz Gizi, hogy a hatalom direkt betilt bizonyos dolgokat, majd ő maga terjeszti? Nem vagy te egy kicsit paranoiás?
Ja, lehet, mosolygott Hartel Bálint, a kérdés csak az, hogy elég paranoiás vagyok-e?
