A dedikációkutatás az irodalomtörténet-írás egy viszonylag friss, alig húszéves résztudománya, alapjait Lengyel András fektette le 2001-ben (A dedikáció-kutatás lehetőségei. Irodalomismeret, 2001. 1–2. sz. 67–71.). Ez és a hálózatkutatás nagyon közel állnak egymáshoz, ami persze nem csoda, hiszen a dedikációkutatás egyik fő feladata éppen az adott alkotó irodalmi kapcsolathálózatának felderítés és megrajzolása.
A dedikációk az irodalmi személyesség dokumentumai közé tartoznak, így bizonyos értelmezői közösségek számára értelmezhetetlenek, és számukra nem is képezik az életmű részét. Pedig ezek a pár soros kis írói kézjegyek (ha akarom, mondhatom így is: írói szövegek) olyan irodalomtörténeti források, amelyek olyan információkat tartalmaznak, amelyet az írók szigorúan vett irodalmi életműve nem tartalmaz.
Egy-egy dedikáció önmagában is lehet érdekes – számos, elsősorban életrajzi, kapcsolattörténeti információt tartalmaznak egyenként is –, összegyűjtve és sorozatként vizsgálva őket azonban jóval többet megmutatnak.
Dedikációból kétféle sorozat létezik: az egyik az író által írt, a másik a neki szóló dedikációk gyűjteménye.
Előbbiek történeti-szociológiai elemzése azt mutatja meg, hogy az illető író számára „kik voltak azok az alkotók és más, nem-szakmabeli személyek, akik – valamilyen szempontból – kitüntetett fontossággal bírtak. Kirajzolódik az a szűkebb értelemben vett kapcsolathálózat (network), amely megmutatja a számára releváns kapcsolatok körét, belső arányait, történeti, irodalomszociológiai jellemzőit.” A második esetben ennek fordítottjáról van szó: a kapott dedikációk sorozata „nem a címzett preferenciáiról árulkodik, hanem arról a körről, amelyben neki – a legkülönbözőbb okokból – jelentősége volt. Azaz, egy sajátos presztízstérképet ad. Egy második síkon azonban ez is árulkodik a reális kapcsolatokról.” (Lengyel András: Gáspár Zoltán irodalmi kapcsolathálózata. Könyvtára dedikált köteteinek történeti-szociológiai elemzése. In: Irodalom- és Művészettörténeti Tanulmányok 1. Szerk.: L. A. Szeged, 1997. Móra Ferenc Múzeum. 23–48.)
A dedikációkutatás tárgyát illetően a kapcsolat maga, azaz annak adatolhatósága számít leginkább,
és ebből a szempontból teljesen irreleváns, hogy a költő mit írt bele a dedikációba: hosszú, hömpölygő vallomást vagy csak egy gesztus értékű szót. Ez még ma sokak számára furcsán hat; szoktam is mondani az örökösöknek, vagy újabb szerzők esetében a címzetteknek, akik szabadkoznak, hogy az ő példányuk „nem érdekes”, mert abba az író/költő csak azt írta bele, hogy „szeretettel” vagy „barátsággal”, az nem mond semmit. Pedig hát nagyon is.
Húsz év alatt hétszáznál több Radnóti-dedikációt sikerült összegyűjteni.
Ez már elég jó alap ahhoz, hogy elemezni lehessen. A dedikációk sorozata időben lefedi gyakorlatilag a teljes alkotói pályát: az első ajánlást 1929-ben írta még menyasszonya számára, az utolsó datált ajánlást pedig Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes esküvőjére, 1944. április 20-án, egy hónappal azelőtt, hogy harmadik s egyben utolsó munkaszolgálatára behívták. A dedikációknak 300-nál több címzettje van: egyesek csak egyetlen könyvet kaptak, mások többet. (Éppen ez „rangsorolja” a címzetteket.) A címzettek közt alig van „civil” olvasó; a legtöbb darabot Radnóti barátainak, ismerőseinek vagy kollégáinak adta, költő-, írótársaknak, kritikusoknak, vagy recenziós példányként küldte folyóiratoknak, szerkesztőknek. Ezért is ismerjük a legtöbb címzettet, akiket tovább lehet jellemezni származásuk, felekezetük, iskolai végzettségük, foglalkozásuk, életkoruk stb. alapján.
Mindezek együttes figyelembevételével alakul ki Radnóti Miklós irodalmi kapcsolathálózata.
Amiben – és ez talán nem túl nagy szpojler – a legtöbben Radnótihoz hasonló korú, zsidó vagy asszimilált zsidó származású értelmiségiek vannak, a férfiak többen, mint a hölgyek; az életkori görbe inkább felfelé nyitott (leginkább a Nyugat első generációjába tartozó címzettek, például Schöpflin, Hatvany, Gellért, Juhász stb. miatt), politikailag viszont szinte teljesen zárt a jobboldal felé.
Számolni kell azonban az óhatatlan torzításokkal is. Ezek egy része „adathiányból” adódik, hiszen sajnos be kell látni: soha nem ismerhetünk minden dedikációt, akárhány évig akármilyen módszerességgel és intenzitással is gyűjtjük őket és akármennyit is sikerült összegereblyézni, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy mindet megtaláltuk. Mindig számolni kell azzal, hogy egyes darabok megsemmisültek (mint például a Babitsnak írottak), vagy – jó esetben, hiszen ezek így még előkerülhetnek – lappanganak valahol. A torzításnak ezen kívül azonban lehet speciális oka is: ha a szerző valamilyen ok miatt egyáltalán nem dedikál egy hozzá közel állónak. Erre konkrétan egy példát tudok mondani – mert tényleg speciális esetről van szó: nyilvánvaló, hogy Radnóti Miklósnak Gyarmati Fanni volt a legerősebb kötésű kapcsolata, viszont neki mindössze egyetlenegy dedikációt adott – azt is a Jóság című 1929-ben megjelent antológiába –, illetve három évvel később egy ajándékozási bejegyzéssel ellátott kis füzetet (karácsonyi ajándékba). Pedig törvényszerűn Gyarmati Fanninak is kapnia kellett volna Radnóti összes kötetéből, és így gyaníthatóan egyedüliként előzné meg a barát Ortutay Gyulát és a „gyűjtő” Kozocsa Sándort, akik valóban kaptak minden kötetből (még ha nem is ismerjük jelenleg mindet), kivéve éppen a Jóságot. Arra is van magyarázat, hogy ez miért történt. Mivel több szerzőnek is az a gyakorlata, hogy könyvüknek általában az első példányát feleségüknek dedikálják, úgy gondoltam, talán Radnótiéknál is ez volt a szokás, és amikor Radnótiné elküldte a Jóságba írt dedikációt, rákérdeztem, hogy hol a többi, amiket ez után adott Radnóti? Gyarmati Fanni erre azt válaszolta, hogy mivel utána már együtt éltek, már nem kellett adnia. A teljes irodalmi kapcsolatháló megrajzolásához tehát – éppen a torzítások miatt is – mindenképp használni kell a többi életrajzi forrást: a levelezést, a naplókat, stb. (Vagy akár részkutatásokat lehet építeni az iskolai évkönyvekre, az egyetemi anyakönyvekre, amelyekből Radnóti egy másik kapcsolathálózata, az iskolatársaké válik láthatóvá, vagy akár a korabeli lakcímjegyzékeket, amelyből egy harmadik, a szomszédoké.)
A ma még elő nem került, lappangó tételek azonban a mindenkori filoszi bizakodás zálogai:
csak most, a nyár eleji aukciós időszakban négy (!) dedikált Radnóti-kötet bukkant föl az árverési katalógusok anyagában. Három címzett (Bárdos József, Dessewfy Gyula és Fodor József) „új” elem a kapcsolathálóban, azaz korábban nem ismertünk nekik szóló dedikációt, míg Dési-Huber István és felesége, Sugár Stefánia esetében – akik már eddig is több ismert Radnóti-ajánlás címzettjei – „erősödött” a kapcsolat. A szociológiai kapocs náluk azért is erősebb az átlagosnál, mert a nekik szóló ajánlás valódi mély emberi-baráti kapcsolatról árulkodik: Radnóti a címzetteket keresztnevükön szólítja, és maga is csak keresztnévvel írja alá a sorokat. Természetesen Radnóti irodalmi kapcsolathálózatában nem sokan vannak ilyenek.
*
A dedikációkra épülő másik network-vizsgálat ellentétes irányú: azt vizsgálja, hogy egy író kiktől kapott dedikált könyvet. Módszereit tekintve ez a könnyebb, kényelmesebb kutatás, ezek a kötetek ugyanis elvileg egy helyen vannak, az ún. írói könyvtárban. A kérdés csupán az, hogy ezek egyben maradtak-e vagy sem.
A háború, a „tékozló” örökösök, egy költözés, egy rossz válás, a helykényszer stb. mellett számtalan egyéb oka lehet egy magánykönyvtár szétdarabolódásának.
Lehet magának a könyvtár tulajdonosának döntése is: például Juhász Gyula elajándékozta könyveit, Karinthy Frigyes pedig – a visszaemlékezések szerint – nem is nagyon figyelt rájuk. Jó pár esetben azonban a könyvtár egyben maradt, és jó esetben katalógus készült róla, ami már nagyon jó alap a kutatáshoz, hiszen minden szükséges adat már egybegyűjtve várja a feldolgozást.
Radnóti Miklós könyvtára nem volt ilyen szerencsés: mint előbb Ferencz Győző monográfiájából, majd később Gyarmati Fanni kiadott naplójából tudni lehet,
a könyvtár nagy része megsemmisült – paradox módon éppen amiatt, mert meg akarták menteni.
1943-ban az esetleges bombázások elől egy pincében helyezték biztonságba a bedobozolt könyvállományt (és a Radnótihoz írt levelek jó részét), azonban nem számoltak a Duna áradásával, és a pincét elöntő víz megsemmisítette az addig nagy becsben tartott könyveket-leveleket.
Így aztán a speciális helyzet állt elő, hogy amit megmenteni kívántak, azt nem ismerjük, amit viszont nem tartottak olyan fontosnak, az megmaradt – és mára így jelentősen fölértékelődött. Mert jó pár kötet mégis megmaradt Radnóti könyvtárából, sajnos azonban tényleg nem a java. Ezek network-elemzésre nem alkalmasak, csupán érdekességszámba menő maradványai egy nagyobb halmaznak.
